1964 óta József Atilla születésnapja – április 11 a Magyar Költészet Napja. Nekünk itt Kassán ennek a napnak a jelentőségét növeli, hogy az egyetemes magyar irodalmunknak városunk Márai Sándor személyében – aki szintén április 11-én született – olyan egyéniséget adott, akinek az életműve – igazságkereső és kimondó tartalmát illetően – egyenrangú József Attiláéval.
Kassa és a magyar irodalom egymásra hatása természetesen sokkal régebbi eredetű. Elég talán emlékeztetni arra, hogy Tinódi Lantos Sebestyén már 1544-ben polgárjogot kapott Kassán, és a Kovács utcai házában szorgosan dolgozott versei kötetbe szerkesztésén, ami hangjegyekkel is ellátva 1553-ban Cronica címen jelent meg Kolozsvárott, amiért Ferdinánd királytól armális nemeslevelet is kapott. De említhetem Kazinczy Ferencet és Batsányi Jánost is, akik Baróti Szabó Dáviddal együtt 1787-ben megalakították a Kassai Magyar Társaságot, majd egy évvel később Magyar Museum címen megjelentették az első magyar irodalmi lapot. 1816-tól kezdve – Dérynével az élen – a magyar színjátszást is meghonosították Kassán, olyan alapokat teremtve ezzel, aminek természetes következménye lett, hogy 1833. február 15-én Katona József Bánk bánjának – nemzeti drámánknak – ősbemutatóját is itt tartották.
Kassa ezzel az alapozó munkájával a későbbi korok jeles alkotóit is vonzotta ide. Ady Endre például a tátrai gyógykezelését is megszakította, hogy megismerkedhessen Kassával. Ő az Andrássy-palota kávézójában találkozott a város akkori színészeivel, újságíróival, polgáraival. A Schalkház-szálló nagytermében pedig Bartók Béla is koncertezett. Nem sorolom tovább. Itt és most a mi korunkról szólva azt tudom kiemelni, számomra megtiszteltetést és felejthetetlen élményt jelentett, hogy alkotópályájuk vége felé 1998-ban a Londonból ide látogató Határ Győzőnek megszervezhettem egy irodalmi estet a Thália Színházban és bemutathattam neki Kassát, mint ahogy 2001-ben Faludy Györgynek is. Az alábbiakban ezúttal viszont egy még későbbi élményről, Gyurkovics Tibor 2005-ös kassai szerzői estjéről osztok meg bővebben szubjektív véleményt, közzé téve azokat a sorokat, amiket még aznap este a következő képpen írtam le a naplómba:
„Minden ember annyit ér, ahány ember lelkében él.“- mondta ki a szentenciát szinte egy életút tanulságát összegezve az öreg Móricz Zsigmond – aki szintén többször megfordult Kassán. Remélem, hogy a Kossuth-díjas író-költő, Gyurkovics Tibor megbocsájtja nekem, ha a népi író meglátásának igazságát rá, az urbánusra is érvényesnek aposztrofálom – mégpedig azért, mert a kassai Thália Színház Márai Stúdiójában október ötödikén megtartott író-olvasó találkozóján arról győződtem meg, hogy akik nem ismerték eléggé eddig művészetét, most azok is a szívükbe zárták. Mindez pedig azért lehetett így, mert ezt az estet valami áldott légkör lengte át, s oldott fel minden feszültséget az ott lévőkben. Ez elsősorban neki köszönhető, de igen fontos szerepe volt ebben az életművét kiadó Kráter kiadó vezetőjének, Turcsány Péter költőnek, aki az est avatott műsorvezetőjeként úgy tudott kérdezni és véleményt közbe vetni, hogy nem a saját személyiségét helyezte előtérbe – noha megtehette volna, hiszen az sem véletlen, hogy éppen ő a Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetségének az ügyvezető elnöke,- s nem utolsó sorban Kövesdi Szabó Máriának, aki Gyurkovics lírájából szemezgetve több verset is kellő átéléssel adott elő.
