Néha megmagyarázhatatlanul érdekes dolgok történnek az emberrel. Tegnap kerestem valamit, de véletlenül a Református Újság egyik 1995-ös száma akadt a kezembe, melybe az értelmiségieket bemutató sorozatukba mélyinterjút készítettem Gyüre Lajos költővel, tanárral a felvidéki magyar közművelődés egyik Kassához kötődő egyéniségével. Ráadásul az újság mellett ott volt az a hangkazetta is, mely azt az interjút rögzítette, amit az Élesztő tégelyünk a kassai ipari című 2012-ben megjelent könyvembe készítettem vele. Beleolvasva-hallgatva az interjúkba máris azt éreztem, hogy ami most történik velem, az mégsem véletlen. Valamilyen erő megállíthatatlanul arra ösztökélt, hogy nekem itt és most egybe vonva közzé kellene tennem azokat az autentikus visszaemlékezéseket, amiket Gyüre Lajos a Népes megszüntetése kapcsán, a pozsonyi Ifjú Szívek Dal – és Táncegyüttes megalakításáról, valamint a Thália Színház létrehozásáról, a benne vállalt szerepéről elmondott nekem, mert ezek nélkülözhetetlenek az említett intézményeink valós történetének a megírásához! De ez az ösztönzés talán mégsem lett volna elég ahhoz, hogy kiválogassam az interjúkból azokat a részeket, amik az előbb említett szempontból fontosak lehetnek. Ehhez a végső lökést az adta meg, amikor belenéztem a tavalyi naptárba és megdöbbenve tapasztalhattam, hogy pont ma egy éve temettük el Gyüre Lajost! Ekkor értettem meg, hogy ő ma onnan, a láthatatlan égi mezőkről nézve is azt szeretné ha ezen a napon beleolvasnánk azokba a válaszaiba, amiket a kérdéseimre felelvén nekem – nekünk mondott egykoron. A magam részérőlén ezt most is elősegítem:
A keleti végekről az ötvenes évek derekán egy fiatal milyen elszántsággal ment Pozsonyba egyetemre?
Az volt a szilárd elhatározásom, hogy tanári oklevelet szerzek, de ehhez természetesen már akkor is sok más egyéb szándék is kapcsolódott. Béres József, a Népes igazgatója 1954-ben végleg visszajött Kassára, mert felsőbb parancsra szétoszlatták, megszüntették a magyar népiegyüttest. Számomra meghatározó volt a vele való találkozás. Tőle tudtam meg, hogy az ukránok már újra alakítják hivatásos együttesüket Szlovákiában, noha a Népessel együtt az övéket is megszüntették korábban. Nos, ezen felbuzdulva, én azzal az elhatározással mentem a főiskolára, hogy biztosan találok ott olyan fiatalokat, akikkel együtt mi magyarok is elkezdjük a népiegyüttes újra alakítását. Találtam is ilyeneket. Az egyik Csikmák Imre volt, a másik Koncsol László, a harmadik pedig Mede István. A pozsonyi Magyar Főiskolások Művészegyüttesét mi alakítottuk meg. Együttesünk egyik jelentős részét a Pozsonyi Magyar Pedagógiai Gimnázium tanulói alkották, a másik része pedig a pozsonyi magyar egyetemistákból, főiskolásokból verbuválódott. Tánckarunk, énekkarunk és színjátszó csoportunk volt. Emlékezetes előadásként él bennem mindmáig Karinthy Ezer éve, továbbá azok az irodalmi estek, amiket szerveztünk. Az egyik alkalommal például Illyés Gyula Bartókját Tóth János mondta el Koncsol László zongorakíséretével, ami katartikus élményt adott a hallgatóságnak.
Hol voltak ezek az előadások?
A Szuvorov utcában kaptunk egy moziszerű pincehelységet, melyben emelt nézőtér és egy nagy színpad volt. Ez volt az egyik „otthonunk“, de a színdarabokat Főréven és Ligetfaluban mutattuk be. A kábelgyárnak volt ott egy nagy terme, abban játszottunk, mindig nagy közönség előtt. Ligetfalu akkor még csaknem teljesen magyar volt. Művészegyüttesünk később Vaskutacskán, a szabadtéri színpadon is fellépett. Nem régen halt meg Znám Pista, a pozsonyi Természettudományi Egyetem rektora, annakidején ő is táncolt az együttesünkben…
Ahogy visszapergeted ezeket az emlékeket, ebből az tűnik ki, hogy minden milyen szépen és simán ment. Gondolom, hogy a valóságban ez nem egészen úgy történt, hiszen a Népest nem véletlenül szüntették meg, ez alighanem része volt annak a politikai irányvezetésnek, ami igyekezett háttérbe szorítani, sőt beolvasztani a szlovákiai magyarságot. Mindezek figyelembevételével kérdezem, hogy az ötvenes évek derekán a Magyar Főiskolások Művészegyüttesének a megalakítása Pozsonyyban nem ütközött akadályokba?
