Alig egy hónappal azután, hogy Kassán a Mészáros utca 35 szám alatt megnyitották az Állandó Márai Sándor Emlékkiállítást most már az Irodalmi kávéház első rendezvényét is megtartották itt. Azt est vendége Fried István, Herder-díjas irodalomtörténész, a Szegedi Tudományegyetem emeritus professzora volt, aki az egyik legjobb ismerője Márai Sándor életművének és a sokat tapasztalt kassai születésű író életének is – akit ő a huszadik század koronatanújának nevez a Szépmíves Könyvkiadó gondozásában megjelent legújabb könyvében. A Márairól szóló tanulmánykötetet a helyszínen sokan meg is vásárolták és dedikáltatták a szerzővel, aki ezt megelőzően egy izgalmas előadást is rögtönzött Márairól. /Aki nem lehetett ott, az a portálunkon meghallgathatja, hogy mit mondott, mert rögzítettük, és az engedelmével itt most közzé is tesszük./ De van egy másik meglepetésünk is. Mivel a professzor úr Kassán – igazi polgárként – csak a könyve témájáról beszélt, és önmagáról alig mondott valamit, ezért az est hivatalos befejezése után kértünk tőle egy négyszemközti interjút is.
Professzor úr, Ön 34 évvel Márai Sándor születése után Budapesten látta meg a napvilágot. Emlékszik-e rá, hogy mikor került kezébe az első Márai kötet?
Először 10 éves koromban olvastam el a Vendégjáték Bolzanóban című regényét, amit leloptam a szüleim könyvespolcáról. Nekem nagyon tetszett! Utána mégis egy hosszú szünet következett, mert egy olyan korszak köszöntött be, ahol nem volt -, nem lehetett szó Márairól. Nekem egészen véletlenül került a kezembe egy másik Márai regény, méghozzá A Gyertyák csonkig égnek. Ez úgy érettségi felé lehetett. Egy idős házaspár eladta az antikváriumba a könyveit. Valahogy az antikvárius nem figyelt fel rá – így én egészen olcsón megvettem. Ha már megvettem, akkor el is olvastam, de nem azért mintha az író neve nekem akkor sokat jelentett volna. Persze nekem akkor ez a könyv is tetszett. Utána viszont megint egy hosszú szünet volt. Máraihoz ezután egy egészen véletlen dolog vitt el. Szántó Györgyhöz kötődik a történet. Ő az első világháborús sebek következtében megvakult, Aradra költözött, ott lett íróvá, majd 1947-ben átköltöztek Budapestre. Én meg jártam hozzá felolvasni, merthogy ő nem látott, nem tudott olvasni – és a feleségének meg elég sok munkája volt. Én szombatonként mentem fel hozzájuk. Hol forrásmunkát olvastunk, hol pedig más könyvet. Beszélgettünk is. Ő Máraival nagyon jó viszonyban volt. Most elmondok valamit, amit eddig még senkivel nem osztottam meg. Egyszer azt mondta neki Márai, hogy én most téged egy fél évre előfizetlek. Ez annyit jelentett, hogy egy novella fejében az Újság című lap honorárium helyett egy félévig küldte neki az újságot.
Ennek tudható be esetleg az is, hogy a Budapestre felkerült Márai aztán ennek a lapnak lett a munkatársa, sőt a rovatvezetője?
Minden bizonnyal ennek is lehetett köze hozzá.
Van még más ilyen története is?
Ez már Szántó György halála után történt, de ez is egy véletlen. Szántó Györgyné egyszer meghívta látogatóba Gábort, Márai öccsét. El is jött hozzá egy szombat délután a feleségével, Tucival – aki Bartók Béla tanítványa volt. Én is ott voltam, sőt a délután végére a lányuk is megérkezett. Ez akkor volt, amikor a pozsonyi Irodalmi Szemlében megjelent Rákos Péternek az a nevezetes írása Máraival kapcsolatosan, amiért őt és a Szemlét is feljelentették.
