Újabb emléktábla került Kassán a Mészáros utca 35 szám alatti nagy múltú Grosschmid-házra. A két Grosschmid fivér közül Márai Sándornak – a világhírűvé vált írónak – a Csemadok már 1991-ben emléktáblát állított, de huszonöt évet kellett várni arra, hogy most végre – a Kassai Polgári Klubnak köszönhetően – a járókelők azt is megtudhassák, hogy az író testvéröccse, a világhírű filmrendező – Radványi Géza is ebben a házban élte gyerekkorát. Az emléktáblát 2016. október 25-én D. Jáky Judit, a Grosschmid-család budapesti leszármazottja és Magyarország Kassai főkonzulja, Haraszti Attila leplezte le.
D. Jáky Judit a történeti pillanatban ezeket mondta a kassaiaknak:
„ A mai délutánon itt, a néhai Grosschmid-ház előtt nem először állunk. Én, Jáky Judit, mint a Grosschmid család tagja vagyok itt, hiszen dédnagyapám volt dr. Grosschmid Géza. A nagymamám, Grosschmid Kató volt az egyetlen leánygyermek a 3 fiú: Sándor, Géza és Gábor mellett. Ez a család adta Kassának, a magyarságnak, Európának és a világnak azt a két zseniális tehetségű embert, akiket Márai Sándor és Radványi Géza néven ismer a világ.
Márai Sándor emléktáblája itt, a szobra az immár róla elnevezett téren áll. S most itt, a Mészáros utcai ház falán ez az emléktábla Radványi Géza előtt tiszteleg.
Radványi Géza – nekem Géza bácsi – 1948-ban kényszerült emigrálni, éppen akkor, miután a Velencei Filmfesztiválon a Valahol Európában című filmje díjnyertes lett. Később szó szerint valahol Európában élt: Párizsban – Rómában – Münchenben. Ott készítette későbbi filmjeit is, de a gyökerek mindig Kassát jelentették.
Én 12 éves korom körül ismertem meg személyesen, amikor már kezdett hazajárni Budapestre. Mikor először találkoztam vele, elvittem magammal ezt a mackót a Keleti pályaudvarra, ahol vártuk őt. Mikor meglátott, rögtön ezt kérdezte: „Még megvan a maci?”- és átölelt, magához szorított. Ugyanis ezt a mackót a születésnapomra küldte, 1963 novemberében, Münchenből – ismerősök segítségével. Amilyen bensőséges volt a kapcsolata édesapámmal, dr. Jáky Jánossal, ugyanolyan lett az én kapcsolatom is Géza bácsival. Később sok időt töltöttünk együtt kirándulások, családi események kapcsán. (Gimnazistaként dolgozhattam is vele a filmgyárban egy nyáron.) Egyik beszélgetésünk alkalmával kérdeztem meg tőle, miért ilyen erős a kötődése Kassához. Ekkor egy festményről beszélgettünk, s Géza bácsi azt mondta a festményről, a művészetről az életről: „Tudod, minden amit csinálok, az Kassa.”
Most itt, amit Önök, kassai polgárok tesznek a magyarságért, közösen a kisebbségekkel és a szlovák honfitársakkal együtt: az is mind Kassa. Minden, amit csinálnak, az Kassa!
Köszönöm, hogy kései utódként én is részese lehetek ennek! Köszönöm az emléktábla megvalósítását a Kassai Főpolgármesteri Hivatalnak, az Óvárosi Önkormányzatnak, a Kassai Polgári Klubnak – személyesen Palenčár Ildikónak-, továbbá a Nemzeti Kisebbségek Klubjának – és minden közreműködő kassai és nem kassai polgárnak, mert: „Minden, amit csinálunk, az Kassa!“
A felavatott emléktáblán szlovákul, angolul és magyarul ez a felirat olvasható:
Ebben a házban élte gyermekkorát a világhírű filmrendező, forgatókönyvíró, Márai Sándor öccse
RADVÁNYI GÉZA
1907 – 1986
Ha megkésve is, de ennek az emléktáblának fel kellett kerülnie erre a falra, hiszen a celluloidszalag e nagy játékmesterét, Radványi Gézát már alkotóereje teljében Picasso, De Sica, Rosselini és a kortárs művészet más fejedelmei is a barátságukba fogadták. De, ami még ennél is fontosabb: „Közel félszáz filmvásznon „elbeszélt“ történetének szelíd simogatásától emberek milliói számára sütött ki a nap” – ahogy azt Simon V. László olyan találóan fogalmazta meg a Radványi életét bemutató könyvében, a Valahonnan Európából címűben.
„Hallatlanul szuggesztív ember volt” – ezt már Bacsó Péter, a szintén kassai születésű filmrendező mondta egy régebbi beszélgetésünk során nekem Radványi Gézáról, akinek nem csak tanítványa volt. „Az élete utolsó pillanataiban is vele voltam – tette még hozzá, majd így folytatta: „Korábban is többször meglátogattam a kórházban. Ezek a találkozások nyomasztóan szörnyű emlékek számomra. Az agyvérzés után olyan rettenetes állapotban volt, hogy mindenáron meg akart halni. Állandóan azt kérdezgette, hogy vannak-e ötleteim, hogyan csinálja?” A testvérbátyja, Márai Sándor ekkor San Diegoban még élt. Három évvel később a saját helyzetére ő megtalálta a megoldást.
Lehet, hogy Radványi Géza az égi kamera mellől lepillantva a kassaiak emlékállítási igyekezetén most el is mosolyodott – és talán meg is hatódott, hiszen még eleven mivoltában egyszer ő maga mondta ki: „ Emberek vagyunk, sorsunk a feledés! A legnagyobb mocsokra is egyetlen válasz adható: A SZERETET.“
/szaszák/
