A kassai Thália Színház megalakításának 50. évfordulója alkalmából fontosnak tartjuk, hogy a sikerek mellett a társulat nehezebb időszakairól is szóljunk. Az alábbiakban azt a beszélgetést ajánljuk a figyelmükbe, amit portálunk szerkesztője, Szaszák György 1989-ben készített Gombos Ilona színművésznővel.

A végeredmény hitelessége érdekében
azokról a lépésekről sem szabad megfeledkezni
amikor csak egyhelyben topogtunk
vagy lábunkat lóbáltuk
továbbá azokról a szavakról sem
amelyeket valamilyen oknál fogva
sohasem mondtunk ki.
 / Ténagy Sándor: Számtan példa /

A komáromi Magyar Területi Színház kassai Thália Színpadát húsz évvel ezelőtt életre hívó színművészek közül ma már igen kevesen, csak Várady Béla, Lengyel Ferenc, Gombos Ilona és Kövesdi Szabó Mária játszik a társulatnál. A Thália jubileumi előadásán Gombos Ilonát a közönség sajnos nem is láthatta a színpadon, noha alighanem éppen ő az egyik legmarkánsabb művészegyénisége ennek a színháznak. Katartikus élményt kiváltó nevetésére Záhradník: Kinek üt a toronyóra című darabjából ma is sokan emlékeznek, hiszen olyan megrázóan felkavaró nevetésre ő is csak ott, akkor, abban a jelenetben volt képes. De sorolhatnánk számos más nagy jelenéseit Sarkadi Elveszett paradicsomától Ibsen Kísértetekjén át a Nóráig, nem megfeledkezve önálló vállalkozásáról, az Árva Bethlen Kata című monodráma bemutatásáról sem. De hát, mi történt vele? Miért nincs a színpadon?

Én most azért vagyok „fekete listán”, mert kétszer megbetegedtem, és betegen nem voltam hajlandó kimenni a vidéki előadásra. Nem, hogy nem voltam hajlandó, tényleg nem tudtam menni – mondja nyomatékot adva a szónak, majd így folytatja: De ez csak az egyik ok. A fontosabb: én megpróbáltam megkövetelni, hogy ebben a nehéz helyzetben, amiben a színház van, próbáljunk azért megmaradni színháznak. Legalább valamit őrizzünk meg abból, ami színházzá teszi a színházat! Tudja mi volt a válasz? Rebellis vagyok! Nekem semmi se jó! Hallgatnom kellett volna inkább. Bele nyugodni abba, hogy itt mindenki valaki, csak a színész kutya. De nem tudtam hallgatni. Oda jutottam, hogy a múltkor már a fejükhöz vágtam: bocsátsátok el a színészeket, akkor megoldódik minden problémátok! Abban a szentséges pillanatban nincs probléma, mert nincs színész! Tudja, valamikor a parasztember – ha élni akart – borzasztóan kímélte a lovát. Jobban, mint a feleségét! Mert, ha a felesége meghalt, még megnősülhetett, de ha a lova megdöglött, az egész családja elpusztulhatott, mert akkor nem volt miből élni. Szóval, nálunk a színházban sem azt kellene eltaposni, amiből élünk.

Hol, mikor kezdődtek a bajok?

Ott, amikor a színházba olyan emberek kerültek, akik nem szeretik sem a színházat, sem a színészeket – ráadásul nem is értenek hozzá, sőt nem is akarják megérteni, mert egyszerűen nem tartják érdemesnek, hogy megértsék mi is valójában a színház. Nekik az a lényeg, hogy a terv teljesítve legyen, hogy megkaphassák a prémiumot. Az, hogy milyen előadásokat tartunk, nem fontos. Oda jutottunk, hogy ki merik mondani: „Nem a színvonal a fontos, az előadásnak mennie kell!“ Hát mivé lettünk?! Hová jutottunk?! Mi nem ilyen lovat akartunk. Azt mondják, hogy borzasztóan érzékenyek vagyunk. Igen, azok – de ez nem is csoda, hiszen mi az idegeinkkel dolgozunk. Mi állandóan szem előtt vagyunk. Mi tessék-lássék módra nem dolgozhatunk. Mi szégyelljük magunkat a rossz munkáért. Ha egy szezonban nekünk két darabunk lebőg – az rettenetes! A vezetők hozzá nem értése lassan már a színészek lelkét is tönkre teszi. Itt már mindenki el van keseredve! Hivatásos színház vagyunk, de nekünk nincs saját rendezőnk. Semmilyen rendezőnk nincs – szóval még csak egy rossz rendezőnk sincs! És ez évek óta így tart! Valamire való dramaturgunk, díszlettervezőnk sincs. Még sorolni is rossz! Mindennek a tetejébe az igazgató – akinek az ilyen állapot kialakulását nem lett volna szabad megengednie –cinikusan azt mondja nekem: „Tudja Ilu, az az érdekes, hogy a körülményeik ellenére olykor egészen jó előadásokat produkálnak.“ Alighanem az Ármány és szerelem színrevitelére gondolt, amiről mások is hajlamosak azt mondani, hogy jaj de szép előadás volt. Hát, egy frászt! Ha ahhoz hasonlítjuk, amit ez a színház már tudott, akkor ez csak egy gyenge, közepes előadás volt. Legyünk őszinték magunkhoz! Ha mi egy ilyen előadásra jaj de büszkék vagyunk – akkor valahol nagy baj van!

