A 80 éves Beke Sándor 50 évvel ezelőtt alapította meg a kassai Thália Színházat. Hogy erre miképp került sor ezt a portálunkon a minap közölt vele készített interjúban elmondta az olvasóinknak. Most, hogy a Thália jubileumi évadjának első bemutatójaként ma este ő viszi színre Márai Sándor Kaland című drámáját, az alábbiakban arról beszélgetünk vele, hogy Kassa mit jelent számára, mikor fedezte fel maga számára Márait és hát milyen kalandokra vár még az életben.
Kassa színháztörténetébe a Thália Színház megalapításával – és hát a rendezéseiddel is – felejthetetlenül beírtad a neved. Te Csilizradványban születtél, messze ettől a várostól. Kassa a Thália révén került az életedbe, vagy ismerted már korábban is?
A színház révén, színészként jutottam el először Kassára, akkor amikor a híres cseh rendező Pavel Rímsky Manolesku darabjával teltházas közönség előtt vendégszerepeltünk az itteni Állami Színházban. Mikor később a Rómeó és Júliát megrendeztem Komáromban, ezzel a darabbal is vendégszerepeltünk Kassán. Ezt a várost már akkor megszerettem. 1969-ben – mikor megalakítottam a Thália Színházat, és ide költöztem – azóta nekem Kassa a városom! Akármennyire furcsán hangzik, én a szülőfalum után Kassára gondolok a legtöbbet, jóllehet most már Egerben élek, noha itt szerettem volna letelepedni. Soha nem fogom elfelejteni, hogy amikor itt Kassán vasárnapokon a gesztenye-fasoron jöttem be próbára a színházba, az emberek nekem előre köszöntek, soha nem tudtam őket megelőzni. Évtizedekkel ezelőtt szerettem volna lakást is venni Kassán, de ez nem sikerült. Ennek ellenére, ha az állomás felől a Malom utcán végig jövök bármelyik házra nézek, azok olyanok, mintha én építettem volna. Ez a tudat alatti vonzódás valami csodaszerű, de engem utolért.
Kassa segített Márai megtalálásában is?
Nem szégyellem bevallani, hogy a mi generációnk nem tudta, hogy létezik Márai, mert ciánozták, kiirtották még a nevét is. Én a kilencvenes évek elején tudtam meg, hogy van ilyen szerző. Tőle először a Kassai polgárokat olvastam el egy kéziratos-gépelt változatban, ami annyira megtetszett, hogy Komáromban az általam alapított Bástya Színházban meg is rendeztem. A bástyák tetején őrtüzeket is gyújtottunk és a főszerepet Papp János megismételhetetlen tehetséggel játszotta el. Ezt a darabot Kassára is elhoztuk, és itt is nagy sikere volt. Márai számomra a legmélyebb gyökerű szerző, aki a legmélyebbre ásott Kassán az emberi lelkekbe. Ilyennel találkozni az életben számomra a legnagyobb elégtétel. Színre vittem a Gyertyák csonkig égnek című művét is, és most az tölt el örömmel, hogy a szülővárosában a legjobb darabját, a Kalandot először én mutathatom be.
Mitől jó ez a darab?
Attól, hogy a világ legszebb szerelmes darabja. Úgy képzeljük el, hogy minden rétegét érinti a szerelemnek. Érinti az abszolút féltékenységet, érinti az abszurd megcsalást, érinti az abszurd őrületet – hogy beleszeretünk valakibe, és érinti azt is, hogy ebbe belehal valaki. Ez ritkaság. Ennyi irányból szerelmet megközelíteni egyetlen szerzőtől sem olvastam. Márai olyan mestere volt a szerelem titkainak kutatásában, ami másoknál felületes. Nála olyan mély rétegeket érint, amelyek, ha úgy tetszik – most költői hasonlattal élve – felrobbantja az emberi szívet. Mélyre lát, röntgensugárral vetíti-szondázza át az ember szívét, szinte minden zugába belelát. Úgy, hogy aki szerelmes- és humánus történetet akar látni, annak meg kell néni ezt a darabot!
