Gulyás Bogi, a Márai Sándor Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium 3.-os diákja egy évet töltött Japánban. Milyenek az ott élő emberek, mi volt a legerősebb élménye és vajon vissza szeretne-e egyszer térni? Erről faggattuk ki.
Honnan jött az ötlet, hogy épp Japánba utazz?
Már egészen kiskorom óta vonzódtam ehhez az országhoz. Eleinte csak a japán animáció iránt érdeklődtem, majd fokozatosan belemélyültem az egész kultúrába. Nem is volt számomra kérdéses, hogy egyszer Japánban szeretnék tanulni.
Pontosan hol és mennyi ideig voltál Japánban?
Kicsivel több mint 10 hónapig voltam cserediák a Nara prefektúrában. Ez a hely arról híres, hogy van itt egy park, ahol hihetetlenül szelíd őzek és szarvasok mászkálnak szabadon. Őket etetni és simogatni is lehet. Továbbá itt található a világ legnagyobb fából készült temploma a legnagyobb bronz Buddha szoborral a belsejében.
Milyen iskolában tanultál?
Az iskolám neve Takatori International Highschool volt. Ez a középiskola egy kis faluban található, és több mint 700 diák jár oda. Ami különleges volt benne, hogy szinte minden osztályban voltak keverék diákok. Így amikor végigsétáltam a folyosón, gyakran hallottam olyan különleges nyelveket, mint a tagalog vagy a khmer.
Milyen tantárgyaid voltak?
Amit szívesen kiemelnék, az a kalligráfia, ezt már nagyon vártam. Tintával és ecsettel tanultunk jeleket leírni. Bár első ránézésre könnyűnek tűnt, iszonyatosan nehéz volt. Nem volt mindegy, hogy milyen sorrendben visszük fel a vonásokat, valamint az sem, hogy a vonáson belül hogy nyomjuk rá a papírra az ecsetet.
A kalligráfián kívül még mit csodálsz a japánokon? Milyen készségeik és tulajdonságaik vannak, amelyeket mi is megtanulhatnánk?Szerintem mindenki hallott már a japán precizitásról, viszont átélni ezt megint más dolog. Legyen szó közlekedésről, iskoláról vagy családról, mindenki igyekszik kihozni magából a legjobbat, miközben tekintettel van a másikra.Ezen kívül, ami nagyon meglepő volt számomra, hogy ott nem igazán találkoztam ideges emberrel. Na jó, egyszer, de az is külföldi volt. Egyszerűen az ottani emberek nem problémáznak felesleges dolgokon, hanem mindent megpróbálnak megoldani. Persze ez nem azt jelenti, hogy soha senki sem hibázik, de ha mégis, akkor mindig lehet számítani másokra, akik szívesen segítenek.
Sikerült neked is hazahozni valamennyit a japánok türelméből, precizitásából?Igen, azt hiszem, hogy nagyon sok dolgot sikerült megtanulnom az ottaniaktól. Sokkal türelmesebb lettem, amit főleg akkor veszek észre, ha várakozni kell. Már nem idegesítenek fel a hosszú, akár többórás sorok sem.
Mi az a három dolog, amit viszont a japánok tanulhatnának meg tőlünk?
Lehet, hogy kicsit viccesen hangzik, de szerintem bulizni. Amikor először hívtak meg egy partira, akkor csöppet meglepődtem, mivel csak egy szimpla vacsoráról volt szó. A fiatalok körében is így szokás, együtt sütögetnek, röhögnek és beszélgetnek. Viszont teljesen ismeretlen fogalom számukra a diszkó vagy szórakozóhely. Néha nekik sem ártana egy kicsit kiengedni és táncolni egyet az éjszakában.A másik említésre méltó dolog az érintés. Japánban mindenki csak a saját neméhez érhet hozzá nyilvánosan, legyen szó kézfogásról vagy épp ölelésről. Az iskolámban például teljesen elfogadott volt, hogy a fiúk egymás ölében ülnek. Viszont a párokat nem lehetett látni még kézenfogva sem. Ha együtt is sétáltak, megvolt közöttük a távolság.Úgy gondolom, hogy ez az elhidegülés az ellenkező nemtől nem mindig vezet jóra.Búcsúzáskor először öleltem meg fiúbarátaimat, és hát mit mondjak, amilyen édesek voltak, annyira ügyetlenek is.
Milyen a japán nyelv és mennyire sikerült elsajátítanod?