Nem volt ez mindig így…

Nem. Az indulásunk, és az első tíz év gyönyörű volt. Ebből élünk ma is – legalábbis mi, az idősebbek. Persze könnyű volt akkor, mert egy olyan rendezőnk volt, mint Beke Sanyi, aki a gyengébb darabot is képes volt úgy feltupírozni, hogy még az öreg színházi rókák szája is tátva maradt.

Melyik darabokra gondol konkrétan?

Lovicsek Tűzvirágjára, vagy akár a másik darabjára az Alattunk a város, fölöttünk az égre. De ezekhez sorolhatom Záhradník Toronyóráját is, amitől nem voltunk elragadtatva, amikor elolvastuk. De egy olyan előadást csináltunk belőle mégis, hogy a bemutatón maga a szerző  azt mondta: „Nem is tudtam, hogy ebben a darabban ennyi minden van.“ Szóval Beke a darabból – és belőlünk, színészekből is – ki tudott hozni olyan pluszokat, ami még az írót is meglepte.

Pedig neki sem lehetett könnyű, hiszen akkor is voltak kezdő színészek, tehát nem csak kiforrott egyéniségekkel kellett dolgoznia.

Így igaz, voltak kezdők akkor is – és mély vízbe lettek dobva! Csakhogy Beke kiprovokálta belőlük azt, amit el akart érni velük. Neki erre millió fortélya volt. Persze a pedagogizálásra azért neki sem volt túlságosan sok ideje. De hát, ez érthető is, hiszen előadásokat kellett produkálni, és nem akármilyeneket! Mikor megvált az együttestől, egy kicsit vissza is estünk, mégpedig azért, mert a színészek nagyobb része nem tanult meg gondolkodni a színpadon. Megszokták, hogy volt, aki gondolkodott helyettük. Mikor olyan vendégrendezőkkel kezdtünk el dolgozni, akik nem diktáltak, akik megvárták, hogy a színész maga kezdje, a mulasztásaik felszínre kerültek.

Már csak egy páran vannak a színházalapító színészek közül. A folytonos újrakezdést Csendes László sem bírta tovább elviselni, inkább elment Magyarországra.

Megértem Csendest. Ha fiatalabb lennék, talán én is követném az ő példáját. Hát, csak gondoljon bele: ahány új ember jön a színpadra, nekünk annyiszor elölről kell kezdeni mindent. Mit mondjak? Soha nem kapni egy végszót, amire úgy válaszolhatnék, hogy kettőt már előre tudok lépni. Rettenetes dolog mindig egy sleppet húzni magam után – mert ha nem húzom, ha nem alkalmazkodom hozzá -, akkor én sem élek meg. Elfutok valahova – és ők ott maradnak. Ez borzasztóan fárasztó.

A bajok tehát Beke távozása után kezdtek jelentkezni?

A bajok azzal kezdődtek, hogy a komáromi vezetés a kassai társulat létrejöttének nem örült. Sőt, a kezdettől fogva meg akarta szüntetni. A Tháliát Beke Sanyi hozta létre. Érthető, hogy a támadás ezért elsősorban ellene irányult. Azt gondolták, ha Bekét likvidálják, megszűnik a színházon belül az összetartás, ezt követően pedig a színház magától összeomlik. Csakhogy minekután Bekét leváltották és politikailag kinyírták, a színház mégsem szűnt meg. Ekkor egy újabb támadást eszeltek ki, és indítottak el ellenünk. Nekünk, a színészeknek szinte egyik napról a másikra ki kellett volna költöznünk a lakásunkból, mert ezek szövetkezeti lakások voltak, és nem voltak a nevünkön. Mind ehhez tudni kell, hogy mielőtt megalakult volna a Thália, Beke Sándor, Schultz György, Dobos László és dr. Szabó Rezső lépéseket tettek annak érdekében, hogy szövetkezeti lakásokat vásárolhassanak a Kassára költőző színész családoknak. Tudni kell, hogy ezeket a szövetkezeti lakásokat a színház gyűjtésből vásárolta meg. Az történt ugyanis, hogy a kelet-szlovákiai magyar földműves szövetkezetek túlnyomó többségében a tagság egy bizonyos összeget megszavazott a színház javára. Mondom, ezek a lakások a színházé voltak, és a baj az lett, hogy nem voltak a mi nevünkön. Egy napunk volt arra, hogy kölcsönöket vegyünk fel a takarékpénztárban és kifizessük a háromszobás lakásért járó harmincezer koronát, hogy a nevünkre írhassák. A felszabaduló több mint 180 ezer koronát viszont – ami a szövetkezetek ajándéka volt – nem kaphatta vissza a színház. Ehhez senki nem nyúlhatott. Több mint tíz évig volt zárolva a kulturális minisztériumban. Ekkor aztán végre engedélyezték, hogy ebből a pénzből székeket vásároljunk a színházba. A lényeg számunkra az, hogy megint taccson maradtak. Mi kifizettük a lakásokat, így Kassán maradtak a színészek, megmaradt a színház is. Bekét persze elüldözték, de a színház elgáncsolásáról továbbra sem mondtak le. Jött is Krivošík Pista Komáromból azzal, hogy mégis muszáj megszüntetni a kassai társulatot, mert a létrehozására nem volt határozat, nem volt engedélyezve. „Hogy-hogy nem volt?” – vágta a fejéhez Lengyel Feri. „Te már nem emlékszel arra a pártkongresszusra, ahol elhangzott, hogy keleten, Rozsnyón is kell egy magyar színházat nyitni?!“ Nem emlékezett rá. De végül is ebbe kapaszkodva mentettük meg a kassai Tháliát. Könyörtelenül nehéz volt ez a húsz év, és az egészben az a fájó, hogy az alkotó munkához még most sincsenek meg a feltételek.