Ez már akkor történt, amikor Duba Gyula volt az Irodalmi Szemle főszerkesztője, ha jól emlékszem, a hetvenes évek második felében…
Igen, ő volt akkor a Szemle főszerkesztője. Feljelentették Rákos Pétert. Hogy milyen következményei voltak, azt nem tudom. Mindenesetre Gábor elkérte ezt az Irodalmi Szemlét és elküldte Márainak Amerikába. De még itt sincs vége ennek a történetnek, mert további hosszú évek után – amikor Rákos Péterrel itt Kassán találkoztam egy konferencián – elmondta nekem, hogy kapott egyszer egy naplókötetet Máraitól, de nem tudta, hogy Márai honnan ismeri az ő címét. Valójában azt sem tudta, hogy miért kapta tőle ezt a könyvet. Hát ezért is kellett Kassa, hogy az előbb említett két történet összeérjen, kivilágosodjék!
Szervezője voltam annak a nemzetközi szimpóziumnak, melynek ötletét a Márai centenárium adta, és örülök, hogy Rákos Péterrel ilyesmit is volt módjában megbeszélni akkor. Sajnos, ő ekkor volt utoljára Kassán. Van hozzá fűződő más emléke is?
Rákos Péter itt Kassán megmutatta nekem, hogy hol volt az Európa Szálló, amelynek a teraszán Márai a Varázs című színdarabot írta. Ekkoriban én már foglalkoztam Máraival. Nagyképűen azt lehetne mondani, hogy már tudományosan.
De már jóval a nyolcvankilences rendszerváltozás előtt – ha jól emlékszem?
Valóban jóval Márai „hivatalos felfedezése” előtt, még a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején. Mikor az Országos Széchenyi Könyvtárban dolgoztam, ott Márainak a Pesti Hírlapban közölt írásait mind elolvastam és keresni kezdtem a műveit, meg akartam ismerkedni az életével is. Az első fontosabb írásom 1989-ben jelent meg róla a Tekintet című lapban.
Mi minden kellett ahhoz, hogy jól megértse Márai világát?
Csak kellő érdeklődés. Ifjú koromban én nagy filmlátogató voltam. Mikor nyugatra mentem, ott is mindig moziba mentem. Megismerkedtem például Radványi Géza filmjeivel, és ez is fontos volt.
Van olyan írása is esetleg, melyben a Kassa és Márai párhuzamok egymásra hatását vizsgálta?
Ilyen szempontból talán a Márai Sándor halála alkalmából írt nekrológomat említhetem meg, ami Dómépítő címen annakidején az Élet és Irodalomban jelent meg.
Itt a mostani előadásában megemlítette, hogy Márai tévedett abban, hogy az ő ősei is ott voltak a kassai dóm építői között. Miből gondolja ezt?
Csak arra alapozva tettem ezt a megjegyzést, hogy apai ágon az ősei később kerültek erre a vidékre, de az anyai Ratkovszky-ágban én sem vagyok olyan biztos. Különben még igaza is lehet Márainak, ha arra gondolunk, hogy a dómok építését valójában soha nem lehet befejezni – már csak azért sem, mert időközben mindig javítani kell rajta egy-egy vízköpőt vagy más épületrészeket. Ilyen értelemben – vagy akár úgy, hogy anyagi támogatást adtak erre a célra – már részt vállalhattak az ő ősei is a székesegyház megóvásából.Márai világképében a dómoknak megvan az értékük. Ezek a gótikus dómok jelentik az igazi Európát.Európa addig tart, amíg gótikus székesegyházak vannak. Erdélyben Brassó. Ez van a határon. Onnantól tovább már Románia. Vagy a másik oldalon Lemberg. Azon túl ugye már a görögkeletiek vannak, nagyon szép épületeikkel, de azok már nem gótikus székesegyházak. Tehát Spanyolországtól Brassóig – ez Európa. Ennek az Európának a leszármazottai, a szászok is, akik hoztak Magyarországra egy bizonyos munkakultúrát.
Önre az irodalmi alkotásai közül melyek hatottak leginkább?
