Egyedül akartam lenni a hétvégén az emberek között Kassán. Ne kérdezd, hogy miért, mert könnyebben megválaszolnám azt is, hogy miért zöld a fű, miért kék a tenger. Csak sétálni akartam: nézni a várost, a kirakatokat, az embereket. Meginni valahol egy kávét, hallgatni az örök zsibongást – ezt a szűnni nem akaró zenét, mindezt céltalanul, könnyedén, szabadon. Nem sikerült. Ezen a reggelen alig tettem meg néhány lépést a Kovács utcán, és máris egy öregasszony állított meg a patika előtt. Nehezen törtek fel belőle a szavak, annál könnyebben a mindent leplezetlenül eláruló könnyek a szeméből. Négy orvosi receptet szorongatott reszkető kezében, de nem volt elég pénze arra, hogy mind kiváltsa. Láttam, hogy őszinte és mennyire nehéz számára az, amibe került. Segítettem rajta, de a látványtól mintha ólmot öntöttek volna a cipőmbe. Alig tudtam tovább menni, pedig futni, rohanni szerettem volna, hogy ne halljam meg a hálálkodó szavait. Úgy igazából csak a Fő utcára kiérve, az egykori katonai vesztőhelyen felépített barokk szobrászművészet remek alkotása, az Immaculata-szoborcsoport előtt tudtam fellélegezni, ahol mintegy harminc főből álló csoport egyházi énekeket énekelt, majd koszorúkat és virágokat helyezett a szobor talapzatára. Míg őket hallgattam a tekintetem előbb a 14 méter magas háromszögű obeliszk tetején álló madonnára esett, a feje körüli csillagkoszorúra, majd a lába alatti földgolyóra és a kígyóra. Pontosan 270 évvel ezelőtt Flachenfeld Viktorin kassai postai prefektus lelkes buzgólkodására és anyagi támogatásával készítette el ezt a szoborkompozíciót Grimming Simon, a Kassán polgárjogot nyert kőfaragó. Az emlékmű homlokzati érclapjának latin szövege árulja el a szándékaikat, mely magyar fordatásban így hangzik: „Szűz Mária, Szent József, Szent Sebestyén, Szent László, hogy az éhségtől, pestistől, háborútól és minden bajtól megóvassunk, megszabaduljunk, esedezzetek érettünk a legjóságosabb és leghatalmasabb Istennél, kinek dicséret, tisztelet és dicsőség mindörökké. 1722.”
Jó volt itt megállni és elgondolkodni. Talán még maradtam is volna, ha nem zavarnak meg a szirénázó autók. Tűzoltó kocsik jöttek, és innen nem messze, a Bocatius könyvtár mellett álltak meg. Csaknem a könyvtár ég – rezzentem meg, de közelebb menve láthattam, hogy az egyik nemrégen megnyitott magánborozó udvarában lobbantak fel valamilyen okból a lángok, de a tűzoltók szinte öt perc alatt megfékezték az elterjedésüket.
Könyvet fogok venni: annyi új könyv jelent meg, és végre a kassai magyar könyvesboltot is újra kinyitották. Megyek oda – döntöttem el hirtelen. A helyszínen a lelkesedésem viszont máris lelohadt. Kiderült, hogy sem a Madách-, sem a Kalligram kiadó egy új könyve sem vásárolható meg itt. Ahogy végig nézem a polcokat látom, hogy az árukínálatnak már több mint a fele szlovák könyv. A könyvesbolt vezetőjétől megtudom, ő szeretné, hogy továbbra is lennének itt új magyar könyvek. Ebben az ügyben ő személyesen fordult az említett két kiadóhoz, de azok eddig válaszra sem méltatták.
Pribék Gáborral, az Új Nemzedék Népitánccsoport vezetőjével a könyvesbolt előtt futok össze. A Thália Színházból jött, ahol az esti Shakespeare-előadásra készülnek. Táncosként ő is közreműködik a Rómeó és Júlia című klasszikus drámában, de most már fut a népitánccsoportja próbájára, de még közli velem, hogy a Vitéz-udvarban megnyílt az első magánáruház, melyben egy zsebkendőnyi területen magyar könyveket is árulnak. Nézzem meg, hátha ott megtalálom, amit keresek. Nem találtam meg. Koncsol László, Grendel Lajos, Talamon Afonz, Juhász R. József, Farnbauer Gábor, Dusza István, Bodnár Gyula, Csáky Károly új könyve – hogy csak néhány szerzőt soroljak, itt sem kapható. Az ittenieknek viszont legalább a Madách-kiadóval van valamilyen kapcsolatuk.
A dómnál a széthulló Jugoszláviából, a Szabadkáról Kassára került színészházaspárral Korica Miklóssal és Jónás Gabriellával találkozom. Mondják, hogy csodálatos a dóm, jó szétnézni, megpihenni benne. Elárulják: örülnek, hogy színészként már megismerte és a szívébe zárta őket Kassa. Most pedig rendezőként is bemutatkoznak, mert szombaton Jean-Paul Sartre Zárt tárgyalás című darabját ők állítják színre a Tháliában. Egyedüli gondjuk, hogy a darabhoz egy bizonyos szoborra is szükség lenne, csak honnan teremtsék elő?!Megörülnek, amikor közlöm, hogy ebben tudok nekik segíteni. Jóleső érzéssel búcsúzunk el egymástól.
Én még bemegyek a dómba, mert itt szeretném befejezni ezt a napot. Le is ülök a főhajóban az egyik faragott padba, ahol máris Márai Sándor jut az eszembe. Sajnálom, hogy vele az életben soha nem találkozhattam. Szerencsére évekkel ezelőtt a dóm keleti oldalán levő antikváriumban az üzletvezető – ha bekerült valamilyen régi Márai kötet hozzájuk – azt félre tette nekem. Azt hiszem, hogy az Ég és földben írt arról, hogy az emberek sokáig műemléknek tekintették a dómokat, de amikor egy napon behavaz szomorúságával, tapasztalatával és reménytelenségével az élet, hirtelen irigyelni kezdjük a vénembereket, a toprongyos asszonyokat, akik Firenzében, Chartresben, Párizsban vagy Kassán imádkozni, vagy szunyókálni, vagy csak emlékezni járnak a dóm félhomályába és fogalmuk sincs a műkincsekről. Igen, Márai felismerte: ezek számára épült a dóm. Az ő tudatlanságuk a dóm igazi ételme – idéztem vissza magamnak az ő gondolatait, vele ebben is mélységesen egyetértve. Tovább már nem is tudok itt maradni. Indulok haza a permetező esőben. Kicsit letörten, de arccal a szélnek. Ha azt kérded, hogy milyen volt ez a december végi hétvége Kassán, csak annyit mondhatok: sötétszürke, nedves és nyugtalan.
/1993/