A megalakítás még nem, de amikor úgynevezett félhivatásossá akartuk minősíteni, az már igen. Akkor már elszabadult a pokol! De vegyük sorjába. 1956-ban jutottunk el oda, hogy félhivatásos együttesé akartuk átalakítani a művészegyüttesünket. Mede Pistával mentem fel az iskolaügyi megbízotthoz, Sýkora elvtárshoz, hogy megtárgyaljuk a dolgot. Nála sikerrel jártunk, sőt még egy bizonyos összeget is kicsikartunk tőle, amivel a terveinket megvalósíthattuk. Persze az lehet, hogy a cselekedetéért később a pártközpontból a fejére koppintottak, mert ezután Lőrincz Gyula is behívatott minket a Csemadokba, és erőteljesen leszidott, hogy: „ Hogy merünk mi magyar főiskolás együttest alakítani?!” Nagyon összekülönböztünk vele, aminek az lett a vége, hogy fiatalos hévvel rávágtuk az ajtót és otthagytuk. A dolog természetesen ennyivel nem fejeződött be, Lőrincz ugyanis telefonált az egyetemre, számon kérve hogy: „Miért tűrnek meg ott olyan fiatalokat, mint mi vagyunk?!” A tanszék vezetője, Sas Andor nehéz helyzetbe került. Hogy végül mégsem vágott ki bennünket, az annak köszönhető, hogy Turczel tanárúr védnökséget vállalt felettünk. Az ő személye már akkor is kellő garanciát jelentett.
Mi lett a művészegyüttessel?
Volt értelme a határozott kiállásunknak, mert az engedélyt nem vonták vissza. Mede ekkor megszakította tanulmányait és elvállalta az együttes titkári tisztségét. Ág Tibor lett a művészeti vezető, Takács András pedig a tánckar vezetője. Mivel én a tanulmányaimat folytattam, a tánckar egyik táncosa maradtam továbbra is.
Végül is ebből az együttesből lett az Ifjú Szívek?
Sokáig vitatkoztunk azon, hogy mi legyen a művészegyüttes neve, egyszercsak Dobos László – aki ekkor már tanársegédként működött a magyar tanszéken – azt ajánlotta, hogy legyen Ifjú Szívek, amit mindnyájan elfogadtunk.
Úgy tudom, hogy te ekkoriban már riporterkedtél is…
Igen. Főiskolásként együtt működtem a csehszlovák rádió magyar adásának szerkesztőségével. Kaptam egy magnót, és ha az időm engedte, leruccantam a csalóközi falvakba riportutakra. Ez a munka annyira megtetszett nekem, hogy már nem is tanár, hanem riporter akartam lenni.
Miért nem lettél az?
Mert az akkori törvények szerint a tanári oklevél megszerzése után – ha tetszett, ha nem – tanítani kellett mennünk, és még csak nem is oda, ahova esetleg szerettünk volna, hanem oda, ahova helyeztek. Az „ukáz” szerint az első munkahelyem Bős lett. Azt a Bőst a maival össze sem lehet hasonlítani. Meglehetősen magába forduló, zárt település volt. Az emberek gondolkodásmódja is eléggé maradinak tűnt. Akkoriban szinte semmilyen kulturális élet nem volt a faluban. Egyetlen kiskocsma volt, ebben folyt a „társadalmi élet” Itt, ebben a faluban tanítottam először. Itt ismerkedtem meg a feleségemmel is, aki szintén kezdő pedagógus volt. Nem sokáig maradtunk Bősön, átkerültünk Nagymegyerre, a nejem szülőhelyére. Itt előbb az alapiskola felső tagozatán tanítottam, majd amikor a földművesszövetkezeti elnökök és más vezetők számára megnyitották a középiskolai végzettséget adó egy- illetve kétéves mezőgazdasági iskolát, ide kerültem át magyar-történelem szakos tanárként. 1966-ig létezett ez az oktatási forma. A Gödöllői Agrártudományi Egyetemről is voltak vendégtanáraink. Az a szaktudás, amivel felvértezték mezőgazdászainkat, igen jelentős volt. Ennek gyakorlati eredményei igen észrevehetően a csallóközi mezőgazdasági üzemek hozamnövekedésében mutatkoztak meg. Számomra is élvezetes volt ott tanítani, de minekután a környéken minden mezőgazdasági vezetőt átképeztünk, megszüntették ezt az iskolát. A gimnáziumba kerültem át tanárnak. Azt hittem, roppantul jó lesz ott, hiszen a tanári karban olyan egyéniségek voltak, mint például Németh Lajos, akit az egyetemről ötvenhatos tevékenysége miatt rúgtak ki. Mondom, azt hittem élvezetes lesz beilleszkednem abba a szellemi légkörbe, amit feltételeztem, hogy itt megtalálható. Sajnos, csalódnom kellett, mert kiderült, hogy a magyarság sorskérdései ezt a társaságot nem érdeklik úgy, ahogy az engem izgat. Az óráinkat megtartottuk, esténként leültünk kártyázni és sokszor hajnalig vertük a lapot. Ez volt minden. Bírtam egy darabig, de aztán egyre biztosabb lettem abban, hogy ezt az életvitelt nem szabad a magamévá tennem. Szerencsére a gondviselés megint összehozott Béres Józseffel, s ő, mint a Csemadok kelet-szlovákiai titkára haza hívott, mondván: „Gyere vissza Kassára, szükségünk van egy magyar közművelődési szakelőadóra a kerületi nemzeti bizottságon!” Nem volt miért haboznom, 1967-ben eljöttem Nagymegyerről.