Gyurkovics Tibor írói és emberi habitusát sokunk előtt az is növelte, hogy kassai estjét azzal kezdte, felkérte közönségét: adózzunk fél percnyi néma főhajtással a nemrég elhunyt írótársa, Hernádi Gyula emlékének!A kassaiak kegyelettel tettek eleget ennek a felkérésnek, már csak azért is, mert Hernádi utolsó drámáját arra a pályázatra írta, amit Márai Sándor életútjának bemutatására írtak ki. Mint ismeretes, a pályázatot ő nyerte meg, és ajándék volt számára a sorstól, hogy még itt lehetett a darab ősbemutatóján, ami egyben a kassai Thália Színház Márai Stúdiójának ünnepélyes megnyitását is jelentette. Gyurkovics szeretettel beszélt Hernádiról, mint ahogy néhány más kortársáról is, elismervén egyéniségük erősségét – amit nem minden író hajlandó megtenni. És őszintén válaszolt az őszinte érdeklődéssel feltett olvasói kérdésekre is. Például arra, hogy Hernádi hogy bírhatta ki Jancsóval? Gyurkovics kétséget kizárólag megerősítette, hogy a nagy filmek elkészítésének idejében egymást gazdagító volt ennek a párosnak a találkozása, de később Hernádi a saját írói útján ment tovább, emberi meggyőződése és véleménye a körülötte zajló dolgokról merőben más volt, mint a Jancsóé. Gyurkovics természetesen szóban és versben is – néhányat őmaga olvasott fel – önmagáról vallott. Mivel verseiben elég gyakran – legváratlanabb helyeken is – megjelenik Isten, megkérdeztem tőle, ha a valóságban is a színe elé kerülne, mit kérdezne tőle? A felvetésemet még azzal egészítettem ki, Eistein például arra lett volna kíváncsi, hogy a teremtéskor volt-e más lehetősége is. Gyurkovicsnak nem volt kész válasza, de a kérdés láthatóan felkavarta és megindította. Hosszabban kezdett beszélni az ide vágó verseiről – közben többször is megjegyezte – majd a kérdésedre is konkrétan válaszolok. A töprengő, gondolatokat felsorakoztató bevezető után egyszer csak váratlanul szünetet tartott, és a drámaivá fokozott csöndet így törte meg: „Megkérdezném tőle, hová lett az anyám?!“
E szavak után másként talán nem is folytatódhatott volna az est, mint annak a versének a felolvasásával, amit Paul Belvaux: Tükör előtt ülő nő című festménye ihletésében vetett papírra Gyurkovics. Ez a vers a következő.
Tükör előtt ülő nő
Titokzatos asszony lila öltözetben
ül arany keretben önmagával szemben
fiókokkal szabdalt tompa trónteremben
égig szárnyalón mégis szárnyszegetten
magam akkor három négy éves lehettem
s mindenkinél jobban ezt a nőt szerettem
Nem arany keretben ült hanem tükörben
nem is öltözötten de levetkezetten
akit sose láttam még ilyen helyzetben
hisz azon a nyáron még meg sem születtem
rebegtem az égen úszó fellegekben
bolyongtam a fényben kószáltam a kertben
Láttam azt az asszonyt színarany keretben
félig öltözötten magam is szégyelltem
hogy ki ez a benső mégis ismeretlen
nő ezerkilencszáz végén harmincegyben
hogy megjött a tél a hóhulló december
s tizennyolcadikán az ő fia lettem
Ó hogy örvendeztem ő hogy lelkendeztem
örökké figyeltem szeme hova rebben
az arany tükörben királyi keretben
az asszonyok között mindenkinél szebben
ó hogyan öleltem ó hogyan szerettem
rá negyvenöt évre mégis elvesztettem.
Gyurkovics Tibornak ez a verse az Extázis II. című kötetében található, melyben a világ képtáraiban – és magángyűjteményekben – őrzött 107 festmény ihletésében fogant gondolatait fogalmazta meg. A Magyar Költészet Napjához közeledve ide másolom azt a versét is, amit René Magritte Vörös modell című festménye láttán írt meg.
Vörös modell
Orosz hóban vándorló apámat
idézi a lábfeje a lábnak
bakancsbőre változik bilinccsé
benne való lábszára ninccsé
kinn az orosz hó hidege hangol
egy méterre állnak a baraktól
aminek a fagyott fala ó-zöld
őrizte apámat az orosz föld
hogy két hegyes szuronyú pufajkás
kirgiz megkívánta a bakancsát
vesd le! vesd le! – ütötték előre
de jött a tiszt s mindkettőt lelőtte
mert a bakancs őneki magánk
kellett volna mint egy burzsoának
így inkább kihajtotta a hóba
így menetel apám évek óta
hómezőkön torlaszon kerszetül
de apámnak a könnye se rezdül
csak menetel égőkék szemével
ukrajnai Padrovkáig ér el
és inkább belenő a bakancsba
csak életben tartsa a bakancs
így járt ki a jeges reterátra
így gondolt az ő kicsi fiára
s visszafele hatszázezer ötszáz
nyomot hagyott mit a hóban nem látsz
Isten hazasegítette Ámen
A bakancs megmaradt de apám nem.
