1945.IX.30.
Kedves Barátom,
Négy hónap múlva életjelt adni, valakinek, aki érdeklődött: élsz-e ember?, valakinek, aki annyi jót tett veled, négy hónapig hallgatni: nem hálátlanság-e ez? Értse meg, nem tehettem másképp. Fáj, rettenetesen fáj, az, ami ma van, hogy így fordult minden, ennyire visszájára, hogy életem, sorsom épp oly bizonytalan, mint volt ez alatt a 6 esztendő alatt, hogy hátránynak, sőt bűnnek kell éreznem azt, hogy magyar vagyok, hogy este nyolcon túl nem szabad az utcán lennem, hogy nyelvemet nem használhatom, nem írhatok, nem élhetek. Nagyon fáj. Aki úgy hittem Adyval „Valamikor jó lesz megszólalni csúf nagy özön vér után“ , most a rám szakadt tovább-hallgatásban azt hiszem, megfulladok. Nem válaszolhattam már csak azért sem, mert levelet eddig csak szlovák nyelven volt szabad írni. És nem válaszolhattam, mert annyira árván didergek, kutya se törődik velem, hogy íme csak most, négy hónap után tudom felfogni, hogy valakit érdekel a sorsom. Hát most kedves Barátom: itt a válasz. Élek, de inkább ne értem volna meg azt, ami van. Ilyen csalódásra, ilyen életre nem voltam elkészülve. Nagyon fáj! És nagyon szerencsétlen vagyok, mert nem tudok, nem látok kiutat. Mennyi mindent akartam, mennyi mindent tudtam volna szólni, irányítani: és senki vagyok, semmi vagyok, a szó belém rekedt.
Fizikai életem sem jobb. Nemrég újra volt vérköpetem és érzem nagyon a tüdőt. Egyetlen orvosság a jó táplálkozás lenne és még rendes koszthelyem sincs. A zsiradékhiányt nagyon érzem. Amíg szilvaszezon volt /rengeteg volt errefelé a szilva/ mindennap megtömtem vele bendőmet, de most újra érzem az éhséget.
A háború errefelé a körülményekhez képest minden nagyobb rombolás nélkül vonult át. Igaz, hogy majdnem összes fehérneműim és három öltöny ruhám fizette meg az árát. A könyvtáramat befalaztam és így az megmaradt. Viszont hat év egész munkája: kéziratok, napló, jegyzetek, elpusztult. Egy vaskazettába rejtettem őket és a filagória mögé dugtam. De magyar katonák megtalálták, azt hitték szegények, hogy kincs van benne és magukkal cipelték. Hogy kínlódhattak, míg bajonettel kifeszítették és ekkor számukra értéktelen papírdarabokat találnak. Milyen káromkodással lökhették tűzbe a nekem pótolhatatlant!
A tegnap munkája tehát elveszett, a holnap munkája pedig dermedten várja bennem a feltámadást, amelyben – és ez a borzasztó – én már nem tudok hinni.
Életjelt adtam, de félek, hogy nincs köszönet benne. De írok, mert ez jó alkalom, hogy megköszönjem mindazt, amit velem tett, azt a sok tojást és többit, amit nem is lehet megköszönni. Nem is merem mondani, hogy most is jók lennének ezek a rimabrézói csomagok, de ma talán maga is rosszabb helyzetben van és el sem lehet hozzám juttatni.
Kérem, legalább néhány sorban értesítsen, hogy levelemet megkapta.
Szeretettel köszöntöm
Fábry Zoltán
/Saját kezű aláírás tintaceruzával/
A címzett:
P.T.
Július Knapp
Rimavské Brezovo
1985 óta őrzöm ezt a levelet. Publikálására a nyolcvankilences úgynevezett bársonyos forradalomig nem kerülhetett sor, mert addig a magyarok jogfosztottsága is olyan tabu téma volt, amiről megtorlás nélkül nem igen lehetett beszélni – jóllehet, ez a levél autentikus, az első híradás arról, hogy e jeles írónk hogyan élte át a második világháborút, mit hozott számára a béke.
