Milyen hatással volt Márai Sándor életművére Olaszország? Kik és mik befolyásolták a kassai születésű író életidejének ottani időszakát, miért kereste a titkosrendőrség? – ezekről és több más meghatározó faktorról is kérdezem Csorba László történészt, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatóját, aki korábban – 1998-tól 2007-ig – a Római Magyar Akadémia igazgatója volt. Csorba László a felvidéki magyar irodalmi hagyatéknak is kiváló ismerője. A Duna Televízió számára tájainkon is több dokumentumfilm elkészítésében játszott meghatározó szerepet. Ezeken a forgatásokon ismerkedtem meg vele én is, aki többször is a felkért kalauzuk voltam.
Indítsuk ezt a beszélgetést egy személyes vallomással! Márai írásai téged mikor érintettek meg először?
Nálunk otthon gyakran volt szó a szülők olvasmányélményeiről. Márai már apám és anyám fiatalkori olvasmányaiban is természetesen létezett. Ezekbe – a két világháború közötti időből származó kicsit fás-papíros lapokból készült könyvekbe – kamaszként én is beleolvastam, és egy bizonyos hangulat megragadott. Később a sorsom úgy hozta, hogy történészként is a figyelmem fókuszába kerültek. Főleg 1998 őszétől, amikor a Római Magyar Akadémia tudományos igazgatójaként kezdtem el dolgozni. Ez egybeesetett egy csodálatos irodalomtörténeti szenzációval, azzal, hogy Márai németországi újrafelfedezése után, az olasz kiadók is rádöbbentek, hogy Márai Olaszországban is sikeres lehet. Hogy ennek milyen pszichológiai hátsó oka van, ezt nagyon nehéz megmagyarázni, viszont az tény, hogy az olasz könyvpiac mindig nagyon erősen figyel a németre. Hogyha Németországban valami siker, azt az olasz kiadók is megpróbálják bedobni. Máraitól először a Gyertyák csonkig égnek jelent meg – és elképesztő sikere lett! Olyan, mint Umberto Eco nagy regénye A rózsa neve kiadása esetében, ugyanis a Márai mű is áthullámzott az európai és a világirodalmi élményhálózaton. Ezután már egymásután jelentek meg Olaszországban Márai regényei, és ezek mind-mind olyan színvonalat jelentettek, hogy, amikor én bejártam az olasz külügyminisztériumba különböző ügyeket intézni – és ha valamilyen oknál fogva a gépezet akadozni kezdett – elég volt Márait szóba hozni, utalni arra, hogy ez a szerző van most is a bestseller lista élén, máris könnyedebbé vált a megoldás. Ez pedig azért lehetett így, mert a jobb miniszteri hivatalnokok olyanok voltak, hogy tudták, ami menő azt olvasniuk, ismerniük kell. Márai mesterről tehát leszögezhetem, hogy kilencven-száz évvel a születése után ily módon is segítette a magyar kulturális diplomáciát. Rá hivatkozva egy csomó dolgot el tudtunk intézni.
Valójában Márainak két olaszországi korszakáról beszélhetünk.
Igen. Volt egy Nápoly-környéki. Ez 1948 – tól 52-ig. Volt egy másik 1967-től 1980-ig. Ekkor ők Salernoba kerültek, mert Márai feleségének, Lola asszonynak Marton Lajos volt a rokona. Ez a Marton Lajos még a másodig világháború alatt került nyugatra, és egy amerikai segélyszervezetnek lett a munkatársa. Ő szerezte Máraiéknak a Nápoly-környéki lakást. Martonnak volt egy kisebb nyugdíjas lakása Salernoban, amit mikor meghalt, Lola asszony örökölt.
1967-ben Olaszországba jövet Máraiék tehát ebbe költöztek be?
Igen. Ebben a lakásban különböző tárgyi emlékek is fennmaradtak Máraiék után, amit a salernói magyarok megtaláltak. Ezekből később egy gyönyörű kiállítást is rendeztek Márai tiszteletére. Egyebek mellett azt az írógépet is kiállították, amit Márai használt, amit azelőtt, mikor 1980-ban végleg visszaköltöztek Amerikába, a szomszédban élő orvosnak ajándékozott.
