2023. október 7-én a Hamász palesztin terrorszervezet megtámadta Izraelt. A váratlanul történt brutális akció és Izrael válaszcsapásaként elindított háborúban már igen sokan meghaltak.
Nem tudjuk, hogy köztük van-e az az arab Hazem is, aki évtizedekkel ezelőtt Kassán tanult, és itt szerezte meg a gépészmérnöki oklevelét. Elmondhatom, hogy vele először és – alighanem utoljára is – 1984-ben találkoztam. Kassán a dóm melletti parkban véletlenül ismerkedtem meg vele. Én újságot olvastam az egyik padon, ő pedig a vizsgára készülve lapozgatta a jegyzeteit, majd a táskájából egy levelet húzott elő – és én észrevettem, hogy ettől boldog érzés jelent meg az arcán, ezért meg is kérdeztem: Jó hír érkezett?
Nem tagadom, tényleg az – válaszolta. Az apám írt. Az otthonról érkező sorokat mindig jó olvasni, még akkor is, ha esetleg nem éppen a legjobb állapotokról tudósítanak – mondta teljes őszinteséggel, majd így folytatta: Meg hát tudom, hogy a teljes valóságot meg sem írhatják. Minden levelet ellenőriznek. Nézd, ezt is felbontották, rajta van az izraeli hatóság bélyegzője – mondta tárgyilagosan, majd elém tette a levelet azzal, hogy nyugodtan elolvashatom.
Én nem tudok arabul – válaszoltam neki szlovákul, és a kezemben levő újságra mutatva azt is közöltem, hogy magyar vagyok. Legnagyobb meglepetésemre ezután ő közölte, hogy a szlovákon kívül ő magyarul is tud egy kicsit és felajánlotta, hogy szívesen lefordítja nekem az apja levelét, ha kíváncsi vagyok rá. Jóhiszeműsége természetesen felkeltette az újságírói kíváncsiságomat és igent mondtam. Ő pedig olvasni is kezdte:
Kedves Hazem!
Gyorsan röpül az idő, és mi már igen régen nem láttuk egymást. Remélem, nincs bajod és az egészséged is jó. Fogad hát szívből jövő apai üdvüzletemet és testvéreid jókívánságát. Mindnyájan együtt érzünk veled, és nem kívánunk mást, mint azt, hogy becsületesen megálld a helyed és jól tanulj. Biztosan kíváncsi vagy arra is, hogy mi hogyan élünk. Nos, megvagyunk. Igaz, öcséd már harmadik hónapja nem kap munkát. Különben egészséges, nincs semmi baja. Fiam, a katonaság miatt minél előbb szükség lenne igazolásra a főiskoláról, hogy ott tanulsz. Intézd el, ne feledkezz meg róla! Én különben most, megyek nyugdíjba. Tegnapelőtt múlt harminc éve, hogy a tanítói pályán vagyok. Ezzel zárom is soraimat, remélem, hogy a válaszodra nem kell sokáig várnom, és elküldöd, amit kértem. Tanulj jól fiam, ne feledd, hogy az iskolában is meg kell állnod a helyed – e nélkül nem érheted el amit akarsz! Üdvözleteiket küldik a nagyszüleid, bácsikád, nénikéid, volt osztálytársaid és a szomszédok is. Viszontlátásra hát!
Apád, aki téged soha nem felejt.
Nos ennyi volt a levél, aminek lefordítása után Hazem még közölte velem, hogy van egy húga és egy öccse is, aki számítógép-javítónak tanult ki, majd azt is házzá tette, hogy náluk most még rossz a helyzet, nehéz érvényesülni.
A nagyszülők is veletek, Ramallahban élnek – kérdeztem ezután tőle:
Nem, ők közel ötven kilométerrel távolabb, egy faluban. A nagyapám katona volt. A nyugdíjba vonulás után pedig otthon, a földecskéjén dolgozott. Képzeld, már 118 éves, és még mindig aránylag jól tartja magát! Nagyanyám fiatalabb. Őt is igen szeretem. Gyerekkoromban rengeteget mesélt nekem. Mindig arra tanított, hogy igazságszerető, becsületes ember legyek. Ott, náluk, falun igen jó volt. Szabadnak éreztem magam. Futkározhattam a réten, fürödhettem a patakban.
A szüleid miért hagyták ott a falut?
Apám tanító lett. Arab-angol szakos középiskolai tanár. Ramallhban kapott állást, ezért költöztünk oda.
Ezek szerint neked nem is könnyű eldönteni, hogy melyik a szülőfölded?
