Aki otthonos Kassán, aki legalább 1-2 évig élt ebben a városban, az tudja, hogy a hozzá kapcsolódó bármilyen kérdésre érdemben csak úgy lehet válaszolni, ha a kérdező és a kérdezett előtt bizonyos alapvető összefüggések ismeretesek. Mindezt pedig csak azért említem meg, mert amikor Rácz Olivért megkérdeztem, hogy a második világháború után Kassán milyen körülmények között alakították meg a magyar gimnáziumot, tömören azt válaszolta:
„Nagyon egyszerű és nagyon mostoha körülmények között.“ Persze, hogy ezt az ellentmondást is hordozó mondatot megértsük, ehhez nem árt röviden végig futni ennek a sokat hányatott városnak a múltján. A legfontosabb tudnivalókat Rácz Olivér így sorolta fel:
Ez a város, amely ó-kori római castrum-ból lett a népvándorlás korának különféle településeivé, hogy a 10. században szász településsé, az Árpád-ház kihalása után Csák Máté végvárává, Nagy Lajos idején szabad királyi várossá, utóbb Giszkra vezér huszita városává, Mátyás király alatt az akkori Magyarország egyik legrangosabb gazdasági, ipari és kulturális központjává váljék, majd a Habsburgok védőbástyája legyen a török ellen, megélje Bocskayt, Bethlen Gábort, a Rákócziakat, legyen hithű protestáns és nem kevésbé hithű harcosa az ellenreformációnak, váljék felváltva labanccá és kuruccá, belesodródjék az első világháborúba, s utána az első Csehszlovák Köztársaság egyik számottevő városa legyen, hogy húsz esztendővel később, Horthy-Magyarország városaként minden előzetes megkérdezés, figyelmeztetés, véleménykikérés nélkül belesodródjék a második világháborúba, majd elveszítve egy általa sohasem kezdeményezett, szennyes háborút, megélje a Kassai Kormányprogramot. Ez a város, vagy legalábbis a város lakosságának nagy része még a második világháború végén sem bírta elnyerni az osztatlan, embertelen szenvedések árán megérdemelt nyugalmát.
Mert ugye, ennek a városnak a második világháborút követő tisztogatások, kitelepítések, áttelepítések ellenére is számottevő magyar nemzetiségű lakossága maradt…
Igen, de nem voltak többé magyar tanítási nyelvű iskolák! És gyerekek nőttek fel: nagy, ártatlan, kitárulkozó szemekkel – és várták a sorsukat. A kassai „felsős” – tehát ötödikes-hatodikos gimnazisták – legalább még „magánúton“ Miskolcon és Budapesten vizsgázhattak.
Már ameddig lehetett. Tilos határátlépésért annakidején Jakoby Gyulát is – aki később festőművész lett – bevitték a rendőrségre. Tőle tudom, hogy a rendőrök között azért akadtak szolidárisak is. Neki is az mondta az egyik: „Most beírjuk azt, hogy villamosra kapaszkodásért hozták be. Menjen haza, de ez többé ne forduljon elő!“
Igen, és ez nem is lehetett megoldás. A gyerekek számára iskolát kellett biztosítani. Kellett! – ezt parancsolta minden emberi és pedagógiai törvényszerűség, gyakorlat, tapasztalat, józan ész. Nos, ennyit az „egyszerű“ körülményekről.
És ami a „mostohábbakat“ illeti?
Azok jóval bonyolultabbak voltak. A valóban mostoha „politikai” összetevőkre nem óhajtok kitérni: részint, ma már nagyjából mindenki számára ismertek, másrészt az ecsetelésük hosszadalmas lenne. Ugorjunk egyet. A kényszerhallgatás után megnyíltak a magyar tanítási nyelvű iskolák, majd néhány szakközépiskola – köztük a kassai ipari, ahol 1953-tól végre én is taníthattam. De 1955-ben a szülők, iskolabarátok tömeges, sürgető és – majdnem azt mondanám: erőteljesen kényszerítő javaslatára, át kellett vennem a magyar általános iskola igazgatóságát. Be kell vallanom: nem szívesen hagytam ott az ipariskolát. Szerettem ott tanítani. A tanítványaim és a kartársaim is szerettek. Én viszont – nem szerettem az íróasztalokat. Még az igazgatói íróasztalokat sem. Csakhogy a feladat nagyon pontos és egyértelmű volt: ki kell harcolnod a magyar középiskolát!
Hogyan történt?
