Márai Sándor a naplóiban is igen keveset árul el önmagáról. Az írói erényét minősíti, hogy többnyire eseményekről, jelenségekről alkotja meg elgondolkodtató véleményét. A ritka kivételek egyike az a cikke, melyet 26 éves korából Párizsból küldött a Csehszlovákiai Magyar Újságírók Szindikátusa felkérésre az Ujságírók Ujságja alkalmi lap 1926. december 9-én, Kassán kiadott közel száz oldalas kiadványába. Márai az Ujságíró – Akadémia című írásában önmagáról is vall, innen tudhatjuk meg, hogy miként is indult el az igazi újságírói ténykedése. Cikkét az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.
Bevallom őszintén, én is jártam az újságíró-akadémiára. Nem sokat, az igaz, összesen csak három hetet. Három évig kellett volna ottmaradnom, ha az újságírás minden csínját-bínját kiakarom tanulni. Leipczigben volt ez. Most október van, pontosan nyolc esztendeje. A portárs egy homályos kapuban ült s vörös szakálla volt. A keskeny lépcsőházban nyitott gázláng égett lepkefénnyel. A ház függeléke volt az egyetemnek, azon a nagy téren, aminek a nevét már elfeledtem. Tudom, hogy valahol a Café Felsche mellett állott ez a ház, a Brühl közelében. Fönn az emeleten egy hosszú szobában ültek az újságíró-növendékek. A mestere az intézetnek titkos tanácsos volt, híres öreg bölcs ember volt és földig érő fehér szakállt viselt. A hosszú szobában az asztalokon pihentek kiterítve az összes frissen hullott német újságok, mint egy vadászat után a vadak, mikor kiterítik a hajtás eredményét a hajtók. Ebből a szobából nyílt az archív. Az archívban poros polcokon szárított régi német újságévfolyamok ijesztették a belépőt. Egy 1873-as, mérges Rheinisch-Westfälische Zeitung fogcsikorgatva ugrott a nyakamba, mikor először tettem be a lábam. Spirituszban lógott a „Zukunft“ első példánya, s néhány irodalmi folyóirat utálatos embriói, koraszülöttek és szörnyszülöttek, legtöbbnek hiányzott keze-lába. A Simplicissimus láncraverve ugatott egy sarokban. Éhes volt, vettem neki egy falat viccet, rögtön csöndesebb lett, mohón fölfalta. Asztalokon üvegbúra alatt pihentek a gyűjtemény értékesebb darabjai, az örökbecsű tárgyak, amik soha sem romlanak: Vilmos császár Doornban, a Szentatya intervenciója, téli élet a Magas-Tátrában, a „Melbourne-ból jelentik“, a sárga koffer a nápolyi kikötőben, Shaw egy repedezett bonmotja, a „futó tűzként terjed el a hír városunkban“, a „háború s az azt követő gazdasági válság áldozata“ a versaillesi béke revíziója, a bubifej, Páris éjszakái s akit megharapott a kutya. Az ablak előtt egy asztalnál elveszetten ült egy finom, csöndes német ember az intézet titkára. Jó magyar neve volt, így hívták: Kispál János, Johannes Kleinpaul. Ennek az egy alkalmazottnak nem volt szakálla. Ellenben szakálla volt mindennek, amit a növendékek ebben az intézetben leírtak. A növendékek naphosszat az első teremben tartózkodtak és lázasan jegyeztek. Az újságokat tanulmányozták. Néha bemerészkedtek az archívba, s kicipeltek egy szelídített 1894-es Kölnische Zeitung-ot, szájkosarat tettek rá és analizálták. Első nap a legnagyobb zavarban voltam. A titkár elém rakta a Kreuzzeitung utolsó évfolyamát és magamra hagyott. Elolvastam egy-két cikket, fáradt és szomorú lettem. A növendékek között akadtak egészen öreg emberek, akik kétségbeesetten magoltak félhangosam húsz év előtti vezércikkeket s cwikkeres fiatalok, akik szótlanúl és elkeseredetten tanulmányozták az újság lényegét. Második nap is a legnagyobb zavarban voltam. Este hattól hétig előadott a titkos tanácsos. Harminc év előtt egy