Lola asszony Kassán maradt lánytestvére nekem azt mondta, hogy ők Olaszországba a nagybátyjukhoz költöztek ki. Ő volt ez a Márton Lajos?
Igen, ő volt az. Róla két meghatározó dolgot kell tudni. Az egyik az, hogy a segélytáborba eredetileg ő is fogvatartottként került. Itt viszont csakhamar kiderült róla, hogy mennyire ügyes, milyen remek szervező és mivel angolul is tudott, az amerikaiak bizalmát hamar elnyerte. Egy idő után ezért már vezetővé vált, tagja lett annak az amerikai vezetésű nemzetközi menekültügyi szervezetnek, ami Olaszországban működtette ezeket a táborokat. Egy ilyen tábor volt a Nápoly melletti egyik kis községben Bagnoliban. Ez egy iparterület. Nagyon közel van a Posillipo félszigethez, ami maga egy csoda, az ókori történelem egy fantasztikus része! Állítólag Vergilius lakott itt. Alatta van Nisida szigete – ahol Brutus lakott, és amikor Caesar legyilkolása után megérkezett ide, rögvest átment Baiaebe meglátogatni Cicerot, hogy elmondhassa neki: a zsarnokon beteljesült a nép ítélete. Ha megáll valaki a Posillipo fokán, akkor ezeket ott láthatja maga előtt.
Ezekről Márai is beszél a San Gennaro vére című regényében – tehát tény, hogy rá is nagy hatással volt a látvány és az irodalomtörténeti emlékek, de ugyanígy az akkor, őáltala látott valóság is, nem kevésbé Európa és a világ sorsa…
Így igaz. Utólag is csak azt mondhatjuk, jó hogy Marton Lajos ezen a vidéken talált nekik egy lakást. A Via Nocola Rica 7–es számú házban laktak. Ez egy gyönyörű, öreg villa volt, aminek a teraszáról elképesztő kilátás van az öbölre, ahonnan egy jó negyedórás séta a Parco Vergilianora, fel a Carapo Posillipo csúcsára. Márai szinte minden reggel itt sétált. Ismerte a jelenlevőket, azt a mikro világot, ami ott működött. A San Genarro vérében ezt fogalmazta meg. Ennek a regénynek a megírása az alatt a négy év alatt fogalmazódott meg benne, amikor itt éltek. Ebben a regényben egyszerre van benne a csoda és az európai kultúrával való számvetés problémája, másrészt a nápolyi kis embereknek szociálpszichológiailag is lenyűgöző hitelességgel és fantasztikus írásművészettel ábrázolt világa.
És beleékeli azokat az aggályait is, amiket egyelőre még nem személyes tapasztalatok birtokában, de a korabeli amerikai fejlettségi szint irányáról megfogalmazódtak benne…
Pontosan így van, hiszen a kivándorlás vágyott célja Amerika. A regény egyik vonulata, hogy egy házaspár arra vár, hogy a kivándorlás bekövetkezzen. Persze tudják, ha elmennek Európából, akkor az európai kultúra zseniális összjátékából ők kizáródnak. Vajon érdemes-e élni európai embernek az európai kultúrán kívül? Ez az egyik legnagyobb kérdése ennek a Márai regénynek, mely roppantul szórakoztató, de úgy, hogy vannak benne nagyon mély alapkérdéseket feszegető részek.
Mint például az, hogy megváltható-e a világ? – mert ugye egy séta során erről beszél egy papnak.
Itt egy olyan emberről van szó, akinek mintha olyan karizmatikus vonzereje lenne, mint ami a középkori szentekre volt jellemző. Mintha Assisi Szent Ferenc karizmája lenne benne és azon gondolkodik, lehet-e megváltani a világot ugyanolyan személyes áldozattal, mint a Jézusé volt? Tehát, ha lezuhan, vagy leveti magát ez a férfiú a Posillipoi hegy fokáról – ez a regény csúcspontja -, akkor ez most vajon a vihar véletlenje lesz, vagy pedig fennáll még a való világ és a mögötte levő transzcendens világnak az a fantasztikus egysége, ami folytán ennek az embernek az ilyenfajta áldozata megmentheti a nyomorult európai világot?
De Márai nem mondja ki a választ, sőt mint lehetőséget az öngyilkosságot is szóba hozza.