Nem nehéz az! Nézd, amint mondottam, Ramallahban születtem, de tény, hogy a nagyapámék faluját is szeretem. Gondolkodásom alakulására mind a város, mind a falu hatással volt. Amikor másodszor tört ki a háború, én hatéves voltam. Jó emlékszem rá. Éjszaka volt. Anyám riasztott fel az álmunkból. Láttam, hogy igen rémült az arca, de nem tudtam, hogy mi történt. Sürgetett, hogy öltözködjünk gyorsan, menekülnünk kell! Magunkra kaptuk a ruhát, és már szaladtunk is. Apám hozta az álarcozott autót, azzal indultunk a nagyszüleimhez. Körülöttünk lövések csapódtak be. Messzebb bombák potyogtak. Itt akkor már csak a gyerekeket és az asszonyokat találták. A férfiak elbujdostak a hegyekbe. Ez 1967-ben történt. Ez volt az úgynevezett „hatnapos háború“. A félelemérzés maradt meg bennem ezekből az eseményekből, meg az a kép, ahogyan anyám és a többi asszonyok ásták el a pénzt, az ékszereket.
Ekkor már jártál iskolába?
Mikor befejeződött a háború, akkor mentem az első osztályba. Az izraeli katonáktól kiskoromtól kezdve féltem. Első ízben akkor tudatosítottam, hogy ők ellenségek – vagyis, hogy rosszat akarnak nekünk -, amikor az egyik razzia alkalmával el akarták vinni az apámat. Csak mi ketten voltunk az iskolában. Én kétségbeesetten kapaszkodtam a lábába, szorítottam görcsösen. Apám könyörgött, hogy engedjék el, nem hagyhat itt engem. Mi lesz velem?! „A kölyökre nincs szükségünk, dögöljön meg!“ – volt a válasz, és rángatták kifele. Nem engedtem el apám lábát, hiába ütöttek. Végül valahogy megeshetett a szívük rajtunk, mert ott hagytak bennünket. Hosszú ideig tartott, míg valahogy megnyugodtam. 14-15 éves fejjel már megértettem, hogy az izraeliek a városainkat, falvainkat, a szülőföldünket akarják. Azt a földet, amit mindig a palesztinok laktak. Minket diákokat ezután már nem lehetett visszatartani. A megszállók ellen tüntetést tüntetés után szerveztünk. Nekünk nem számított, ha pofoztak, összerugdostak, börtönbe zártak. Nem törtünk le. Mentünk, mert tudtuk, hogy igazunk van. Volt úgy, hogy a tüntetések miatt bezárták az iskolát. A tanárokhoz vezető utat titokban mi így is megtaláltuk. Kijelölték, hogy mit tanuljunk, házi feladatot adtak. A tanulást nem akartuk elhanyagolni. Tudtuk, hogy mi nem maradhatunk le. Nekünk tanulni kell, főiskolát, egyetemet végezni, hogy tudással felvértezve legyünk képesek helytállni.
Hazem, azt is őszintén elárulod, hogy itt nálunk, Kassán hogy érzed magad?
A nyelvet aránylag könnyen elsajátítottam, és így hamar szót tudtam érteni az itteniekkel. Tetszik nekem ez az ország. Sok jó barátra tettem szert – szlovákokra és magyarokra egyaránt. A gépészmérnöki karon folyó munka nagyon is leköti a figyelmemet.
A gépészmérnöki oklevél megszerzéséig számodra még két év van hátra, ezért inkább a közeljövőről kérdeznélek még: mit vársz az új esztendőtől?
Ha teljesülhetne a kívánságom, én csak azt szeretném, hogy az emberek az egész világon békességben, szabadon élhessenek. Nagyon boldog lennék, ha végre a palesztin népnek is lenne önálló, biztonságos állama. Igen, ez nagyon jó lenne! Az arab államokban és a világ más tájain emigrációban élő társaimnak pedig azt üzenem, hogy tartsanak ki. Bízzanak abban, hogy egykor mindnyájan hazatérhetünk majd. Az a lehetőség, hogy itt, Csehszlovákiában tanulhatunk, és támogatást kapunk, igen jelentős segítségnek számít. Ezt sohasem fogjuk elfelejteni.
Ott, a dóm előtti parkban Kassán ez a beszélgetésem 1984-ben Hazemmel azzal fejeződött be, hogy megkérdeztem tőle: tudod-e, hogy nekünk is volt egy írónk, aki azt vallotta: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne? E közlés hallatán Hazem keze hirtelen szinte megállt a levegőben és így szólt: Szépen mondta. És igazat mondott. El fogom olvasni a könyveit!
Szaszák György