nagy német vidéki újság szerkesztője volt ez az ember, érdekes és izgalmas volt minden, amit mondott. Nagy élvezettel hallgattam. Héttől nyolcig szeminárium volt. Zeitungswesenről és sajtójogról vitatkoztak a növendékek a mesterrel. Csöndesen ültem, mindenki imponált nekem, a növendék, a mester, a titkár. A szájamat se mertem kinyitni. Harmadik nap délután meglepetésszerűen rájöttem, hogy unatkozom. Szerettem volna sétálni menni, vagy moziba, de aztán maradtam, mert rösteltem magam. A növendékek habzó szájjal forgatták az archívköteteit. Negyedik nap kezdtem kíváncsi lenni, hogy tulajdonképen mi lesz az egészből? Ötödik nap elfogyott a pénzem és a szemeim kidagadtak az unalomtól. Hatodik nap nyolcvan pfennigért ebédeltem protestáns hittérítők között egy hospizban. Hetedik nap beláttam, hogy baj lesz, ha ez így megy tovább. Elsétáltam az akadémiáról, beültem egy kávéházba, írtam egy cikket s elmentem Hans Reimannhoz, aki akkor indított „Drache“ címen egy hetilapot. Reimann elolvasta a cikket és adott ötven márkát. Az akadémián nem mertem szólni erről, mert féltem, hogy kirúgnak ilyen komolytalan dolog miatt, ha kisül. A nyolcadik és a következő napokon így volt: délután négyig ájtatos képpel ültem a kollégák között, négykor csöndesen elmentem, beültem a Café Merkurba, ahol Európa összes újságját tartják, elolvastam a lapokat, megismerkedtem Adrien van den Brocken juniorral, s lapalapításról tárgyaltunk reggelig. Adrien van den Brocken junior később megalapította a lapot és nem fizetett soha honoráriumot. Neki se volt szegénynek. Két hétig minden a legszebben ment, kezdtem föllélegezni és magamhoz térni. Reimannak titokban dolgoztam, tisztességesen fizetett, a lap jó volt. A harmadik héten legnagyobb meglepetésemre az Akadémián a titkos tanácsos írásbeli dolgozattal bízott meg. Azt mondta, hogy már feltűntem neki, hogy mennyire nem csinálok semmit. A „Pressburger Zeitung“ történetét kellett megírnom egy visszapillantás, egy újságcikk keretében. Először azt hittem, hogy tréfál. De a titkár kezembe nyomta a „Pressburger Zeitung“ két vaskos kötetét s elbocsátott azzal, hogy harmadnap hozzam be a cikket. A Pressburger Zeitunggal elmentem a Café Merkurba és a legnagyobb zavarban voltam. Ugyanaznap este megismerkedtem Borngäber kiadóval, aki „Reigen” címen valami folyóiratot tervezett, amihez Németország legjobb neveitől kért kéziratot. A lap később sajnos meg is jelent és kiderült, hogy a Fidibusz német kiadása s Borngäber elfelejtette közölni Németország legjobb neveivel, hogy Délnémetországban elfogatóparancs van ellene kiskorú lánykák megrontása miatt. Ilyen izgalmak között nem szabad csodálkozni, ha dolgozatom a Pressburger Zeitung-ról csak lassan haladt előre. Hogy őszinte legyek, még ma sincs egészen készen. Harmadnap dolgozat nélkül állítottam be az Akadémiára, s mivel magaviseletem, szorgalmam és előmenetelem fogyatékossága már régen szemet szúrt úgy a növendékeknek, mint a titkos tanácsosnak, a titkár udvariasan megkérdezte, nem gondolom-e, hogy valami más pályán jobban boldogulnék? Igennel feleltem s akadémiai pályafutásom a harmadik héten abbaszakadt. Senkitől nem búcsúztam, lehajtott fejjel mentem le a lépcsőn s a torkomat fojtogatta a keserű érzés, hogy semmi komoly feladat elvégzésére nem vagyok alkalmas a társadalomban, s főként, hogy soha nem fogom megtudni, hogyan és mint kell újságot írni? A Pressburger Zeitung történetén ettől a naptól kezdve csak módjával dolgozgattam, s ha Isten segít, s ad erőt és egészséget, nem is fogom befejezni soha.
