Életének 89. évében a floridai Miamiban elhunyt Ferdinandy György a József Attila- és Prima Primissima díjas író, egyetemi tanár, műfordító, kritikus, aki bizonyos kassai gyökerekkel is rendelkezett. Magyarországról húszéves korában, 1956-ban távozott. Előbb Franciaországban, Strasbourgban, majd Dijonban élt és tanult. Ezt követően pedig mint a Ford Művek alkalmazottja Kölnbe került. Németországból 1964-ben kapott meghívást a Puerto Rico-i egyetemre. Az egyetem ösztöndíjasaként visszajött Strasbourgba, ahol 1969-ben ledoktorált. Doktori disszertációjának támájául Remenyik Zsigmond munkásságát választotta. Mielőtt visszatért volna Puerto Ricoba, Spanyolországban – Malagában próbált gyökeret ereszteni, de ez nem sikerült. Noha Ferdinandy Györgynek az utóbbi évtizedekben magyar és francia nyelven több regénye, novellás- és verseskötete is megjelent, a mi olvasóink előtt a szocialista Magyarországon és az akkori Csehszlovákiában is ismeretlen volt, mert a lapok nem közölhették a disszidált írók munkáit, és a kiadók sem jelentethették meg a könyveiket. Nálunk Ferdinandy Györgytől 1990-ben először a Kassán megjelenő Keleti Napló, majd utána az Új Szó magazinja, a Vasárnap közölt egy-egy novellát. Kassára ő 1990-ben látogatott el először, ahol az alábbi beszélgetést készítettem vele. Portálunk ennek a közlésével búcsúzik most tőle.
Úgy tudom, kötődik Kassához. Ez motiválja a látogatását is?
Anyámék és apámék családja is Kassáról került fel Pestre, de érdekes módon a két család Kassán nem ismerte egymást. A szüleim Budapesten találtak egymásra. Én pedig csak egyszer, öt-hat éves koromban – a negyvenes évek elején – jártam Kassán. Anyám hozott el. Keresztlevelekért jött, ugyanis akkor mindenkinek bizonyítania kellett kereszténységét. Az akkori itt-tartózkodásomból csak homályos emlékeim maradtak. Tudtam, hogy itt van a dóm, körülötte volt egy tér – és egy szállodának is kellett a közelben lennie, mert abban laktunk. Kassáról egyébként nálunk mindig sok szó esett, úgyhogy ezt a várost magam is afféle kiindulópontnak tekintem.
Igazából viszont csak most látta először?
Igen, és ilyennek is képzeltem el, noha sokan mondták, hogy ne jöjjek el, mert nagy csalódás lesz. Meg kell, hogy mondjam, a belvárost, a dóm környékét nagyon szépnek találtam!
Mivel próbálták elriogatni?
Azzal, hogy nagy új negyedekkel, óriási lakótelepekkel van körülvéve a régi város. Nos, ez igaz, de minden szép középkori francia kisvárosra is ugyanez jellemző. Ezzel a mai kor modern emberét már nem lehet elriasztani sehonnan.
Egyik magyar írótársa úgy fogalmazott: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.“ Ön végül is hol talált otthonra?
Budán a Sas-hegy és a Farkasréti temető között, a Némavölgyi úton volt a házunk. Ott születtem. Most is – s mindig is – ezt éreztem a szűkebb pátriámnak. Ha az ember új hazát választ magának, ahhoz megpróbál valamiképpen még erősebben ragaszkodni. Nos, én így próbáltam meg ragaszkodni Franciaországhoz. Francia feleségem lett, három gyerekünk született. Voltam kőműves, sofőr, egyetemi hallgató, utazó vigéc, akkumlátortöltögető – minden, amit csak el tud képzelni. Megpróbálkoztam mindennel, de a francia életbe sehogy sem sikerült beilleszkednem. Legalább is nem azon a szinten, ahogy az én feleségem elvárta volna tőlem. Ez egy nagyon hosszú, mintegy nyolcéves keserves próbálkozás volt. Közben franciául megírtam az első könyvemet is – tehát még francia író is lett belőlem, de abból nem lehetett megélni…
Miért franciául kezdett el írni?
