Mit jelentett Kassa Duba Gyula életében

90 éves lett a szlovákiai magyar irodalom nagy öregje, Duba Gyula. Hontfüzesgyarmaton született 1930 június 8-án. Középiskolai tanulmányait ugyan a lévai állami gimnáziumban kezdte, de mégis a kassai Gépészeti Szakközépiskolában érettségizett, majd felsőfokú tanulmányait a Szlovák Műszaki Egyetem Gépészeti szakán végezte. Ifjú korában a világra eszmélésében Kassa sokat adott számára. Az alábbiakban Szaszák Györgynek egy hosszabb interjújából azokat a részeket közöljük, melyekben Kassával kapcsolatos emlékeiről beszél Duba Gyula.

 Ha most arra kérnélek, hogy röviden válaszold meg, hogy az életedben a kassai ipari mit jelentett, akkor mit mondanál?

Azt, hogy az ipariban kezdtem értelmiségi lenni, és ez mindennél több!

Merthogy?

Már az is igen nehéz és bonyolult volt, hogy egyáltalán eljutottam Kassára.

Mi volt ennek az oka?

A politikai változások. Tízéves koromban – valószínűleg a tanítóim rábeszélésére – a szüleim még beírattak a lévai gimnáziumb. 1945-ben a gimnazista pálya viszont megszakadt. Magyarul tanulni tovább már nem lehetett, beszélni sem mindenütt. Visszakerültem a szülőfalumba, Hontfüzesgyarmatra. Mindenki meg volt győződve arról – magam is -, hogy nincs más mód: paraszt maradok én is. Eltelt négy év, de a helyzetembe valahogy nem tudtam belenyugodni. Végül 1949-ben a szomszéd faluból, Fegyvernekről beállított hozzám három fiú azzal, hogy menjünk el valahova a gyárba. A gyár akkor egy nagybetűs jövőkép volt. Valójában nem tudtuk, hogy mi, de azt sejtettük, hogy ott más az élet. Elmentünk hát Dubnica nad Váhom-ra. Én egy szót sem tudtam szlovákul, de felvettek.

Mit bíztak rátok? Mit dolgoztatok?

Ahol én dolgoztam, ott kotrógépeket és kikötői darulat készítettek. Én a daru osztályra kerültem. Fúrni, csiszolni a vasat – ez volt a feladatom, tehát afféle lakatosi munka. Barakkban laktunk, a szállásért fizetni sem kellett. Vagy egy fél évig voltam ott, mint betanított munkás, amikor augusztus közepén hazajöttem. Itthon a kezembe került az Új Szó, melyben olvastam a hírt, hogy a kassai ipariban magyar osztályt nyitnak. Én ide elmegyek – határoztam el azon nyomban, és másnap már utaztam is. Csakhogy ez egy kalandos út volt.

Miért?

Mert estefele érkeztem meg Kassára. Egészen sötét még nem volt, de az állomásról már nem mertem elindulni a városba. Mivel jobbat nem tudtam, elmentem a parkba és éjszaka ott aludtam a bokor alatt. Reggel aztán elindultam megkeresni az iskolát.

Sejtelmed sem volt, hogy merre lehet?

Nem. De Kassán azért jobb volt, mint Dubnicán, mert itt magyarul is megértettek, és útba igazítottak. A múzeum mellett meg is találtam az iskolát. Az volt kiírva rá szlovákul, hogy VYŠŠIA PRIEMYSELNÁ ŠKOLA J.V.STALINA, ami magyarul azt jelentette: J:V: SZTÁLIN FELSŐBB IPARISKOLA. Ott ácsorogtam az iskola előtt. Vártam, hogy valaki kijöjjön, vagy legalább bemenjen. De senki. Semmi mozgás. Beóvatoskodtam. Ott sincs senki, még a pedellus sem. Hát persze, augusztus közepén ki lett volna ott? De nem adtam fel. Bolyongtam az ipariban teljesen egyedül. Leballagtam a szuterénbe. Ott voltak a műhelyek. Megyek a folyosón, amikor az egyik helységből nyílik az ajtó, és elém toppan egy munkaruhás, kormos képű pasas. Azt mondja nekem: No, čo tu? Magyarul válaszoltam neki. Mondtam, hogy jöttem beiratkozni. Bevitt egy szobába. Máig emlékszem, hogy milyen feladatot adott. Azt mondja: van egy pléhlemez. Egy méterszer egy méter, tehát négyzet. Ha egy körsugárral a négy sarkát levágjuk, mennyi anyag marad? Mondom neki, hogy a sugárral kiszámítjuk a kör kerületét, azt levonjuk az egy méterből és annyi marad. Bólogatott, mélyen a szemembe nézett és azt mondta: „No, jó! Elmehet, fel van véve!“

Elhitted?

Á, dehogy. Én is abban voltam, hogy ilyesmi nincs. De egyszer csak jött az értesítés haza, hogy szeptember elsején menjek az iskolába.

