Itt van előttem az asztalon egy tepsiben az az aszalt szilva, amit a feleségem még este vett ki a sütőből és gondosan letakart. Nem is csak hogy letakart, szinte becsomagolt. Nem is sejtettem, hogy ő számított arra, hogy itt Kassán egy lakótelepi panel-lakás konyhájában is megjelenhetnek a muslincák, ezek a számomra igencsak titokzatos élőlények.
Kérdezem is: tudja-e valaki, hogy miből, milyen körülmények között születnek bele ők ebbe a világba? Milyen emlékezet hozza őket ide? Mert emlékezetük is van. Ez biztos! És talán nem is csak az erjedő anyagokra emlékeznek. Erre nekik is csak úgy van szükségük, mint mondjuk nekem a reggeli tojásrántottára. Mondom ezt azért is, mert ebben a pillanatban úgy érzem, hogy a tű hegyénél is kisebb kobakjukban többféle kódoltságot is őrizhetnek. Sőt, nem is mindegyikük egyformát. A tepsi szalvétájáról most például hárman átszállnak az előttem lévő A valóságból felébredni című nyitott könyvre, melybe Hamvas Béla írásaiból válogattak össze egy igen elgondolkodtató kínálatot. Éppen a Babérligetkönyvről írottakat akartam olvasni, de a muslincák ebben gátoltak meg. Közülük ketten csak a könyv margóján végeztek kutató feltárást, majd elszálltak. Egy azonban itt maradt. Ő – mintha olvasni is tudott volna – kiválasztott egy sort, és ezen indult el. Ez volt az a mondat: Egyszer arra gondoltam, hogy nincs nálam könyv.– itt a mondat végén kicsit megállt, de aztán gyorsan végig szaladt a következő mondaton is: Olyan könyv, amit most jólesne olvasni. Azt nem tudom, hogy a második mondat végén parányi fejével bólintott-e a muslinca – mert ehhez a szemüvegem dioptriája is kevés volt -, de azt láttam, hogy nem az aszalt szilván landolt, hanem a nyitott ablakon át tova rebbenve tűnt el előlem.
Hát, ezen a reggelen ilyen előzmények után kezdtem olvasni Hamvast. Előbb azt, amit az emlékek életéről írt, majd azt, amit az ízekről. Ennek kapcsán hozta fel ő a kínaiakat, akiket ezek után én most – talán nem is lesz fura, ha a muslincákhoz hasonlítok.
Hamvas a kínaiakról írja: „A kínaiakról azt olvastam, hogy a legkíváncsibb ínyű emberek, és amit nem ismernek, azt szeretik a szájukba venni, mint a pólyás gyerekek. Az ízlést ez a tudósítás szabadította fel bennem. Figyelni kezdtem és csakhamar azt tapasztaltam, hogy az, amit az úgynevezett lélektan az ínyről mond, az csapnivaló. A többi között azt állítja, hogy az ízlésnek nincs emlékezete. Aki ezt mondta, az botínyű ember volt.“
Hamvasnak igaza van. Ezt én is megerősítem.
Szaszák György