Kassán új munkahelyedet, a Kelet-szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottságot viszont alig volt időd megismerni, mert máris jött 1968 forró augusztusa, a nem várt fordulattal…
Az ország augusztus 21-i megszállása sok mindent hozott magával. Béres József barátom megtudta, hogy a szlovák rádióban megindult egy adás Gabona Város Néven. Ő ennek a mintájára itt Kasán is Bodrogköz név alatt szervezni kezdte egy hasonló adás beindítását. Csakhogy a kassai rádió épületét már elfoglalták a megszálló szovjet katonák. Béresnek volt egy ismerőse a Repülőtiszti Főiskolán. Megbeszélte az egyik kapitánnyal, hogy ad nekünk minden felszerelést a sugárzáshoz, csak mi szervezzük meg az adást. Béres Jóska megkérdezte, hogy vállalom-e vele az együttműködést. Vállaltam. Mi ketten be is indítottuk a Bodrogköz Titkos Adóállomást. Kaptunk egy terepjáró gépkocsit. Erre volt felszerelve az adóállomás, és egy technikus is a rendelkezésünkre állt.
Magyar volt ez a technikus?
Nem. Ha jól emlékszem, cseh. Tudtuk, hogy nagyon hamar bemérnének, ha egy helyről adnánk, ezért gyakran változtattuk a helyzetünket. A ma Terasz lakótelepen akkor még nem volt egyetlen épület sem, katonai gyakorlótér volt. Oda mentünk ki. Ott nem volt olyan feltűnő, hogy egy dzsip járkál össze-vissza. Tisztában voltunk azzal is, hogy nem szabad a saját hangunkat használni, mert ugye a Jóskáét ismerték a hallgatók, és az enyémet is, hiszen főiskolás koromban én is dolgoztam a rádióban. Bemondónak ezért az ipariskolából szerveztem be az egyik kollegámat, Dráb Ivánt.
1968-ban Kassán Béres Józsefhez és hozzád egy harmadik személy – az egykori főiskolai diáktársad – Mede István bíró is csatlakozott. Ez a triász 1968-ban a Csemadokra vonatkoztatva is megpróbált tiszta vizet önteni a pohárba, méghozzá tiszta kézzel és tiszta pohárba – ahogy fogalmaztatok. Az Őszinte szó címen elhíresült leveletekre gondolok itt, amit a Csemadok Központi Bizottságának címeztetek. Hogyan jött ez létre?
Az egész azzal indult, hogy a kerületi nemzeti bizottság kulturális főosztálya szakelőadójaként megszerveztem Kassán egy értelmiségi találkozót a magyarok számára. Erre a célra a Bankó Szállót béreltük ki, vagy 120-an jöttek el. Emlékszem, hogy Buzitáról ott volt Vajányi László. Nagykaposról Fuksz Sándor, az ipariból pedig Kolár Péter, aki akkor már a kassai magyar fiatalok vezetője volt. Nos, ezen a találkozón fogalmazódott meg először, hogy a Csemadok ne csak kulturális szervezet legyen, hanem az itteni magyarok érdekvédelmi szervezete is. Többen bírálták a Csemadok Központi Bizottságának csúcsvezetőit , név szerint főleg Lőrincz Gyulát és Varga Jánost, azt állítván, hogy semmi közük a Csemadokhoz, a gyerekeik se járnak magyar iskolába, csak a párt tette őket oda. Egyebek mellett megfogalmazást nyert az is, hogy míg a többi csehszlovákiai nemzetiségi szervezetek vezetői gondoskodnak a vezetői utánpótlás kineveléséről, a Csemadok viszonylatában ez nincs meg. A Csemadok Kassa járási elnöksége ezekkel a javaslatokkal még külön is foglalkozott, és a követeléseinket 12 pontba foglalva küldtük el Pozsonyba.