A levél létezéséről egy szerencsés véletlen folytán szereztem tudomást. 1984-ben, a Csemadok által szervezett somodi Nyári Művelődési Táborban Vojtech Choleva tartott előadást a sátoraljaújhelyi börtönlázadásról. Mivel az előadása után nekem is fel kellett mennem Kassára, bekéredzkedtem az autójába. Útközben húzta elő a táskájából ezt a levelet, de csak belepillantani engedett, elolvasni nem. Nem is adta a kezembe. Mondta, hogy ő nagy tisztelője Fábrynak, s megkérdezte, tudom-e, hogy a nehéz időkben a szlovák munkások is támogatták Fábryt? „Olyan leveleim is vannak, amiket ők írtak“ – mondotta még, és mivel látta, hogy elcsodálkoztam, szája hirtelen hamiskás mosolyba rándult, miközben visszacsúsztatta a levelet a táskájába. Tudtam, hiába is kérném ezeket a leveleket, úgysem adná ide, ezért arra próbáltam rábeszélni, hogy publikálja őket. Írt is később egy cikket az Új Szó-ba, csakhát a leveleket elhallgatta, s mivel 1985-ben elhunyt, már-már úgy tűnt, hogy ezek a dokumentumok is elkallódnak. A temetése után néhány héttel azért tettem egy próbálkozást: felkerestem az özvegyét. A nagyidai Snyír Ferencet, Choleva egykori munkatársát kértem meg kalauznak, hogy ne ismeretlenként állítsak be hozzá. Snyírt a Csemadok Kassa-vidéki Járási Bizottságának szakelőadójaként ismertem meg, aki később a nagyidai Állami Gazdaságban dolgozott, együtt Cholevával. Mindezt csak azért részletezem ennyire, mert Feri első reakciója igen meglepett. Ezt mondta: „Már te is ilyen nagy Fábry-kutató lettél, de amikor a házát tatarozták Stószon, és a nálunk, Nagyidán lerakott könyvei közül egy jópárat elégettek, akkor egyikötök se jött oda!“ Mit mondasz? Tudod, hogy mit beszélsz?! – nézhettem rá hitetlenkedő, meglepődő tekintettel, mert így folytatta: „Nem hiszed? Német könyvek voltak. Még én is akartam hazavinni belőlük. Mondtam Dvorcsáknak, hogy jó lesz velük begyújtani a kazánba, de nem adott. Azt mondta: Mi lesz, ha nem égetem el?!“ Dvorcsák János a Csemadok Kassa Városi Bizottságának volt akkor a titkára. Magatartását és szellemi nivóját az is jól ecseteli, amit később Gágyor Péter, a Thália Színház akkori rendezője mesélt róla. Péter akkor még a kassai Szép Szó Ifjúsági Színpad vezetője volt, amikor azt észlelte, hogy Dvorcsák a Nyugat összegyűjtött példányait bedobta a szemeteskukákba, hogy vigyék elégetni. Gágyor leszidta ezért, mire fel Dvorcsák azzal védekezett, hogy ő azt hitte ezek nyugati burzsuá irodalmat tartalmaznak. Nos, erről itt csak ennyit.
Vojtech Choleva özvegye – Snyírnek köszönhetően – bizalommal fogadott. Ő ugyan nem tudott a keresett levelekről, de beengedett a férje dolgozószobájába, ahol még miden úgy volt, ahogy azt az életében hagyta. Hozzáláttam hát a levelek kereséséhez. A Fábryét meg is találtam, de a hozzá címzett szlovák munkások leveleit, nem. Itt, ekkor tudtam meg, hogy a fenti levelet 1945-ben valójában kinek címezte Fábry Zoltán – de abban, hogy a sorai eljutottk-e Knapphoz, itt még nem voltam biztos. Vojtech Choleváról tudtam, hogy kommunista volt. Negyvenöt után előbb párttitkárként, majd a kerületi nemzeti bizottság elnökeként ténykedett és utána hosszú éveken át a Nemzeti Front Kelet-Szlovákiai Kerületi Bizottságának a vezető titkára volt. Mindezért felmerült bennem az is, vajon nem elkobzott, lefoglalt levél-e ez, hiszen negyvenöt őszén az ilyesmi nem ment ritkaság számba… Otthon azonban erre is rögvest fény derült, ugyanis mikor levettem a polcról a Madách Könyvkiadó által 1978-ban megjelentetett Fábry Zoltán válogatott levelezése 1916-1946 című kötetet, a válaszra fény derült. 1945-ből ugyan csak két levelet közölnek, de ezek közül az egyik a Knapptól származó, s a keltezés is bizonyítja, hogy Fábry levelére válaszolt. Íme:
Kedves Elvtárs!
Levelét megkaptam, és sietek reá válaszolni, s őszintén örülök, hogy a háború és a vele járó mellékkörülmények életét megkímélték. Szerencse még, hogy a visszavonulás alkalmából nem német katonai egységek érintették a környéküket, mert ezek sokkal rosszabbul viselkedtek, mint a magyar katonák. Bánt ebben az esetben az a tudat, hogy egészségi állapota rosszabbodott, ami talán a nem kielégítő táplálkozás következménye.