Megtudtad végül, hogy ki volt az a kormos képű alak, aki felvett?

Sedláknak hívták. Később a magyar ipari műhelyében tanított. Akkor így szedték össze az első osztályt. 46 ember jött össze. Ez 1950-ben történt. A háború után ekkor indult újra a magyar oktatás ebben a nagy múltú ipartanodában.

A szüleid örömmel elengedtek?

A nagyanyám már akkor rettentően haragudott rám, amikor a gyárba elmentem dolgozni, de most is féltett. A fülemben cseng, ahogy mondta: „Először felmentél a hegyekbe a tótokhoz, most meg mégy az iskolába, az isten se tudja hova!“ A szüleim viszont nem akadékoskodtak. Ők azt tartották, ha nem vesztem el Dubnicán a nagy szlovák tömegben, Kassán csak elleszek valahogy.

A szüleid sem ismerték Kassát?

Csak apám, mert ő ott is volt katona.

Milyen volt az első szeptemberi nap az ipariban?

Vagy ötszáz fiatal sorakozott fel az iskola udvarán. Nekem úgy tűnt, hogy mindenki szlovákul beszélt. Nem tudtam mitévő legyek. Elindultam keresgélni a tömegben. Egyszer csak rábukkantam egy csoportra, ahol megütötte a fülemet a magyar szó. Oda bevágódtam.

Aznap este már volt hol aludnod?

Cservenka Józsi bácsi lett az osztályfőnökünk. Ő kerített nekem albérletet egy magyar családnál. Nem messze a malomároktól, a malom mellett.

Milyen volt az osztályotok?

Kassáról voltak vagy hatan-heten. Voltak keletről is, Gömörből elég sokan. Csallóközből talán ketten jöttek. Az összetétel tulajdonképpen az egész Dél-Szlovákiát lefedte. Talán negyvenhatan kezdtünk, de csak negyvenketten fejeztük be. Ekkor még csak egy gépészeti osztály nyílt.

Te hány éves voltál ekkor?

Én 20 éves múltam. Országh Laci 28 volt – ő Gömörből jött. Cserepes Vili csallóközi volt, ő legalább 26-26 éves. De voltak fiatalabbak is. Ők voltak többen.

Csak fiúk voltatok?

Volt egy lány is, a Munk-baba, vagyis Munk Mária. Kassai lány volt, de most ő is itt él Pozsonyban. Abból a szempontból, hogy annyi pasas között az egyedüli lány volt, kivételezett volt, de diákként ebből sok haszna nem származott. Olykor a fiúk biztos, hogy az agyára is mentek, mert bosszantottuk őt. De jó, hogy ott volt.

Mivel közismert tény, hogy Kassán mindig is voltak szép lányok, muszáj megkérdeznem, hogy a szerelem lágy szellője megérintette-e Duba Gyulát ebben a városban?

Nem, ámbár egy suta kalandom volt. Tudni kell rólam, hogy akkor én egy gyermeki tahó voltam. Se rutinom, se bátor beszédem – ezek nélkül pedig nehéz az ismerkedés. A társasági megjelenés sem volt az erősségem, de egyszer mégis randiig keveredtem egy kassai hölggyel. Nagyon hallgatagon sétáltunk. Talán még a kezét is megfogtam, de több randi aztán még sem lett belőle.

Hogy ismerkedtél meg vele?

A korzón. Volt egy rettentően csibész kassai barátom, Gál Jenő. Szemezni kezdtünk a korzón két lánnyal – no így jött össze az a randi.

Jártatok a fiúkkal sörözni is?

Nemigen. A sörre csak a katonaságnál szoktam rá. Prága mellett voltunk kint, sátrakban. Arról külön regényt kellene írni.

Igen előre szaladtunk, térjünk még vissza egy kicsit a kezdeti napok milyenségére!

Az első napokra nem is emlékszem annyira, mert azok olyan jellegtelenek voltak. Talán azért, mert nem ismertük egymást. Csak egy rettenetesen kemény, istentelen CSISZ-titkár képe vésődött az emlékezetembe. A nevére is emlékszem, Becának hívták. Már negyedikes volt, de sokkal öregebb kinézésű. Fekete bőrű, kopasz fiú, akinek állandóan szikrázott a szeme. No, ez a Beca elintézte, hogy októberben máris brigáddal kezdődött az iskola. Osztrava mellé vittek el, ahol egy hatalmas acélfeldolgozó épült.

Csak a ti osztályotokat vitték?

Az egész iskolát. Az ismerkedésre ez még kedvező helynek is számított. Még esőben is jártunk ott árkot ásni. Különben a magyar ipari egy ilyen árokásó iskola volt. Nagyida mellett a vasmű elődjét a HUKO-t is mi kezdtük építeni a következő évben. Ott is akkor voltunk először, amikor az árkokat kellett ásni.

Hogyan viszonyultak hozzátok a szlovák osztályok diákjai?