Ránk bízza, hogy ebben a helyzetben mit gondoljunk. Baleset volt? Lesodorta a vihar? Öngyilkos lett, vagy valami egészen más történt? Erről vitatkozik a rendőrfőnök és a beosztottjai. A felesége a pappal, de korábban a salernoi csodálatos pálmás sétányon ő maga is odaszegezi a kérdést a papnak: „Atyám, hisz Ön a személyes gondviselésben?“ Lelkem minden erejével édes fiam!“- jön a válasz, amire az újabb kérdés: „Akkor miért halnak meg a gyerekek?“ „ A gyerekek a paradicsomba kerülnek.“ – mondja a pap, és elmegy. Mintha egy Zen buddhista trükk lenne, mert a válaszért a mester fejbe csapja a tanítványt. A keresztény gondolkodásnak egy racionális logikája van. Ha a halál a bűnnek az ára, akkor miért halnak meg az ártatlanok? Nem tudunk választ adni.
De Márai keresi a választ, hiszen egy későbbi versében, a Sakk címűben magának Istennek teszi fel a kérdést: miért van élet, ha halál van?
Úgy tűnik, ő azt érezte, hogy van valami mélyebb erő, ami működik, mert a világ rendje erre utal. De azt soha nem tudta megoldani – benne is mindig nyitva maradt -, hogy a személyes sorsot vajon mi magunk csesszük-e el reménytelenül, vagy pedig van mögöttünk még valaki, aki ez ügyben működik. A San Gennaro vére erről szól. Őt ez az alapkérdés folyamatosan foglalkoztatta. A regényt már Amerikában írta meg. Itt még azt kell kiemelni, ő valójában elképesztően félt attól, hogy a Vörös hadsereg nem fog megállni Kelet-Európában, le fogja rohanni egész Európát, tönkretéve az európai kultúrát, az indivídium erején alapuló szabadságot.
Ebben Magyarország akkori pillanatnyi helyzetének rá nézve voltak-e valamilyen következményei?
Rettegett attól, hogy a magyar titkosrendőrség utána nyúl. Amerikába ezért akart minél előbb kiutazni.
Esetleg az irodalmi ténykedése is adhatott okot némi aggodalomra?
A két világháború közötti időben Márai roppantul sikeres színpadi szerző is volt. Ebből adódóan nagyon jóban volt a színésznőkkel is. Mindenki tudja azt, hogy Mezei Máriához, Tolnay Klárihoz is fűzték bizonyos kapcsolatok. De nagyon jóban volt Paulai Erzsivel is, aki Paulai Edének volt a lánya. Ő egy gyönyörű, csodálatos szépségű és fantasztikus tehetségű színésznő volt. Ennek tudható be, hogy 1919 nyarán – már a Tanácsköztársaság után, amikor az Antant-misszió Magyarországra érkezett – egy vezető olasz diplomata, Cerutti beleszeretett Paulai Erzsibe. Elvette feleségül és elvitte magával Itáliába. Mikor Máraiék kikerültek Olaszországba, nekik is a táborba kellett volna bemenniük, de Cerutti elintézte, hogy kapjanak kivételt. Nos, így költözhettek be abba a lakásba, amit Márton Lajos szerzett nekik. Cerutti abban is segített nekik, hogy az Amerikába szóló kivándorlási engedélyt is a lehető legrövidebb időn belül megkapják. Tehát, tényként szögezhető le: a Paulai Erzsi – Cerutti – Marton Lajos összjátéknak köszönhető, hogy Máraiék Olaszországban egy normál villában élhettek, nem voltak bezárva a banoli menekülttáborba. Miközben Márai a San Gennaro vére című regényéhez gyűjtötte az anyagot, valamikor ötvenegy tavaszán megírta az egyik legnagyobb hatású versét, a Halotti beszédet. Ezt a versét terjeszteni kezdték az emigrációban. Ezzel kapcsolatosan később kicsit gunyorosan írja, hogy a Halotti beszéd lett a magyar emigráció Szomorú vasárnapja, e mellett illett szomorkodnia a magyar emigrációnak.
