Két kézzel a halálig
Újabb festőállvány lett árva Kassán. A nagy elődök: Jasszush Antal, Jakoby Gyula, Feld Lajos, Löffler Béla után Eckerdt Sándor is befejezte életművét. Hatvan évet élt. Az ő esetében is könyörtelen volt a halál, mert rengeteg terve volt még. Sok mindent meg akart valóstani. Itt persze senki ne gondoljon témákra. Nem, ilyen értlemben nem voltak tervei. Nem program szerint alkotott. Egy meghitt beszélgetésen vallotta be nekem, hogy nem ő választja a témákat, azok szemelik ki őt.
1987-et írtunk akkor. A kassai esketőteremben fejezett be egy nagyobb festményt, de nem ez volt az izgalmas, hanem az, amikor este otthon leült a konyhában. Rajzlapot tett maga elé, és várta, hogy mihez kezd a keze. Két hétig tartott. Néha hajnali háromig is rajzolt. A lavína megindult. 44 rajz szakadt ki belőle, spontán módon. E műveiből – a keletkezés pontos sorrendjében – nagy figyelmet és szakmai elismerést hozó kiállítást rendezett 1989 februárjában Pozsonyban, majd szeptemberben Kassán.
Akik látták a rajzokat, megdöbbentek – és biztos nem hitték volna, hogy tovább lehet még fokozni ezt a hatást. Most utólag tudjuk: lehetett. És erről a 21. rajza már előre árulkodott! Elmondhatom, hogy mikor a 20. rajzával – A kopasz énekesnő látogatása Raffaellónál a Vatikánban cíművel elkészült, eléggé elfáradt. De tovább akart dolgozni! Ezért mind a két kezébe ceruzát fogott és úgy rajzolta meg a 21. képet, az első kétkezes rajzot, melynek a Festő és modellje címet adta. A fiatalság és az öregség szembeállításának döbbenete van ebben a rajzban. Ekkor döntötte el, hogy ha két kézzel lehet zongorázni, hogy ha két kézzel lehet bokszolni, akkor a két kézzel egyszerre való rajzolást a képzőművészetben is meg kell próbálni. Tréningezni kezdett. Először az ábécé betűit vette párosával. Egyik kezével az a, a másikkal b-betűt írta le egyszerre, és így tovább. Mikor ez már ment, két különböző szó egyidejű leírását gyakorolta be. Csak ezután ült a rajzlapok elé, ceruzával mindkét kezében. Harc, küzdelem volt ez a javából. Ráadásul úgy indul neki, hogy tíz menetes „ütközeteket“ szabott meg magának. Gondoljunk csak bele: odaülni a tiszta rajzlap elé, ceruzát venni mind a két kézbe, nem tudni előre, hogy mit fogunk rajzolni, de addig nem állhatunk fel, amíg a megszabott tíz rajz a felfokozott szellemi-érzelmi és idegállapotban bensőnk legmélyéről papírra nem ömlik. Ő megcsinálta! Több tízmenetes ütközetben! És még ez sem volt elég! Hogy ezen is változtasson, az egyik kezébe ecsetet vett, a másikban meghagyta a ceruzát, és úgy lépett a rajztáblához…
Teljesen belefeledkezett az alkotásba. A kifulladásig dolgozott. De így tette ezt ő mindig. Kérdezték is tőle, hogy bír olyan sokáig egyedül lenni? Mire jó ez a remete élet? Ő ezekre a kérdésekre nem is válaszolt. Szerette az embereket. Ha pihenni akart, felült az autóbuszra, arra a járatra, mely Kassa leghosszabb vonalán közlekedett – és nézte az embereket, a várost. Szerette Kassát. Lett volna módja külföldre menni, ott maradni, de ezt egy percig sem akarta, noha a szocialista ideológia igen távol állt tőle. Következésképpen ezért a rendszer kegyeltje sem volt. Ami, persze nem zavarta. A kétkezesek után újra pihennie kellett volna, de nem maradt ereje, s már nem tudott felszállni arra a buszra, ami elvitte volna az orvoshoz. Mentő vitte a kórházba, ahol – a kezelés ellenére – nem bírta tovább a szíve.