A líra után ide kívánkozik Gyurkovicsnak az a prózai vallomása, ami nem csak előszó, hanem olyan ajánlás, ami az ő valós lelkületét mutatja fel és Elcseréljük egymást címen vetett papírra, az életművéből válogatott novellái elé:
„Apámnak ajánlom ezt a könyvet. Amikor írtam – élt. Most hiába nyújtogatom neki – nem veszi el tőlem. Sose volt beteg. Kibírt megaláztatást, igazmondást, verést. Nem rokkant bele. Hitt, lobogott, az utcatetőkön lobogott, mint egy szellemi zászló.
Amikor a féloldala megbénult – mosolygott. Baráti orvosainknak produkálta magát – az ép jobbal egekig emelte a béna balt, föltornászta: „Föl, föl fiúk, a dalra, estére miénk a lány“… énekelte elgyötört gégével. Az orvosok mosolyogtak zavarukban, infúziót adtak.
Mikor kiterítették vízszintesre, orrába zöld műanyag csövet vezettek a végső oxigénért, akkor is kikacsintott fél arcával: nem kell félni! Biztatott minket – nehogy megijedjünk.
Megijedtünk.
Azt a hitet szerettem volna továbbadni… hogy érdemes… Apa… látod, itt ez a könyv… Azt a hitet szerettem volna… Anyával ketten álltunk a negyedik emeleten, és vártunk, mint mikor fogságban voltál…
Várunk nap mint nap. Csak már nem érkezel meg soha többé.”
Gyurkovics vágyta a találkozásokat. Vele, élettársával és Turcsány Péterrel a szerzői est előtt és másnap reggel is bebarangoltuk egy kicsit Kassát. Minden érdekelte őket. Látni akarták a Márai-házat is. Sokolné Gönnert Júlia fogadott ott minket. Mint a székesegyházban, olyan megilletődötten, szemlélődve, csendben tekintettek meg itt is mindent. Márain töprengtünk az épületet elhagyva is, a Mészáros utca járdáján, amikor a főposta épülete felé bökve megjegyeztem: „Ennek az épületnek a bombázása miatt lépett be Magyarország a második világháborúba.”
Leírhatatlan az a pillant, amit ez a közlés kiváltott Gyurkovics arcán. Találkozott a tekintetünk, de ő nyomban lehajtotta a fejét és gondolt valamire. Itt és most szótlan maradt. Turcsány Péter törte meg a beállt csöndet: „Keressünk egy helyet, ahol le lehet ülni. Nekem most verset kell írnom!“– közölte halasztást nem tűrően.
Kiérve a Fő utcára, a Kelta söröző tölgyfa asztalához ültünk le. Boróka pálinkát és kávét rendeltünk, miközben Turcsány Péterből papírra kerültek az alábbi verssorok:
Márai Sándor tintatartójára
Kassa, 2005 okt.6.
A lélek bezárul
a Mű kitárul.
Te kassai, a nyelvet
választottad hazádul.
Zárt burkok, szokások,
illemtanórák, báli táncok
maszkjait borítja fel
az értelem,
s te írod: jer, olvasóm,
jer velem!
Rang és szerep! –
tett méltóvá, hogy
magyar legyek.
S a toll,
mely szépség! – minden percben
bűnben vagy kegyelemben –
teéretted fuldokol.
Kassa! Császárok véd-fala
Kassa!Polgárok menhelye
Kassa! Irodalmi székhely
Mégis, mégis örökre megtart téged
Márai tollának percenete.
/Ajánlom Szaszák Györgynek és Sokolné Gönnert Júliának, Kassa városának./
Az egykori Királyi-ház, a mostani Premontrei rendház előtt búcsúztunk el egymástól. Turcsány Péter itt felvetette, hogy a Kárpát-medencei Magyar Irodalmi Társaságok Szövetségével a kassai Csemadok elhelyezhetne egy emléktáblát erre az épületre, mert Kazinczyék itt szerkesztették az első magyar irodalmi lapot, a Magyar Museumot. Beszéltünk arról is, hogy Kolár Péter kilátásba helyezte Gyurkovics valamelyik színművének bemutatását a kassai Thália Színházban. Mondom: tervekkel, reményekkel váltunk el egymástól. Akkor gondolni sem mertem volna arra, hogy Gyurkovics Tibornak és Turcsány Péternek ez lesz az első és utolsó kassai útja. Ne felejtsük el őket!
Szaszák György