Azért, mert az akkori magyar emigráns irodalmat nem szerettem. Dilettánsnak, érdektelennek tartottam. Ezt ugyanis még a régi, háborús és az úgynevezett nyilas emigráció képviselői művelték.
Mi volt az első könyve?
Novellák, rövid elbeszélések – kizárólag magyar tárgyúak.
Volt-e valamilyen meghatározó élmény, amely elindította az írói pályán?
Az ember önmagával foglalkozik. Saját élményeit próbálja megírni. Én gyerekkorom óta próbáltam mindenfélét írni, de komoly elszántsággal csak akkor végtam bele, amikor már ott éltem Franciaországban, s az életem úgy fordult, hogy olyan környezetbe és helyzetbe kerültem, amit tulajdonképpen soha nem akartam. Mivel visszaút nem volt, szinte menekülésszerűen nyúltam az íráshoz. És azóta is így írom a műveimet. Aztán legfeljebb lefordítom, vagy újraírom franciául. Párizsban minden könyvem franciául s megjelenik.
Ezt úgy kell értenem, hogy végül is most már eredendően magyarul ír?
Igazán csak az anyanyelvén tud megszólalni az ember. Akik feladják az anyanyelvüket, azok felszínességre ítélik magukat. Számukra a nyelv semmiféle érzelmi töltéssel nem rendelkezik. Tehát csupán olyan, mint a nyersanyag, amit variálnak, mint például a zseniális román író, Ionesco, aki a franciát kitűnően variálja, de minden érzelmi töltés nélkül, ugyanis a gyerekkori emlékei románok. Ha az ember egy kicsit valóban mélyebbre akar ásni, ezt csak az anyanyelvén teheti meg.
Miben látja a nyugati magyar irodalom szerepét?
A sokszínűség gazdagságot és rendkívüli erőt biztosít az irodalom számára. A magyar irodalomnak nagy szerencséje, hogy van erdélyi magyar irodalom, ahol azt a gyönyörű, romlatlan magyar beszédet még úja is lehet tanulni azoknak, akiknek ez már kikopott a tollukból – például egyes budapesti íróknak. Valószínűleg az is nagy szerencse, hogy van egy párizsi avantgárd, akik végigpróbálják magyar nyelven azt, amit a franciák ötven éve próbálnak. Nincs ugyan nagy véleményem róla, de ez is egy szerencse, egy nyitás. Mi, a nyugaton élő magyar írók egyrészt azt tehetjük meg, hogy nagyvilágot mint „madárlátta kenyeret“ajándékként elhozhatjuk a hazai olvasóknak, másrészt a mi dolgainkról, tehát rólunk is úgy tudunk szólni, hogy azt a nyugati polgár azonnal, egy az egyben megérti. A nyugati írók tehát nagyon hasznos ablaknyitogatók lehetnek mind a két irányba.
Milyennek látja a kortárs magyar próza helyzetét?
Meg kell, hogy mondjam: nekünk most rendkívül erős és gazdag írógárdánk van. Jól ismerem a mai perui, venezuelai és az egész karib-szigetvilági irodalmat, és mást nem mondhatok, a mienkkel egy lapon említeni sem lehet. Debrecenben vagy Pécsett több igen kitűnő író él, mint egy átlag latin-amerikai országnak az egészében. És ezt nem könnyelműen jelentem ki. Ebben biztos vagyok, ez így van!
Miből adódhat ez?