Csodálatos, amire képes volt Eckerdt Sándor, és fájó, hogy a további elképzeléseit – melyek pihentetőül szolgáltak volna az alkotó munka szünetébe – már nem valósíthatja meg. Örült, hogy visszakapta egykori családi házukat a Kovács utcán, melyben édesapjának hentes üzlete volt. Hozzá is látott az épület rendbehozatalához, felújításához. Képzőművészeti szabadiskolát akart nyitni, a tehetséges fiatalokat rajzra akarta tanítani. „Csinálunk majd príma kamara kiállításokat, baráti beszélgetésekre jövünk össze, szalonnát sütünk a kertben“ – mondta nekem nagy lelkesedéssel. Azt terveztük, hogy az első találkozóra a prágai írófejedelmet, Hrabalt hívjuk meg Szigeti Lacival, Grendel Lajossal és Hrapka Tibivel, de hát… a szalonnasütés elmaradt. Azt a tüzet együtt már csak a másik oldalon rakhatjuk meg…
/1992/
Hinni a színházban
Csendes László, a kassai Thália Színház mindmáig egyik legmarkánsabb színászegyénisége keres telefonon. Rég nem láttam már, mert magyarországi színházakhoz szerződött, itt hagyott minket. Játszott néhány filmben, olykor a televízióban is felbukkant, de bennem katartikus élményt adva Bólyai Jánosként maradt meg. Székely János monodrámáját Gágyor Péter – és nem kevésbé Szigeti László szellemi ráhatásának köszönhetően – a hetvenes évek végén felejthetetlenné téve adta elő. Alighanem ez volt a legnagyobb alakítása, noha a monodráma műfajával ezután is megpróbálkozott még egyszer-kétszer, és kétségtelen, hogy a Van Gogh lelki valóját bemutató előadása is igen megrázó volt.
Találkozni szeretne velem, mert amit közölni akar nem telefontéma – mondja Csendes, és mivel a telefont a színház gazdasági osztályának a vezetője vette fel (átmenetileg a Csemadok irodáját bérlik, ezért vannak nálunk)- rögvest hozzá tette, jó lenne, ha kint a városban találkoznánk. Egy fél óra múlva már a Lőcsei-házban várom. Nem egyedül jön. Egy jól megtermett, markáns arcú fiatalember áll meg vele kávéházi asztalom előtt. Rögvest kiderül, hogy Pataki András ő, a magyarországi Weöres Sándor Színház megálmodója. Weöres Sándor sokat jelent nekem, de a neve által fémjelzett színházról eddig még semmit sem hallottam. Amint megtudom, egy magántársulatról van szó, melynek egyes produkcióira a befutott, neves művészektől a fiatal színészekig terjedően szerződtetik azokat, akik hisznek a színházban, és a tájolás terhét is készek vállalni. Azt szeretnék, ha ez a színház a Felvidék azon helyein is játszhatna, ahova a kassai Thália Színház esetleg nem jár, mert annyira kicsi a település. Ez utóbbi szándék ugyan nemesnek tűnik, de nem tudom, hogy tényleg így akarják-e, vagy csak azért etetnek ezzel az akarásukkal, hogy segítsek nekik, és ne gondoljam, hogy a kezdeményezésük a Thália rovására történne. Hogy mégis kételyt hagytak bennem, az elsősorban azért van, mert kihangsúlyozták, hogy nívós, igazi művészetet kívánnak vinni az általuk meglátogatott helyekre – ami rendben is lenne, csakhogy ezekbe a kis falukba a Thália is azért nem megy, mert a színpadi feltételek nincsennek meg, azaz milyen kompromisszumok árán akarják tehát Patakiék színházi élményben részesíteni az ilyen helyen élőket? Ha aggodalmaim ellenére mégis bizonyítani tudnának, ennek én örülnék a legjobban.
/1998/
Váratlan telefon
Pünkösdvasárnap estéjén, valamivel kilenc óra után megszólalt a mobiltelefonom. A gerekszobában hagytam. Mire odaértem, már el is hallgatott. Nézem a kivetítőn a hívó számot, de nem mond nekem semmit. Fogalmam sincs, hogy kié lehet. Természetesen visszahívom. A vonal végén érezhetően a könnyeivel küszködve szólal meg egy asszony. Csak a másodszori rákérdezésre értem meg, hogy kicsoda ő. „Csákóné vagyok, pénteken eltemettem Karcsit“- szakadtak fel belőle fájdalmasan a szavak.
Váratlan és döbbenetes volt számomra ez a hír. Már az ötödik kassai magyar festőművész ment el a tizenegy közül, akik a Kassai műtermek című könyvemben szerepeltek. Jakoby, Feld, Löffler és Eckerdt után most Csákó Karcsi.
„Dolgozott. Egy szobrot restaurált. Váratlanul rosszul lett. Összeesett és meghalt!“ – mondja a megmásíthatatlan tényeket a telefonba a felesége. A sírását csak mérsékelni, elállítani nem tudom. Nem is szabad. A fájdalomnak kell, hogy olykor könnyekben kifollyék…
/1992/