Ennek a versének Magyarországon is volt visszhangja, hiszen Tamási Áron feladatul kapta, hogy a Magyar Írószövetség nevében nyílt levélben utasítsa vissza azt a hangnemet, amit Márai ebben a versében megütött…
Így van, de ez egy nagy vers! Igen erős képek vannak benne. Ennek a két sornak: „ /Az ohájói bányában megbicsaklik kezed, / A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet./“ egészen különös irodalomtörténeti sorsa lett. Van a San Gennaro vérében is egy zseniális rész, amikor a rendőrbeosztott azt mondja a főnökének, hogy olyan furcsák ezek a kelet-európaiak, a neveiken mindenféle hülye jelek vannak. Aztán utal arra, hogy egy cseh mérnök dühösen őrjöngeni kezdett, amikor kézbe kapta az okmányát, ugyanis a nevéről hiányzott az ékezet. „Engem megloptak, így nem az vagyok, akiről a papír szól!”- kiabálta sértetten. Márai ehhez hozzá teszi, ezek az emberek képesek az írógépeiket a kontinenseken át cipelni, csakhogy a nevüket úgy lehessen leírni, ahogy azt kell. Márai tehát a versben szereplő két sort kibontja a regényben is. Ehhez azt is hozzá tehetjük, azóta versek születtek arról, hogyan változik meg az identitásod, ha a neved nem úgy írják le, ahogy eredetileg volt.
A Halotti beszédben viszont Rákosiék olyan sorokat is találtak, melyeket a szocialista ideológia javára fordíthatónak véltek…
Főleg ez a verssora keltett bennük reményt, hogy: „Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad.” Ők ezt egyfajta kapitalizmus-kritikaként értelmezték. Berei Andor – a korabeli magyar külügynek szürke eminenciása, aki csak államtitkár volt, de Rákosi kedvence, mert a nagy moszkovita körből származott – írt egy levelet Kálló Ivánnak, az akkori olasz követnek, hogy kerítse elő Márait, mert ebben a versben olyan antikapitalista elemek vannak, amiért nyugodtan felajánlhatja Márainak, hogy költözzön haza, tárt karokkal várják.
Honnan került elő ez a levél?
Kállai Ivánnak minderről a bizalmas jelentéseit én megtaláltam az Országos Levéltárban. Roppantul érdekes, amiként megpróbálják megtalálni Olaszországban Márait. Kihasználták például Sajlóni, a kiváló karmester segítségét is, aki akkor az operaházban is fellépett. Neki ekkor már magyar felesége volt, de a korábbi nejétől származó olasz fia nagyon jóban volt a magyar kormányzattal. A baloldali olasz értelmiség tagjaként akkor még nem tudták, hogy a baloldallal majd bajok lesznek. Ők ekkor még azt hitték, hogy ebből valami gyönyörű dolog lesz, ezért megpróbáltak segíteni. Mind ezek ellenére a mai napig nem tudjuk, hogy ez kamu volt-e – azaz megpróbálták félre terelni a dolgokat, vagy tényleg nem találták Márait. Ekkorra Márai egzisztenciális helyzete már javult, mert a Szabad Európa Rádió kért tőle heti jegyzeteket. Ezeket úgy adta le, hogy Nápolyból mindig felment Rómába, ott egy lakásban bement a stúdióba és ott felvették hangszalagra az általa beolvasott anyagot, amit aztán elvittek Münchenbe, és bejátszották az éterbe. Ehhez a házhoz Rómában Márai mindig a Pincio-park sétányán át jutott el. Ezt pedig csak azért említem meg, mert kiderült, hogy ez a park a magyar ügynökök találkozóhelye is volt. A beszervezett házmestereknek például itt adták át az adatokat, meg a pénzt. Ikszer előfordult, hogy a magyar ügynökök és Márai elmentek egymás mellett és nem tudták egymásról, hogy ki kicsoda – miközben Márait keresték. Mikorra megtalálták volna, akkor Márai hajója viszont elindult Amerika felé. Kálló Ivánnak van egy jelentése Bereihez, amiben sajnálattal közli, hogy nem találják.
Mikor tudta meg Márai, hogy keresték?
Már csak később, kint Amerikában. Ekkor írt is egy durva levelet, melyben leszögezi, hogy esze ágában sem volt hazamenni – amit a sajtó közzé tett. Erre reagált Tamási Áron, próbálva menteni a menthetőt, magyarázgatva, hogy miért nincs igaza Márainak, amikor nem akart hazamenni…
Köszönöm a valóságfeltáró szavaidat.
Szaszák György
