1985.április 12.
A Kelet-szlovákiai Vasmű 1-es számú acélműve. Kék köpenyes, piros nyakkendős, fehér védősapkát viselő pionírok között toporgunk. Szemközt velünk Gubarjev – szovjet és Remek – csehszlovák űrhajósok – ugyancsak kék munkaköpenyben, fehér sisakban és szintén feszélyezetten. Röviddel 10 óra után egy pionír-lány áll eléjük. Tiszteleg, majd jelentést tesz nekik. Hogy mit mond, azt senki nem érti. Nem is lehet, mert itt a nagyolvasztóban monoton, süvítő hangzavar nyeli el az emberi szót. Az űrhajósok mégis úgy tesznek, mintha értenék. A jelentés végén a kislány tiszteleg – ez pedig elegendő is, hiszen Gubarjev tudja, hogy a forgatókönyv szerint most ő következik. Odalép a kapcsolószekrényhez, megnyomja a megjelölt gombot. Minden jól működik: megmozdul a hatalmas csille, a negyven tonnányi vashulladék – köztük az is, amit a pionírok gyűjtöttek – és bezúdul az olvasztóba. A folyamat tehát elindult. A Gagarin munkabrigád tagjai teszik amit kell. Nekik ez napi feladat. A gyerekek mindezt tágra nyílt szemmel figyelik. Kíváncsian várják, hogyan lesz majd acél a biciklivázból, a rozsdás autókerékből. Az űrhajósok most már nem érdekesek számukra. Néha még útban is vannak. Meg kell kerülni őket! Ami igaz, az igaz: tényleg elég szerencsétlenül ténferegnek itt. Szólni sem lehet hozzájuk, mert a fejüket magasan hordják, és az eszükbe sem jut, hogy lehajoljanak a gyerekekhez. „Divadlo, to je divadlo“ – Színház, ez színház – mondja szlovák kollegám, J.M. – a Pravda szerkesztője mikor találkozik a tekintetünk. – „De legalább kitakarítottak, rendet csináltak az üzemben!” – válaszolom neki – és elindulunk a kijárat felé.
1986. április 28.
Találkozó a Pravda főszerkesztőjével Kassán, a Szlovákiai Újságírók Szövetsége égisze alatt működő riporterek klubjának rendezésében. Trávniček a választó körzetében járt, ezért adódott ez az alkalom. Tíztől van a találkozó, de ő már kilenckor érkezik. A sajtó házon belül az Új Szó szerkesztőségébe alighanem véletlenül nyit be. Mondja, hogy szeretne valahol megmosakodni, mert a Hutník-szállóban nem volt víz.
A sajtótalálkozó a szomszédos helységben pontban tízkor meg is kezdődik. Itt van minden újságíró, ami érthető is, hiszen a meghívóban témamegjelölésként ez állt: Az újságírók feladatai a CSKP XVII. kongresszusa után.
„Hogy mik a feladatok?” – kezdte Trávniček, majd kis szünetet tartva ezt a meglepő választ adta: „Én, nem tudom megmondani.”
Nem vitás, ez így magában is sokat mond. Jelzi, hogy neki is nagyobb elvárásai voltak a kongresszussal szemben. Persze, hogy mi a teendő, azt nagyon is jól tudja ő. Ki is fejtette, hogy ők a Pravdában milyen kérdésekre kívánják a főhangsúlyt helyezni. Nincsennek könnyű helyzetben, mint ahogy mi sem. A. kormány vezetői és a párt legfelsőbb szervének képviselői között is – amint arra konkrétumokkal rámutatott – sok a korrupt ember, az olyan, aki visszaél a hatalmával, ráadásul nincs is a feladata magaslatán – következésképpen azon sem lehet csodálkozni, hogy nincs rend ebben az országban 1986 első negyedévében a tervfeladatok teljesítésében is komoly lemaradások mutatkoztak. Ipari üzemeink nagyobb része kevesebbet termelt az előirányzottnál és a minőségben nem javulás, hanem visszaesés állt be. A Szovjetunió például háromszáz csehszlovák termék minőségét kifogásolta és ultimátumot adott a fogyatékosságok kiküszöbölésére. Ha nem lesz változás, nem kell a felkínált árú! A jugoszlávok is kifogásolják a trolibuszaink minőségét, az angoloknak a kerékpárjainkkal kapcsolatosan vannak fenntartásaik – és így folytathatnám tovább.
Itt és most hatalmas malomkerekek között kell őrlődniük az újságíróknak, ha a valóságnak megfelelően akarnak írni – ez érződött ki Trávniček őszinte kitárulkozásából. Ahhoz kétség sem fér, hogy ő tényleg felelőséget érez ezért az országért, és jól látja a veszélyforrásokat. Amiket elmondott, akár pesszimistává is tehetné őt, de nem az. Kért bennünket, hogy mi se váljunk azzá.
1987.május 18.
Megint csak féligazságok, megint csak ködösítések! Már másodszor veszem kezembe az újságot és nézem, hogy jól olvasom-e, de akárhogy is nézem ez áll itt fehéren feketével: „Május 15-én, pénteken rövid, súlyos betegség után 60 éves korában elhunyt Bohus Trávniček elvtárs, az SZLKP KB titkárságának tagja, a Pravda főszerkesztője, az SZNT képviselője…“
A halálhír igaz, de minden más kétes. A „rövid súlyos betegség“ például hogy jelentheti azt, hogy a pártszanatórium mögötti tavacska térdig érő vizében találták meg, vízbefojtva?! Tényleg itt, és így végzett volna vele a betegség? Vagy inkább más „beteges elképzelésű“ hatalmasságok üldözték ide? Netán attól félve, hogy leleplezi őket? Tartok tőle, hogy erre az igaz választ már soha nem fogjuk megkapni. Trávniček nem sokkal a halál előtt még járt Moszkvában, ahol Gorbacsovval is találkozott. Hogy mit hozott onnan magával – ezt szintén nem fogjuk megtudni…