1968/69-nek ránk nézve fontos eredménye, hogy Kassán megalakult a Thália Színház. A Kelet-szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság hogyan viszonyult ehhez a törekvéshez?
Támogatta az ötlet megvalósítását, jóllehet Lőrincz Gyula azt szerette volna elérni, hogy ha már kell, akkor inkább Rozsnyón alakuljon meg a magyar színház. Ideológiai alapon közelítette meg ezt is: a bányavárosba akarta vinni a kultúrát. Nem számolt azzal, hogy Rozsnyó nem bírt volna el egy színházat. Beke Sándor rámenőségének köszönhető, hogy mégis Kassára került a Thália. A város főpolgármestere ekkor Čavara mérnök volt, aki megígérte, hogy az állami tartalékalapból 10 lakásegységet azonnal kiutal az ide érkező színészeknek. A kerületi nemzeti bizottság részéről én annyival tudtam hozzájárulni, hogy egy bizonyos pénzösszeget beterveztettem a színház támogatására. Miután a színház ideköltözött , ezt meg is kapták.
A moszkvai vezetés a légierő és a szovjet tankok bevetésével 1968-ban elérte, hogy Csehszlovákia az általa óhajtott normalizációs útvonalra lépjen. Ez téged hogyan érintett?
Mivel az ellenállási központok szinte mindenütt a kerületi nemzeti bizottságok voltak, az új hatalom első dolga volt megszüntetni a kerületeket. Nekem is megszűnt a munkahelyem, visszakerültem tanítani az ipariba.
Úgy tudom, hogy egy fél évtizedig, pontosan 1975-ig voltál ott, de aztán újabb állomás következett…
Az ipariban én jól éreztem magam, de a kassai magyar gimnáziumban meghalt az igazgatóhelyettes, Bruck Gyuszi bácsi, és nagyon kértek, hogy vállaljam el ezt a posztot. 1984-ig voltam ott helyettesként. Ekkor jött egy újabb kérés. Felszólítottak, hogy vegyem át a Thália Színház vezetését, mert az egymással való civakodás, a hozzá nem értés következtében az intézmény válságba került. Az ilyen tisztségek betöltéséhez még kellett a párttagság. Azzal próbáltam védekezni, hogy megmondtam, én nem vagyok párttag, még 1955-ben kiléptem a CSKP-ból, és a bátyám is református pap. Nem számított, sürgettek, hogy vállaljam el. 1984-ben átvettem a színház irányítását, és egy új, felfelé ívelő szakasz kezdődött a Tháliában. Németh László, Illyés Gyula darabjait tűztük műsorra, amit a nézők jól fogadtak. Ekkor a Thália még a komáromi színház részlegeként működött. 1988-ban Pozsonyban a kulturális minisztériumban dolgozott egy befolyásos cseh szakember, Oleg Dlhý, aki jónak látta volna, ha a Thália leválik a komáromi társulatról. Megcsináltuk a terveket, benyújtottuk a kulturális tárcához, amit el is fogadtak. Következett volna a szétválás, de ekkor kezdetét vette a bársonyos forradalom – elkezdődött az 1989-es nagy sztrájkhullám. Ennek a legelején a Tháliában a pártelnök vette át a vezetést, ő irányította az egész intézményt. Mivel nekem semmi feladatom nem volt, mondom magamban: én akkor elmegyek, megnézem a fiamat Prágában.
Ki volt ekkor a Thália pártelnöke?
Az egyik színész, Pólos Árpi. No, én elmentem Prágába, viszont ezután jött az, hogy Gömörhorkán meg akarták ünnepelni a Thália első bemutatójának évfordulóját. Ki is vonult oda a társulat, de én nem voltam jelen. Ezt annyira a szívükre vették, hogy rögvest el is döntötték: „Gyüre menjen, új igazgató kell!“ A társulat megalapítóját, Beke Sándort hívták vissza igazgatónak. Ő ugyan ott tartott engem dramaturgnak, de mivel az elképzeléseimet már nem tudtam meghatározóan érvényesíteni, távoztam. Beke sem maradt sokáig, mert az együttes olyan dolgokat művelt, amivel ő sem értett egyet.
Nos, ennyi az, amit itt és most fontosnak tartottam Gyüre Lajos válaszaiból közre adni. Az ő életében természetesen az irodalomnak is fontos szerepe volt. Amit költőként, íróként közölni akart velünk, azok ott vannak a köteteiben, a mesejátékaiban – ezekről ezért nem beszélgettem vele. A művei mellett viszont a válaszai is fontos adalékai kell, hogy legyenek a múltismeretünknek.
Szaszák György
