A nagy Tarpatak a Tátrában, Vihar a nagy Hortobágyon, A panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben, A taorminai görög színház romjai, Mária kútja Názáretben, Tengerparti sétalovaglás – ezek mind olyan festmények címei, amelyeket Európában a képzőművészetben csak egy kicsit is jártas emberek mind ismerik, és ha ezekhez hozzá vesszük a Balbeket, a Magányos cédrust, vagy a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című alkotásokat, akkor mindenki tudja, hogy ezeknek Csontváry Kosztka Tivadar a festőjük.
Nekünk most, 170 évvel a születése után azért még píronkodásra is volna okunk, hiszen tapasztalhatjuk, hogy középiskolás, egyetemi, sőt értelmiségi és művészi körökben is sokan nem tudják, hogy Csontváry Kosztka Tivadar a mi régiónkból, az Eperjes melletti Kisszebenből származik.
„1853. július 5-én születtem Kisszebenben, Mihály Tivadar néven. Dr. Kosztka László b. atyám volt, orvostudor és gyógyszerész, nem dohányzott és nem ivott. Meghalt Jászpátiban 1904-ben, 88 éves korában. Atyám passziói voltak a vadászat és rakétakészítés. Házunkban az agár-, kopó-, vizsla-, sokszor farkaskölyök, rókák, baglyok neveltettek, az éneklőmadarak egész serege hangversenyezett. Nekünk, hat gyermeknek ott volt a hinta, a kuglizó, a gimnasztika, kis lőfegyver és a Jancsi vadász. A sportban természetesen a Kosztka-fiúk vezettek – s ha hiba esett, ők lettek elnadrágolva s a sötét pincébe zárva. Emlékszem tisztán mindenre, még a nagy Planéta idejére is, mint kisgyermek dajkám öléből csodáltam a nagy üstököst, mely a házunk fölött lebegett. Mint iskolásfiú a könyvnélküli magolást utáltam, a bibliát mesének néztem, s inkább vágytam a szabad természetbe a fülemüle csattogását hallani, s megbámulni egy-egy virágszálat, ahol a lepkék, a dongók, a méhek s a rovarok egész serege nyüzsgött hímporos szirmokon“ – írja Csontváry önéletrajzi írásában, s ebből a vallomásából is kiderül, hogy a világra eszmélésében a családi miliőnek, a sárosi és később a szepességi tájnak milyen meghatározó szerepe volt. Hogy ez mennyire így van, az az 1881-es római tanulmányútja alkalmával papírra vetett soraiból is kiérezhető: „… elindultam a Vatikánba, a műkincsek birodalmába, széjjeltekinteni, a reám várakozó munkát kibetűzni. A szobroknál kezdtem, ahol nem bírtam felmelegedni, nem a hűvös, zárt levegő okozta hideg miatt, hanem keveseltem a munkákban az életenergiát, mert arról, hogy művészi energia is létezik, akkor még nem tudtam semmit sem: de mert a természetet nagyon jól ismertem s az életet tisztán éreztem, tehát a munkákban elsősorban ezt kerestem. Átmentem a Raffael Loggiába, ott sem borultam lázba. Megnéztem a nagy csata falfestményét és a többit mind együttvéve, de élő természetet nem találtam. Ezzel a tudattal már az első látogatásnál felülemelkedtem az egész Vatikánon, csupán azt irigyeltem a mesterektől, hogy ők sokat és szépeket is alkottak, de az isteni természetet hűségesen nem szolgálták – idegen szellemnek voltak hirdetői és ez nem volt az Igazi Isteni. A sorsommal tehát kibékültem, mert most már elméletileg is tudtam, miről van szó, miért kell nekem nagyobbnak lennem Raffaelnél.“
Íme, a hivatástudatában, küldetésében megerősödő ember, aki felismerését természetesen szerette volna azonnal megosztani másokkal, csakhogy: „De kinek is mondhattam volna azt a hihetetlen történetet, mely nem regény, hanem isteni csodát rejtegetett? Kinek? Mikor a legközelebb állók is bizalmatlanok voltak velem szemben, a titkot tehát magamba zártam. Olyan voltam, mint az a kis mag, amikor a földbe kerül, ki törődik vele, miképpen él a föld alatt, s fejlődik-e tovább. Ki törődött velem, amikor azon tűnődtem, hogyan és hol kezdjem? De mikor már a fa koronával bontakozik s ízes gyümölccsel rendelkezik – akadt bámulója, vevője, fogyasztója is bőven. Ugyanez történik az emberrel is – tessék észrevétlenül kifejlődni, nem törődik azzal senki sem, ki törődik a hernyóval mikor kutyatejjel él, avagy csalánnal táplálkozik, de amikor mint fecskefarkú pillévé kifejlődik – az már más valami.“
Hát igen, ez így igaz, csakhogy az az „ízes gyümölcs“, amit Csontváry asztalunkra tett, hosszú ideig – főleg Magyarországon – nem talált „fogyasztóra“. Mint megannyi zseninek, neki is úgy kellett meghalnia, hogy nem kapott elismerést, sőt, ha nincs később egy, a képeire mégis rácsodálkozó fiatalember, nagy értékeket hordozó hatalmas vásznait kocsisoknak adták volna el, hogy ponyvának szabdalják szét szekereikre…
Művészetéről hazájában 1905-től mintegy hatvan éven át folyt a pörlekedés, sőt 1949-1958 között még a nevét is alig írták le. Közben az áttörés mégis feltartóztathatatlanul bekövetkezett: Jean Cassou, a párizsi Musée dˇArt Moderne igazgatója utat nyitott Csontváry külföldi elismertetése előtt. A francia bemutatkozásának tudható be ugyanis, hogy 1958-ban a brüsszeli világkiállításra – ahol a modern művészet ötvenévnyi termésének legjavát mutatták meg – Csontváry képeit is beválogatták, és a Tengerparti sétalovaglás című festménye el is nyerte a fődíjat, Grand Prix-t kapott.
Mi, a szlovákiai magyarok és nem magyarok az elismerés megadásában még tartózkodóbbak voltunk. Hivatalos megemlékezést először Losoncon tartottak, annak okán, hogy Csontváry a városhoz közeli Gácson volt gyógyszerész, ahol a festői terveinek megvalósításához az anyagi alapokat megteremtette. Szülővárosába, Kisszebenbe pedig csak a születése után 140 évvel tért haza, amikor is a szülőházán a Kisszebeni Városi Hivatal, a Pozsonyi Magyar Kulturális Központ és a kassai Csemadok jóvoltából emléktáblát avattak. A Nagy János szobrászművész által készített emléktáblán magyarul és szlovákul ez a szöveg olvasható: Ebben a házban született 1853.július 5-én a magyar festészet kiemelkedő személyisége, Csontváry Kosztka Tivadar. Az emléktábla avatásakor Fekete György, a Magyar Köztársaság Művelődési és Közoktatási Minisztériumának helyettes államtitkára, az ünnepség szónoka egyebek mellett a következőket mondta: „A mai alkalom demonstrációja annak, hogy a művész nem a családé, nem a városé, nem a nemzeté, hanem az egész világé. Csontváry Kosztka Tivadar, a nagy festő most erre a falra hirtelen hazatér, hogy lemosolyogjon önökre. Jártukban-keltükben barátságos tekintettel mosolyogjanak vissza rá – kérte a helybélieket, majd beszédét így zárta: – Igyekezni kell átlépni azokat az ostoba határokat, amelyeket a kultúra és a művészet sohasem vett figyelembe.“
Szaszák Gy.