Velük nem voltunk semmi kapcsolatban. Mi a brigádokon is külön voltunk. A tanáraink mind magyarok és idősebbek voltak. Ők már a régebbi ipariban is tanítottak. Például Lengyel tanár úr, aki aztán igazgató is lett. Cservenka Józsi bácsit már említettem. Még Veres Józsi bácsira emlékszem. A második évfolyamtól kezdve már mi a diákok is azon kezdtünk dolgozni, hogy minél előbb önállósuljon a magyar részleg. A füleki Varga Pityu lett a CSISZ-elnökünk, aki körül voltak még jó néhányan. Rámenős fiúk voltak. Ők tudtak politizálni is. Egy romantikus időszaka volt az osztályunknak.  Második évfolyam közepén már el is mentünk a szlovák iskolából. A Fő utca felső végén, a szemináriumi templomtól feljebb, de a másik oldalon, bent az udvaron egy kocsmából alakítottuk ki az osztályunkat. Még a csapos pult is benne volt. Azt lehet mondani, hogy néhány hónapig valójában egy kocsmában tanultunk. Aztán kaptuk meg a mai iskolaépületet, melyben elhelyezték a három újonnan alakult osztályt.

Gondolkodtál-e már ekkoriban azon, hogy mi szeretnél lenni?

A lehető legmélyebben azt gondoltam – és a szüleim is meg voltak győződve róla -, hogy én műszaki ember leszek. Egészen az érettségiig én is hitem ebben. A régi iskolában a műhely például azért tetszett nekem, mert a mi malmunkra emlékeztetett. Csupa transzmissziós áttét volt benne. Tudod a malom úgy van felépítve, hogy lent van a turbina, aztán feljön a mozgás egy hosszú tengelyen, ami tele van szíjtárcsákkal. Ezt hajtja a turbina, és fent a mennyezeten a másik tengely, az is csupa szíjtárcsával tele. No, ez a szíjtárcsás mechanizmus engem nagyon megfogott annakidején. Itt a műhelyben is ilyen régi, még monarchiabeli megmunkáló gépek voltak, tele szíjtárcsákkal.

Az írói vénádra mikor ismertél rá?

Magam sem tudom, de először arra lettem figyelmes, hogy a humor iránt mindig is volt érzékem. Ez a fajta megközelítés jellemezte az első írásaimat is.

Pedig korábban azt mondta, hogy visszahúzódó, befelé forduló típusú alkat vagy…

Az is, de a visszahúzódó alatt nem azt kell érteni, hogy mafla. Társsági ember nem voltam. Én nem tudtam szikrázni, előani. Az első írásom szinte egy klasszikus humoreszknek sikerült. A címe az volt, hogy Felleg Kelemen súg. Ez arról szólt, hogy van az osztályban egy gyerek, aki mindig súg, de nem tud semmit. Ez annyira tetszik a diákoknak, hogy még ma is sokszor mondják a szavalóversenyeken.

Hol jelent meg az első írásod?

A Fáklyában, de legelőször az ipari faliújságjára került fel. A diákok olvasták és kuncogtak rajta, mert találgatták, hogy ki lehet az a mafla, aki ilyen. A negyedikben Rácz Olivér lett az osztályfőnökünk. Ő volt az első, aki észrevette az íráskészségemet. Erről néha el is beszélgetett velem. Aztán egy választható dolgozatra írtam neki egy paródiát. Új Hajtások címen akkor jelent meg a szlovákiai magyar irodalomból egy antológia. Én ezt az antológiát rettenetesen megutáltam, mert a versek tele voltak traktorokkal és kombájnokkal meg hegesztéssel és hasonlókkal. Megírtam róla egy paródiát, és beadtam Rácznak. 1,2-t adott rá. Tetszett a betyárnak, de mint paródiát nem merte egészen felvállalni, mert hát akkor az irodalmi kánont parodizálni az enyhén szólva is merészség volt és szokatlan. Egy diák részéről meg egyenesen pofátlanság. De így is volt azért hatása. Ott volt a másik nagy mester az ipariban, Putankó. Rettenetesen szerettük. Ő egyszer azt mondja nekem: „Duba, maga miért nem küldi be valamelyik lapba ezeket az írásokat?“ Mivel a kérdése szinte felszólítás volt, be is küldtem három írásomat a Fáklyába. Az egyik a Felleg Kelemen volt, a másik a Rácznak írt paródia és a harmadik is egy humoreszk. Már az érettségi után voltam. Otthon biciklizek, amikor utánam kiált egy srác: „Szép verset írtál a Fáklyába!“ Én már el is feledkeztem róla, hogy még sulisként valamit beküldtem oda. Mindenesetre másnap lebicikliztem Zselízre, hogy megvegyem a Fáklyát. Kinyitom, hát látom, hogy ott van a három szövegem Sas Andor Parádés indulás című előszavával. Hát, így kezdődött.

A folytatás pedig benne van abban a 43 kötetben, amit Duba Gyula ennek az interjúnak az elkészültéig már letett a szlovákiai magyar irodalom asztalára.