Nagy érdeklődés közepette nyitották meg a Löffler Múzeumban a kassai Rácz Noémi képzőművész kiállítását, aki ezúttal a gyermekirodalom kiadványaihoz készített illusztrációit tárja a közönség elé. A tárlatmegnyitón sok szülő a gyerekével együtt jelent meg. Noémi – kiváló pedagógusként – erre alighanem számított is, mert hozott magával egy fonott kosarat is, ami tele volt nyalókákkal, amivel sorra kínálta az alkotásai legfiatalabb megcsodálóit. Ez a gesztus is, és a tiszta lelkülettel készített képeinek a varázsa együttesen valami hihetetlenül jó légkört teremtett meg a kiállítóteremben. Biztos vagyok benne, ha ezt a múzeum megálmodója – Löffler Béla szobrászművész és párja – Schönherz Klára megérhette volna, mindketten igen elérzékenyültek volna, hiszen most látták volna igazán beteljesülni azt, aminek ezt a létesítményt végrendeletileg szánták. Rájuk is gondolva Rácz Noémit ezért arra kértem, hogy egy pár szóra abban a vendégszobában üljünk le beszélgetni, amit erre a célra még ők rendeztek be. Itt az első kérdésem hozzá nem is lehetett más, mint az:
Mit jelent számodra a Löffler Múzeumban kiállítani?
Nagyon sokat! Azért mert személyesen ismertem Béla bácsit és Klára nénit is. Akkor még nem ezekben a termekben, hanem a Kmeť utcai házukban laktak. Mint kezdő képzőművész palánta többször voltam náluk. Akkor valójában még nem tudtam biztosan, hogy mi szeretnék lenni. Elmentünk hozzájuk beszélgetni. A kérdés az volt, hogy van-e bennem tehetség? Van-e értelme számomra ilyen pályát választani? Azt hiszem, hogy az ő tanácsaira is szüksége volt a szüleimnek ahhoz, hogy beleegyezzenek, induljak el ezen a pályán.
Löffler Béla szobrászművésszel együtt a te nagyapád – Rácz Olivér, aki nem csak pedagógus, hanem jó költő és író is volt, mindketten meghatározó egyéniségei voltak koruk kassai művészetének. Hogy érzed, ennek a nagyszülői örökségnek milyen hatása volt a te pályád alakulására?
Az én gyerekkoromban a nagyszüleim már Pozsonyban éltek. Minden szünidőben ott voltam náluk. Először három éves koromban utaztam hozzájuk, ráadásul egyedül. A szüleim itt Kassán feltettek a repülőgépre, és ők ott vártak Pozsonyban. A nagymamámmal mentünk ki a városba. Vettünk színes ceruzákat, meg kifestőket. Rajzolgatni, festegetni ekkor kezdtem el. Sok könyvük is volt. Nagyanyám megengedte, hogy az ő könyves szekrényét bármikor kinyithattam. Szebbnél szebb könyvek voltak ott. A kedvemre válogathattam közülük. Én itt ismerkedtem meg Reich Károly és Kass János illusztrációival. Ez utóbbi máig az egyik nagy kedvencem. Aztán pedig jöttek Sajdik Ferenc és a többiek rajzai. Fontos volt a nagyapa is. Olvastuk a verseit, meg mesélt is nekünk sokat. Olyan meséket is, amik nem jelentek meg nyomtatásban. Ezek igen megmozgatták az én fantáziámat is. Gimnazista koromban volt olyan álmom, hogy jó lenne illusztrálni nagyapám verseit. Akkor ez valahogy mégsem jött össze, de később illusztráltam az egyik elbeszélését, a Falusi szállodát. Ez egy nagyon szép történet a második világháborúból. Külföldön jelent meg, saját kiadásban, angolul. Katica, az unokatestvérem fordította le angolra. Ő kint él Franciaországban. Elkészítettük nagyapám Facebook-oldalát, melyre feltöltöttük a verseit az én illusztrációimmal. Ezeket az illusztrált verseket két évvel ezelőtt Szepsiben is kiállítottam, és nagy sikerük volt.
Sajnos ő ezeket már nem láthatta…
Igen, ezek már csak emlékezések lehettek rá.
Ennek a mostani kassai kiállításodnak az ötlete hogyan született?
Egy évvel ezelőtt Kiszucáról megszólított a galéria igazgatója, hogy nagyon szeretné ha náluk kiállítanék illusztrációkat, mert nekik sok, gyerekekhez kötődő programjuk van. Én ezt elfogadtam, és akkor jöttem rá, hogy nekem már akkora anyagom gyűlt össze illusztrációkból, hogy kár lenne nem kiállítani. Nos, itthon Kassán, a Löffler Galéria igazgatójának már én ajánlottam fel, hogy ezt itthon is szívesen bemutatnám. Mert hát, én itt nőttem fel. Ide jártam iskolába. Itt élek. Ő berakta a programtervbe. Úgyhogy a kiállítás egészen áprilisig tart, de ezen belül lesz 3 kedd, amikor találkozok majd iskolásokkal. Március 26-án például a magyar gyerekekkel, a Márai iskolából. Közös alkotás lesz. Három csoportból hatvan gyerek lesz itt.