Megbánta, hogy annakidején eljött Komáromból?

Ha én tudom, hogy ide fejlődnek a dolgok, a világ minden kincséért nem jövök el Komáromból – a biztos langyos vízből. Nekem ott mindenem megvolt! Nekem ott éppen úgy volt lakásom, mint itt van. Nekem volt munkám! Nyolc darab ment akkoriban, én hatban játszottam. Nekem nem volt miért eljönni Komáromból. Én ott nem voltam mellőzött! Nekem nem azért kellett új színházat keresni, hogy foglalkoztassanak. Mikor szóba került, hogy még egy magyar színházat csinálunk, én ebből nem akartam kimaradni! Megyek Kassára! Rám számíthatnak – mondtam ki határozottan az igent, noha tudtam, hogy itt nehezebb lesz. Utazni is többet kell majd, mert Nagykapostól Nagykürtösig kell a magyar színházművészettel jelen lennünk. Mi tudtuk, hogy olyan napjaink is lesznek, hogy délelőtt próba, délután 220 kilométer utazás vár ránk, este pedig az előadás. A legborzasztóbb az, hogy most ott tartunk, azt merik nekünk mondani az irodában, hogy nekünk nincs meg a napi nyolc és félóra ledolgozva! Hát, mi az, hogy napi nyolc és fél órát kell ledolgozni a színésznek? Aki csak valamit is konyít a színházhoz, az tudja, ha egy színész négy órát próbál, ha három órát számítanak egy előadásra – az már bizony kimerítő, hiszen mi az idegeinkkel dolgozunk. No most, az hogy nekem az utat, mikor kiutazom a vidéki előadásra nem számolják be a munkaidőbe – hát ez micsoda?! Képzelje el, hogy mi lenne, ha maga kimegy riportra. Ott van tizenkét órát. Megírja a két oldalas riportot – és erre ezt mondaná a főszerkesztő, hogy egy oldal megírása az egy óra, maga ezért aznap csak két órát dolgozott! Ugye, milyen képtelenség? Tegyem hozzá még azt is, hogy senkit nem érdekel, hogy mi mennyiből és hol ebédelünk, étkezünk-e rendesen…

Megdöbbentő, amiket feltárt, mint ahogy számomra az is megdöbbentő volt, amikor e beszélgetésre felkértem és azt mondta, hogy már úgy van, mint a leszerelést váró katonák: számolgatja, hány nap van még a nyugdíjba vonulásáig. Valóban ennyire tragikus a helyzet?

Kilencvenegy április tizedikén betöltöm az ötvenötöt – addig ki kell bírnom! Nincs mese…

Csak addig?

Hallgat.

Mi lesz ezzel a színházzal?

Borzasztóan fájna, ha megszűnne. Talán lesz olyan ember, aki talpra tudja még állítani. Bármi is volt, bárhogy is van most, egy biztos: Kassán létjogosultsága van a magyar színháznak! Csak élni, létezni kellene hagyni. De önállóan és szabadon.

Mit gondol, miért nem jönnek vissza ebbe a színházba azok a fiatalok, akik ebből a közösségből jutottak be a színművészeti főiskolára?

Azért, mert feléjük sem köpünk! Senki sem törődik velük. A nyáron fent voltam Pozsonyban. Találkoztam velük. Elmondták, hogy a kutya sem néz feléjük. A színházunk igazgatóját nem érdekli, hogy melyikük hogy végezte el az évet, melyiknek milyen problémája volt az egyes szemeszterekben. Mondom: mi nem, de a szlovák színházak vezetői felfigyelnek rájuk. Szerződéseket kínálnak fel nekik, ösztönzik őket arra, hogy jobban tanulják a szlovák nyelvet. Hát csoda, ha meginognak? Velünk sem törődik senki. A Tháliától elpártoltak az újságírók, a költők, az írók és az értelmiségünk nagyobb része is. Most már annyira magunkra hagytak, hogy ki vagyunk téve dilettánsok kénye-kedvének. Létünk – nemlétünk függ hozzá nem értő emberektől.

Szaszák György