A japán nyelv hangzása mindig is nagyon tetszett nekem. Bár vannak benne nehéz hangok, amelyek kihívást jelentettek, de azt hiszem, hogy sikerült őket többé-kevésbé elsajátítanom.A legtöbb európai szinte minden ázsiai nyelvről egyből a nehéz írásmódra asszociál. Hát igen, a japán írásrendszer is bonyolult. Ami azt illeti, nem is egy, hanem három írásrendszerük is van, amelyeket a jelentéstől függően akár egy mondaton belül is használhatunk.Nekem ez a része okozott nehézséget, de élveztem a tanulását, hisz a sok kis „képecske” nagyon sok csodát és érdekességet rejt magában. A nyelvvizsgára való felkészülésem alatt talán emiatt stresszeltem a legjobban. Merthogy igen, félév ottlét után, még Japánban részt vettem egy középfokú nyelvvizsgán, amelyen csodával határos módon átmentem.
Mi volt a legerősebb élményed Japánban?
Két ilyen eseményt tudnék kiemelni a búcsúzkodáson kívül. Az egyik az, amikor a szüleim és nagyszüleim eljöttek, és megleptek engem a 18. születésnapom alkalmából. Persze én az egészről semmit sem tudtam. A fogadócsaládom annyit mondott, hogy néhány baráttal elmegyünk vacsorázni. El is mentünk egy kis étterembe, ahová némi várakozás után belépett a családom. Mondanom sem kell, hogy mennyire meg voltam hatódva. A sírás miatt alig tudtam felállni. Nagyon ügyesen megszervezték a hátam mögött. Én pedig még csak gondolni sem mertem arra, hogy átutaznák értem a világot. Később – mint kiderült – a repülőjegyet már nem sokkal azután megvették, hogy távoztam otthonról. :)Bár a másik élményem nem ilyen nagy, nekem mégis sokat jelent. A „fogadóanyukám“ megkérdezte, hogy szeretnék-e elmenni az egyik középiskola táncos előadására. Én pedig miért is ne alapon rögtön igent mondtam. Megérkeztünk, és bámultuk a színpadot, ahol nagyon ügyes és tehetséges táncosok léptek fel. Már túl voltunk az előadás felén, amikor egyszer csak egy számomra ismerős dallam csendült fel, a Tavaszi szél vizet áraszt. Felkaptam a fejem, hirtelen fel sem fogtam, hogy mi történik. A színpadon egyszerre mozogva táncoltak az emberek, én halkan énekeltem és egyszer csak hatalmas zokogásba törtem ki. Nem tudtam felfogni, hogy egy kis japán középiskolába hogy érhetett el a mi népdalunk. Arra a néhány percre hirtelen otthon éreztem magam, majd apránként tudatosult bennem, hogy milyen messze is vagyok most kicsi hazámtól.
Nehéz volt végül hazatérni?
Nagyon nehéz volt otthagyni az embereket, az utolsó napokban rengeteg könnyet hullajtottunk. Őszintén szólva, nem vágytam még haza, de ettől függetlenül már találkozni szerettem volna az otthoniakkal. A hazatérés utáni néhány nap rendkívül nyugalmas volt, aztán minden teljesen visszatért a régi kerékvágásba. A testvéremmel újra mindenen összekaptunk, visszajöttem a kollégiumba és az iskolába, ahol a barátaim tárt karokkal vártak. Ők azt állítják, hogy szinte olyan, mintha el sem mentem volna. Én viszont érzem, hogy mégiscsak távol voltunk egymástól egy évig. Amikor felidéznek egy-egy eseményt, amely velük történt, néha nagyon sajnálom, hogy nem lehettem ott. Ettől függetlenül nagy örömmel hallgatom, hogy ők miket éltek át. A legnagyobb gondom az itteni iskolarendszerrel volt. A két ország ezen a szinten összehasonlíthatatlan, és őszintén szólva, csöppet el is szoktam a folyamatos tanulástól. Nem is csoda, hogy sok ideig egyáltalán nem találtam a helyem a padban. Szerencsére ez sem volt örök állapot. Ahogy minden más, ez is változott. Ám az a Bogi, aki tavaly márciusban kicsit félve ült fel egyedül a Japánba tartó gépre, ő már sosem jön vissza. A jó hír viszont az, hogy az utazás nincs sem korhoz, sem foglalkozáshoz kötve, úgyhogy bármikor visszamehetek.. 🙂
Kekeňák Lucia