Hogy fog ez történni?
Először is lesz egy közös beszélgetés – találkozás a képzőművésszel. Utána lesz egy tárlatvezetés. Itt a gyerekeknek elmagyarázom, hogy mit látnak – és utána a gyerekek fognak alkotni, annak alapján, amit láttak, hallottak. Meséket fogok nekik olvasni azokból, amiket én is illusztrálok.
Ez remek. Mondd, tényleg ilyennek képzelted el a képzőművészeti életed alakulását?
Én ezen nem igen gondolkodtam. Én élvezem azt, ami éppen van. Amit éppen kapok. Élvezem azt, hogy reggel felkelek, elmegyek az iskolába, tanítok, fiatalokkal vagyok körülvéve. Élvezem azt, amikor felhív a kiadó és felkínál valamilyen érdekes illusztrálni való anyagot. Ilyenkor hajt a kíváncsiság és a lehetőség: alkotni valami szépet. Ugyanígy vagyok a szabad művészettel is. Tehát, amikor nem illusztrálok, hanem festegetek. Mindig az új technikákat igyekszem elsajátítani. Ezért került arra is sor, hogy én a klasszikus akvarelltől vagy akriltól eljutottam a digitális illusztrációig. Természetesen közben egyáltalán nem vetem meg a klasszikus technikákat, sőt sokszor kombinálom őket. Például elkészítek valamit linómetszettel vagy batikkal és ezt digitálisan utórajzolom.
Áruld el azt is, hogy a pedagógia mennyire fontos neked? Nincs-e a pedagógia a művészet rovására, vagy akár fordítva?
Szerintem nincs. Mikor kicsi voltam, a nagymama mondta, ha valamit nem értetek, kérdezzétek meg Noémit. Ezt úgy képzel el, hogy egészen pici gyerek voltam. Ültünk a tévé előtt, németül ment a szöveg – öt-hat éves lehettem – nem tudtam németül, de mindig elmagyaráztam nekik mindent. És valószínűleg olyan hatásosan, hogy mindenki bevette a szöveget. Ez valahogy adódott. Én nagyon szerettem tovább adni azt, amit tudok. Számomra az is nagyon hasznos, hogy tanítok, mert ezzel közben sokat vissza is kapok a diákoktól. Ha én, mint tanár valami feladatot adok nekik, azon én is dolgozom, én is része vagyok a csapatnak. Például, ha kiadunk egy mesekönyvet, abban az én illusztrációim is egyenrangúak a diákokéval, ott van benne. A lényeg itt az, hogy lássák, miként készül egy könyv az alapoktól a végéig.
A te esetedben az is szerencsés, hogy a képzőművészeti középiskolának, ahol tanítasz a férjed, Lukács Zsolt lett az igazgatója, aki szintén grafikusművész és szeret újítani…
Értjük és tudjuk inspirálni egymást. Fontos nekünk az iskola is. Leültünk, eldöntöttük, hogy lesz nálunk egy új festészeti szak, a digitális festészet. Ennek a teljes bevezetését mi dolgoztuk ki és még három kolléga segített bizonyos tantárgyakat hozzáadni. Digitális festészetet egész Szlovákiában csak itt nálunk, Kassán lehet tanulni.
Ha az életidőt nemzedéki szempontból megnézzük és összehasonlítjuk a nagyapádét, az édesapádét – aki az orvostudományban jeleskedik – és a tiédet, hogy érzed, neked milyen kihívásokkal kell most szembe nézni? Könnyebb-e nektek?
Nekik más dolgokkal kellett megküzdeniük. A világ változik, de az életben kihívások, problémák mindig adódnak. Az a fontos, megtanuljuk, hogy ezek elől nem szabad elszaladni. Meg kell próbálni megoldani. A jövő fogja megmutatni, hogy ez hogyan sikerült, mert amikor benne vagyunk a képben, ezt nem mindig tudjuk helyesen megítélni. A diákjaink is vágynak arra, hogy elismertek legyenek, valamit elérjenek az életben. Nyíltabbak talán, mint a szüleink, a nagyszüleink voltak. Bátrabbak is, mint amilyenek mi voltunk. Meg merik mondani azt, amit gondolnak. Ez jó is, mert így sokkal könnyebben lehet kommunikálni. Persze az is igaz, sokkal könnyebb nekik információkhoz jutni, mint nekünk volt ilyen korban. A tanuláshoz is sokkal több lehetőségük van. Bármit elkezdhetnek. Az internet világában nincs gond kikeresni azt, amit tanulni szeretnének. De persze ennek is lehetnek hátulütői, ezért a tapasztalatokat sem szabad lebecsülni!
Köszönöm az őszinte válaszaidat, és azt kívánom neked, hogy továbbra is őrizd meg lelki tisztaságodat, mert ebből olyan gondolat -és érzelemgazdagító alkotások születnek, amelyek ezen a kiállításon igencsak megérintették a jelenlévőket.
Szaszák György