Azt hiszem, hogy a mi népünkben van valami görcsös igyekezet, valami bizonyítani akarás – tehát megmutatni a világnak azt, hogy nem érdemeltük meg azt, amit velünk műveltek. És ez nem csak az irodalomra, más művészeti ágakra, sőt a tudományos életre is vonatkoztatható. Ott is erős a magyar szellemiség. Az is köztudott, hogy Amerikában például az atomtudósok egymás között magyarul beszélnek.
A hetvenes években ön a Szabad Európa Rádió irodalomkritikusaként is dolgozott. Milyen volt ez az időszak?
Számomra rendkívül érdekes és tanulságos, jóllehet én nem Münchenben dolgoztam. A rádió Puerto Ricóba küldte el nekem a könyveket, én azokat elolvastam és megírtam róluk a recenziómat, amit aztán beolvastak. A problémát számomra az jelentette, hogy Puerto Ricoban – ezen az amerikai gyarmaton – az én tanítványaim rendkívüli módon szenvedtek az angol nyelv és az észak-amerikai kultúrának a nyomásától. Mint egyetemi tanárt engem a főfoglalkozásom kötelezett és kötelez ma is arra, hogy tanítványaimat védjem az amerikai kultúrimperializmus ellen – ha szabad ilyen csúnya szót használni. Kifejezetten Amerika-barátnak soha nem is éreztem magam, jóllehet tisztában voltam azzal, hogy a Szabad Európa Rádió amerikai pénzen sugározza műsorait Közép-Kelet-Európa felé. A problémát végül is meg tudtam valahogy úgy oldani, hogy minden összeegyeztethető volt a lelkiismeretemmel. Hogy számomra milyen hordaléka volt ennek az egy évtizednek? Nos, rengeteg olyan könyvet olvastam el, amihez különben hozzá sem jutottam volna.
Volt valaha nagyon kiszolgáltatott helyzetben?
Főleg otthon, az ötvenes években. A mai napig is valószínűleg ezért félek a nyomortól, a kiszolgáltatottságtól. De Franciaországban is voltak nehéz pillanatok, hiszen három kisgyerekkel nyargalásztuk keresztül-kasul a világot.
Embert gyűlölt valaha?
Nem – és azt is megmondom, hogy miért. Én túlságosan érzékeny vagyok, és hogy meg tudjam magam őrizni, ahhoz sürgősen el kell felejtenem az olyan dolgokat, amiket nem tudok elviselni. Ezt a gyors és radikális elfelejtés művészetét nagy tökélyre fejlesztettem. Olyannyira, hogy néha már rám támadnak, mondván, hogy neked nincsennek rossz emlékeid?!
Mit válaszol erre?
Azon kívül, amelyek a könyveimben benne vannak, nekem nincsennek rossz emlékeim.
Értem. Ez így szép. De engedje meg, hogy mégis megkérdezzem: valamilyen hiányérzete van-e?
Igen, van! Az egyik bölcs mondás szerint akkor lehet teljes egy férfi élete, ha nemzett egy fiúgyermeket, megírt egy könyvet és elültetett egy fát. Az én hiányérzetem abból táplálkozik, hogy nem ültettem el a fát! Huszonhat éve élek egy olyan trópusi szigeten, ahol nem találtam meg a helyemet, ahol várom a napot, amikor eljöhetek. Jövőre nyugdíjaznak. Egy évem van még hátra. Most is abban reménykedem, hogy végre megtalálom a helyem, és elültethetem azt a fát.
Esetleg Magyarországon?
Lehet. Egy gyönyörűszép dolog alakult most ki. Egy héttel ezelőtt Budapesten – a Vörösmarty-téren – a könyvhét megnyitóján az egyik asztalnál Kányádi Sándor ült Erdélyből, a szomszéd asztalnál Londonból Határ Győző, a harmadik asztalnál ott volt Balla D. Károly Ungvárról, s ott lehettem én is Puerto Ricoból. Íme, itt van az, ami nekünk egy fél évszázadon át olyan fájdalmasan hiányzott.
Szaszák György
/a beszélgetés 199O-ben készült/