Valójában mindegyik. Nem nagyon tudnék rangsort tenni, mert mindig az, amit éppen olvasok. Az Eszter hagyatékát én például kedvelem, de nem tartom a legjobb Márai műnek, viszont a szlovének kiadták, és engem kértek meg, hogy utószót írjak hozzá. Ez meg is történt, kiadták. Egyszer egy tematikus számban megkértek arra, hogy Márai verseiről írjak. Hát az 1944-45-ös versciklusa az több, mint vers. Verstanilag és esztétikailag is izgalmas alkotás. Az egy polgár vallomásai első kötetét én mindenképpen a legnagyobb élményeim közé tartozónak hiszem. A második kötet az irodalomtörténetileg érdekes, de messze nincs benne az az újdonság, ami az első kötetben benne van, ahogy szociográfiailag megrajzolja azt a bizonyos polgári családot, amelyben kevés az igazán polgár. Az emigrációs műveket a San Gernaro vérét, A Rómában történt valami, a Béke Ithakában – nagyra tartom. És természetesen nekem nagy élmény volt a Zendülők, amely mélyen freudista mű. Nagyon érdekel, hogy a meglehetősen tendenciózus, látványos freudizmus ellenére hogyan tud ebből cselekményt csinálni. Most hirtelen ezek jutnak az eszembe. Természetesen a novellák között van egy Shakespeare-ről szóló novella, amit remeknek tartok.
Az elbeszélhető történetek, az ezekből levonható következtetések is benne vannak Márai prózájában, sőt még a költészetében is, de a Sakk című hosszabb verse engem igen felkavart mikor először olvastam, mert Istennel játssza ezt a mérkőzést és egyebek mellett olyanokat kérdez tőle, hogy miért van élet, ha halál van?!
Ez egy korai verse, és egy kicsit Kosztolányis. Kosztolányi az avantgard jegyében indult, de Márainál is bejött az avantgard. Igaz, hogy később ő maga mondja, hogy nem egy lírai tehetség. Később lírikusként talán ezért ritkábban szólalt meg, de amikor mégis, az nagyon fontos.
Milyen lehetett az Istenhez való viszonya?
Templomba járt. Nem gyónt. Hitt Istenben, de nem hitt a feltámadásban. Ha hitt volna, akkor nem égetette volna el magát, és nem szóratta volna hamvait az óceánba. Tehát egy nagyon furcsa huszadik századi Adyra hasonlító: hiszek hitetlenül Istenben ember volt. De ez nála is változott, koronként. Egyszer egy francia írótól azt idézte, hogy Istent nem találod meg sehol, csak mindenhol.
Tudjuk, hogy Kassával Ön nem Márai kapcsán ismerkedett meg először, hiszen korábban már behatóan foglalkozott a magyar felvilágosodás korának irodalmával is – és Kassának ebben is volt szerepe…
Sok mindenki kötődött ehhez a városhoz. Tinódy is polgárjogot nyert Kassán, de a felvilágosodás irodalmában kétségtelenül, hogy Kazinczy Ferencnek köszönhetjük a legtöbbet. De a későbbiekben is ténykedtek itt nagy egyéniségek. Ma már keveset emlegetik, de Jókai Mór például nyolc éven át Kassa országgyűlési képviselője volt, és több művében is feldolgozza a kassai érintéseket. Márai is igen szerette Jókait. A háború alatt Haza címen egy szép cikket is írt róla. Ezzel kapcsolatosan tudni kell, hogy Márai nagyon szeretett utazni. Minden éven legalább két hónapot utazásra fordított. Nos, mivel a háború alatt nem utazhatott, ezért azt találta ki, hogy haza utazik Jókaihoz. Valójában arról van szó, hogy nem mehetett sehova, de elővette Jókai könyveit, azokat kezdte olvasni és így képletesen szólva: haza ment hozzá.
Irodalomtörténészként gondolom, hogy a magyar-szlovák egymásra hatásra is tud példákat felhozni a múltból?
Természetesen ilyenek is vannak, noha a szlovákok sokáig nem tudtak mit kezdeni Kassával. Kassának szlovák költője is volt, például Jonáš Záborský. Ő 1848-ban egy ódát is írt Kossuth Lajoshoz. Ezt én hexameterben lefordítottam magyarra. Nem dicsekszem vele, mert nem a világ legjobb fordítása, de tudnunk kell, hogy ez is Kassa. Ő Dózsáról még egy színdarabot is írt. A szlovák hivatalosság ezt nagyon támadta. Nem néztek jó szemmel az efféle magyarbarátságra, amiért kár. De, hát – ez is a történelem része volt…
Köszönöm a válaszait. Máskor is visszavárjuk Kassára!
Szaszák György
/fotó: Fábián G./