Ebben, amennyire a mostani viszonyok engedik, újra a segítségére leszek, és a rimaszombati magyar elvtársak figyelmét fel fogom hívni. Hétvégén remélem hogy személyesen felkereshetem, amikor, ahogy a most uralkodó viszonyok miatt lehetséges lesz, szeretnék az Ön részére élelmiszert vinni.
Meg tudom érteni az események ilyen fejleménye folytán a lelkiállapotát. Ennek ellenére hiszem és meg vagyok győződve arról, hogy az önt megillető környezetben fog még tudni hasznos munkát végezni. Hiszen önről nem tudott senki semmi bizonyosat, hogy éle-e, vagy hogy a németek nem-e hurcolták el? A rozsnyói Fábrynál ismételten érdeklődtem Ön iránt, de nem tudott semmi felvilágosítást adni, különben erről majd személyesen többet.
S egyben még arról biztosítom, hogy dacára szlovák származásomnak és nemzetiségemnek, de soviniszta nem vagyok, és szintén állítom, hogy személyes, egyéni meggyőződésem messze fölötte áll a ma kurzusának, amelyet sem érteni vagy igazolni nem tudok.
Önmagamról röviden annyit, hogy a háborút átéltem, de az egészégi állapotom szintén nem a legjobb, ami a következménye a szlovák felkelés leverése után az erdőkben való tartózkodásnak. Öcsém életével fizetett meg, mert a németek a hegyekben elfogták, s a besztercebányai fogház udvarán a kivonulás előtt agyonlőtték. A viszontlátásig szívélyesen üdvözli
Knapp
Ki volt ez a Knapp? Nos, a kérdés tisztázása azért is fontos, mert az említett levelezés válogatói – dr. Csanda Sándor és Varga Béla – által a kötetben közölt eligazítás, mármint az, hogy „rozsnyói szlovák pártfunkcionárius volt“, nem igaz! Gyanítom, erre alighanem csak a levél tartalmából következtettek. A Rimavská Brezóvó-i szabómester 9 gyereke közül Július különben valóban párttag volt, a marxista-leninista eszméket a Magyar Vöröshadsereg katonájaként ismerte meg. De nem Rozsnyón, hanem Tornalján élt, ahol autójavítóműhelye volt, s két autóbuszt is birtokolt, melyek a második világháború előtt – és utána is még egy ideig – a Tornalja-Rimaszombat közötti utasforgalmat bonyolították le. Július Knapp szlovák létére előfizetője volt a Korunknak. Fábry Zoltánra, mint a folyóirat szlovenszkói munkatársára figyelt fel. 1935-ben írt először Fábrynak, ugyanis a Korunkban folytatásokban közölték Jeszenszký Henrik cikkét, az Ellentétek azonosságát. Ezt akarta lefordítani szlovákra, ehhez kérte Fábry segítségét, jobban mondva: tőle kérte el Jeszenszky, szegedi jogász doktornak, a szóban forgó cikksorozat szerzőjének címét. Fábryval személyesen 1937-ben találkozott és levél útján is tartották a kapcsolatot. Knapp 1945-ben a Tornaljai Forradalmi Járási Nemzeti Bizottság kormánymegbízottja volt. Mikor tudomására jutott, hogy a Kassai Kormányprogram értelmében a magyarokat ki kell telepíteni Tornaljáról, felháborodott és inkább lemondott, de ilyen munka elvégzésére nem volt hajlandó. Ondrej Klokoč , a II. Ukrán Hadsereg által felszabadított területek parancsnoka ekkor a Lávai-járásba akarta küldeni, ahol nem ismeri az embereket. Ő természetesen ezek kitelepítését sem vállalta, mondván, hogy inkább a börtön. Mivel Klokoč személyesen ismerte – földiek voltak -, végül is a kinematográfiai technika államosításával bízta meg, majd az Állami Filmvállalat kerületi igazgatója lett Besztercebányán. 1952-ben, amikor tudomására jutott, hogy az általa jól ismert Clementist és Slánskyt koholt vádak alapján letartóztatták, teljesen kiábrándult a hatalmat gyakorló kommunista vezetésből, s lemondott funkciójáról. Visszament a szülőfalujába, ahol előbb a földművesszövetkezetben, majd az Állami Erdőgazdaság Rimaszombati Üzemének könyvelőségén dolgozott. Havi 785 koronával ment nyugdíjba. 1946-ban Réti Istvánnal, Demeter Bálinttal lakást szereztek Rimaszombatban Fábrynak, koszt helyet és orvost is biztosítottak – mindezt úgy, hogy a saját pénzüket adták össze, de Fábry Zoltán Stószt nem akarta elhagyni. Mikor mindezt Július Knapp elmesélte nekem, 92 éves volt, és már tíz éve egy kassai nyugdíjas penzióban élt.
Szaszák György