Ma már köztudott, hogy Márait érzelmi szálak kötötték korának két kimagasló színészi egyéniségéhez Mezey Máriához és Tolnay Klárihoz, akik versek megírására is ihlették őt. Számomra felejthetetlen marad, amikor itt Kassán Márai feleségének, Lolának a testvérét Kertészné Matzner Jaquelinet – vagyis ahogy mi itt szólítottuk – Zsazsa nénit megkérdeztem, hogy mikor találkozott először Márai Sándorral és volt-e lehetősége arra, hogy közelebbről is megismerje, mire elmondta, hogy akkor találkozott vele, mikor a házasságkötésük után egy éjszaka Bécsből jövet váratlanul megjelentek Kassán. Volt lehetősége arra is, hogy közelebbről is megismerje Márait, de kijelentette, hogy erről nem akar beszélni. Mikor firtatni próbáltam, hogy mi ennek az oka, csak annyit mondott: „Ez diszkrét dolog.” Később viszont mégis visszatért a kérdéshez és szó szerint ezt mondta: „Rendes ember volt. Karakterileg is nagyon remek. Voltak barátnői, de nekem az az érzésem, hogy ő nem szerette őket, csak jóban volt velük, kíváncsi volt, hogy miként reagálnak a szerelemre” – mondta nevetve, majd elkomolyodva hozzá tette: „Biztos vagyok benne, hogy tényleg csak a testvéremet szerette. Egy hét után aztán Kassáról elutaztak Párizsba.”
Az, hogy egy író lelkében hogy csapódik le a privát élménye, az örök titok marad. Az biztos, hogy bármilyen kapcsolat Márai lelkében nem tűnt el nyomtalanul. Én azt tagadnám, hogy tanulmányozta a nőket. Nem, de utólag leszűrte a tanulságot egy-egy csalódásból, kapcsolatból, vagy egy kényszerű elválásból.
Ez a kapcsolatokra vonatkozik, de a szerelem?
A szerelem az más. Ha ő szerelmet élt meg, akkor nyilván pontosan tudta, hogy teremtődik meg az a szerelem Ez az örök titok, mert erről csak írni lehet.
Beszéljünk a továbbiakban a te nyolcvanasodról, hogyan bírod, mi mozgat ebben a korban?
Engem a kíváncsiság mozgat. Úgy értsd, hogy a közélet is érdekel, napi nem is tudom hányszor nézek meg tévéhíradót, hogy le ne maradjak valamilyen információról, ami a világban történik. Ez egyszerűen életben tart, az a tudat, hogy hátha tehetek még valamit a kultúrán keresztül az emberekért. Tudom ezek nagy szavak, de valami ilyesmi mozgat engem. Örülök, hogy még mindig tehetek valamit. A mi generációnkban megvolt a világmegváltó hajlam. Ezt elhittük. Hogy nem tudtuk megváltani, ez már egy más kérdés. De ez a bűvölet belőlem még nem múlt ki. Én hiszem, hogy egy rendezéssel, egy darabbal is meg tudom tenni. Ezt úgy képzeld el, hogy mikor Ibsen Kisértetekjét ötven évvel ezelőtt bemutattuk Kassán, s kimentünk tájra – a színészeink közül tanú erre még Lengyel Ilona, aki a főszerepet játszotta – olyan feszültséggel tudtak játszani, hogy mindig volt egy ember a nézőtéren, aki elájult, vagy kettő. És ha nem volt a nézőtéren ájult ember, akkor én megsértődtem, mint rendező, hogy a színészeim milyen rosszul játszottak. Úgy éreztem, hogy olyan mélyen tudunk hatni az emberi lélekbe, hogy az megrázza az embereket és megváltoztatja őket. Szentül hiszem, hogy munkáim által beíródott az a rengeteg rendezés amit tettem. Ha összeszámolnám, hogy hány néző látta az én rendezéseimet vidéken, akkor – most ne sértődjenek meg az író vagy költő barátaim -, de nincs az az író, nincs az a költő a Felvidéken, aki annyi emberhez eljutott, mint én a rendezéseim által. Ha ezekből csak egy hajszálnyi is megmaradt az emberek emlékezetében, ebből a munkából, akkor én a legboldogabb emberek közé sorolom magamat.