Mindenekelőtt kérvények, javaslatok megfogalmazásával, előterjesztésével a városi-, járási-, kerületi hatóságokhoz. Hasztalanul. Minden felettes azzal utasított el, hogy ők az Iskolaügyi Megbízotti Hivataltól kapják utasításaikat: csak az időt – mármint az ő idejüket – vesztegetjük az efféle képtelen javaslatokkal. Nekem nem volt vesztenivalóm – az állástalanság éveiben voltam én már fakereskedő segéd, téglagyári alkalmazott, meg még sok minden egyéb. Nem féltettem az állásomat, amikor tudtomra adták, ha sokat bakafántoskodom, majd megnézhetem magam, odakint az utcán! Csakhogy: új iskolám akkor kezdte meg első ízben nyolcadik évfolyamát, ennek az elvégzése után lehetett középiskolába jelentkezni. Mi sem természetesebb, én kiosztottam a jelentkező íveket a még nem létező magyar tanítási nyelvű gimnáziumba.
Erre hogyan reagáltak a felettes szervek?
Mikor megtudták, azonnal felszólítottak, hogy ezeket a „törvénytelen“ jelentkezési íveket szolgáltassam be. A válaszom az volt, hogy inkább megsemmisítem! – Hát, ilyen „kedélyesen” „hivataloskodtunk.”
Közben már 1958-at írtunk, de még mindig nem volt Kassán magyar gimnázium. Mit lehetett tenni?
Megtartottuk a Szülők és Iskolabarátok értekezletét. Határozat: küldöttség / illő kegyelettel kell a küldöttség tagjainak nevét feljegyezni /: Mózes Sándor, Kinlovits Zoltán, Béres József az iskola igazgatójának vezetésével – és egy több száz aláírást tartalmazó memorandum átnyújtásának szándékával, fel a megbízotti Hivatalba, Pozsonyba! Nagy, roppant égiháborús összecsapás lett ott belőle. A részleteket mellőzöm. Legfeljebb annyit: drága Mózes Sanyi, Kinlovits Zoli – már nem élnek, béke és a hála megemlékezése poraikra -, Béres Jóska harcoltak, mint a kölykeiért küzdő tigrisek. /Végeredményben azok is voltunk./ A kiszivárgott, titkos jelentések tartalmából utóbb megtudtuk , meg kellett tudnunk, hiszen a hajdani, szigorú katonasági MKT jelzés sem feltétlenül azt jelentette, amit fedezni óhajtott: Megőrzendő Katonai Titok, hanem azt, hogy – Minden Küldönc Tudja – „A magyar tan. nyelvű ált. iskolák részéről országszerte, de különösen Kassáról és Pozsonyból egyre agresszívebben erősödik a NYOMÁS…” Szeptemberben megnyíltak a magyar gimnáziumok. A kassai is.
Ön 1970-ig volt igazgatója a kassai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolának és Gimnáziumnak. Milyen volt életének ez az időszaka?
Életem legszebb évtizedei voltak. Szerettem tanítani, szerettem a tanítványaimat. Még azokat is, akik nem tudtak, vagy egyszerűen nem akartak tanulni – feltéve, hogy tudtak és akartak valami egyéb, hasznos tevékenységgel foglalkozni. Az én szememben a „gyenge, közepes” előmenetelű tanuló sohasem volt „osztályellenség“. Volt olyan kedvencem, akit ugyan néhány kartársam kifejezetten „tanári gyászként” tartott számon, én azonban találkoztam velük vasúti tehervagonok kirakodásánál, télen a korcsolyapálya, nyáron az uszodák, egyéb intézmények karbantartói között. Legtöbbjükről azt is megtudtam, hogy keresetük minden fillérjét átadják özvegy, vagy rossz sorsban élő anyjuknak. Rájuk is olyan szeretettel emlékezem vissza, mint jeles érettségizettjeimre, akik különösebb nehézség nélkül végezték el az egyetemeket. Húsz év után úgy érzem, elmondhatom: jól végeztem, amit végeznem kellett. Talán azért – remélem, ma már bevallhatom: vélhetően nem vonják le utólag szerény kis nyugdíjamból – mert mindig fütyültem az előírt tantervekre, tanmenetekre, tanügyi utasításokra, nagyon sokszor még a tankönyvekre is. Nem ezekből, hanem a szívemből tanítottam.
Őszinte visszaemlékezéseit megköszöni egykori diákja: Szaszák György