Ennek a hatásnak a titka szerintem az lehet, hogy a te rendezéseidben minden arról szól, ami. Tehát nincs benne hamisság, mellébeszélés, minden a történésnek és az alaknak megfelelően van a helyén. Valójában ez az úgynevezett egyszerű, de ezt a legnehezebb elérni, és kétségbe esni akkor lehet, ha ez nem így van, mert az írói-rendezői szándék ekkor nem éri el a célt: a lelket megérintő hatást.
Én nem szeretem a handa-banda színházat. Én a mély rétegeket szeretem. Az ember lelkének a bugyra rendkívül bonyolult. Én ezzel szeretek foglalkozni, meg a szív mélységeinek a titkaival. A többivel a vidám színpadnak meg a kabarénak kell foglalkoznia – de az nem az én műfajom.
A lélek és az élet mibenlétének kutatásában milyen mélységekig jutottál – kérdezem ezt Márai kapcsán is, mert ő például a Sakkjátszma című nagy versében ilyen kérdést tesz fel az Istennek, hogy miért van élet, ha halál van… De kérdezhetném azt is, hogy a Tízparancsolat egyike miért fogalmaz úgy, hogy: „Szeresd felebarátodat, mint magadat! Tehát miért úgy kellene szeretni? Mert Isten élő lelke van mindnyájunkban? Vagy miért?
Most olyan energiafokon kérdeztél, hogy ettől egy villanylámpa kigyulladhatna, de egy teaforraló is. Nézd, én az emberi lélek rezdüléseivel foglalkozom. Az emberi lelket nem úgy kell elképzelni, mint egy légüres teret. A lélek energiaforrás énszerintem. Ez az energiaforrás keresi a maga kapcsolatrendszerét. Én azt hiszem, ha ez a kapcsolatrendszer megtaláltatik – akár irodalmi szinten, akár egy élet szintjén -, akkor teljesedik ki. Isten így teremtett bennünket. Engem az íróknál mindig az érdekel, hogy ezt a titkot ki próbálja a legsajátosabb módon kutatni. Márai erre képes volt. Csehov és Ibsen is, meg O’Neill az amerikai drámairodalomból. Sok írónak erre nagyon kevés esélyese van. Sokkal könnyebb megírni, lefesteni a felszíneket, mint az összetevők funkciójában rejlő erők felismerésével is tisztában lenni. Nézd, itt mi most barna sört iszunk, de nekem ebben az esetben sem az üveg és a rajta levő címke a fontos, hanem az, hogy milyen összetevői vannak ennek az italnak, ami ezt az ízt meghatározza. Van aki a reklámfelületről közelíti meg az életet. Én, ha tehetném a barna sör eszenciájának a titkait kutatnám, azt, hogy mitől van ilyen fantasztikus íze.
80 éves vagy, 60 éve rendezel, 50 éves az általad alapított kassai Thália Színház, melyben a jubileumok kapcsán Márai Kalandját rendezed most. Mi lesz a jövőt illetően számodra a legújabb kaland?
Ha az Isten engedi, akkor lesz. Ha nem, akkor azt hiszem, hogy jó pillanatban csináltam meg ezt az előadást. Hogy is mondjam? Hatvan éve vagyok a pályán – ez szinte hihetetlen, mint ahogy az is, hogy Isten engedte, hogy a 80 évet megéljem. Hogy 50 éve alakítottam a kassai Tháliát – ez is szinte hihetetlen. Nekem ez a három évforduló a legnagyobb ajándék, amit kaphattam az élettől, mert hagyta, hogy megéljem. Talán még egy kicsi fényt is hagyott számomra az alagút végén. Nekem jóleső érzés, hogy ez van. De nem lubickolok benne. Erről nehéz beszélni, mert 120 rendezés van mögöttem. Ezek közül válogatni szinte lehetetlen, de nincs egy olyan rendezésem, hogy ha rákérdeznél, akkor ne emlékeznék mindegyiknek még a részleteire is. Hihetetlen az emberi agynak a kompútere – hogy így mondjam. Csodálatos, hogy mit képes megőrizni! Ne vegyétek nagyképűségnek, de színházi vonalon senkit nem köt annyi alkotás Kassához, mint engem. Hogy ezt tudom-e még folytatni? Ez legyen a mindenkori színházi vezetés kérdése!
Köszönöm a válaszaidat, maradj még sokáig közöttünk!
Szaszák György
