Február 25-én Sokszemközt Márairól – Négyszemközt Fried Istvánnal cím alatt közöltük portálunkon azt az előadást, amit a legalaposabb Márai-kutató Kassán, a Mészáros utca 35. szám alatti Groschmidt házban, az Állandó Márai Emlékkiállítás Irodalmi Kávéházának első rendezvényén elmondott közönségének. Ehhez a hanganyaghoz csatoltuk azt az interjút is, amit az előadása után készítettem vele. Mivel ebben Fried István utalt arra, hogy számára milyen emlékezetes volt annakidején itt Kassán találkozni egy nemzetközi Márai-konferencián Rákos Péterrel, a prágai Károly Egyetem tanszékvezető tanárával, ezért az alábbiakban a Márai-kép kiszélesítéséhez leközöljük Rákos Péternek azt a hozzám címzett levelét, továbbá azt a köszöntőjét, amit 2000. április 11-12. -én a Thália Színházban megrendezett Márai szimpóziumunkon elmondott, majd azt a korreferátumát, ami a tanácskozás szakmai részében hangzott el. Az említett nemzetközi Márai szimpóziumot annakidején Máté Lászlóval, Dudás Péterrel szerveztük.
                                                                                               Szaszák György

Egy levél

                                                                                     Prága, 2000. május 2-án.

Kedves Szaszák Gyuri,

/úgy emlékszem, házzájárultál, hogy ily bizalmasan szólongassalak/, visszatértem óta csak most jutok hozzá, hogy innen, a távolból is, még egyszer megköszönjem minden gondoskodásodat, figyelmességedet. Kérlek, tolmácsold köszönetemet mindazoknak, akik oly kedvesen sürögtek ott körülöttem, amennyiben s amikor teheted.

Gyakorlati célzattal is írok. Úgy emlékszem, kérted tőlem az általam ott elmondottak szövegét, a helyszínen csak a szlovákot volt módomban átadni, most pótlólag megküldöm a magyart is, sőt, a biztonság kedvéért a szimpóziumon elmondott korreferátumot is, amely végül is, eleve kikötött rövidségében is olyan előadás-formán szerepelt. Fontosnak érzem, hogy ezek éppen Nálad kvázi hitelesített formában meglegyenek, annál is inkább, mert „menetközbenaz ember mindig belerögtönöz, megváltoztat valamit. Megrögzött  tanárember lévén, nem szeretem  s nem is szoktam felolvasni a kész szöveget, s ezzel feláldozni a hallgatósággal való kontaktust. Egy dolog mindenképpen másképp lesz, mint ahogyan ott elhangzott: ti. ami Duba Gyulával és az Irodalmi Szemlével kapcsolatosan áll a szövegben, azt nem 11-én mondtam magyar prológusomban, hanem már a szimpóziumon, mivel a helyzet úgy kívánta. De mindegy, amit kézbe kapsz, azt mind valóban elmondtam.

                                                             
                                                                                                     Szeretettel üdvözöl
                                                                                                           Rákos Péter

Az író és a város köszöntése
(Márai-centenárium)

Háromszoros teher nehezedik rám ebben az örömteli ünnepi pillanatban. Az egyik maga a megtiszteltetés: jóllehet Máraihoz és Kassához egyaránt volt és van nem is kevés közöm – annyi mindenesetre, hogy ne hátráljak meg gyáván a megbízatás elől – vannak szépszámmal ugyanily méltók rajtam kívül. A másik teher a minden megtiszteltetést törvényszerűen kisérő lesújtó bizalom: a bizalom ugyanis mindig egyben az elvárás jele, s onnan kezdve már csak lefelé vezet az út: elvárás és csalódás egymás rokonai. Végezetül, harmadsorban, lelkem mélyéig felkavar, hogy szülővárosom Thália színházában, számomra oly régtől fogva bizalmas környezetben adatik megnyilatkoznom, s hasztalan próbálnám palástolni meghatottságomat, ha akarnám sem tehetném.
Akkor hát a tárgyra!
Márai Sándornak én nem alkalmi rajongója vagyok, hanem híve, tisztelője és földije. 1970-ben, pontban hetvenedik születésnapjára írtam egy születésnapi köszöntőt: elismeréssel adózom a pozsonyi Irodalmi Szemlének és akkori főszerkesztőjének, Duba Gyulának, hogy vállalta, mert nem volt minden kockázat nélkül, hiszen Márai emigráns volt és köztudottan a kommunista rezsim ellensége. Meg is róttak érte, de örülök, hogy még idejében megtettem. Nem szándékozom idézni belőle, de három gondolatát szívesen feleleveníteném. Az egyik az volt, hogy „milyen kár volna és milyen szomorú volna, hogy egy ekkora súlyú magyar író nem kapná meg ezen az évfordulóm az egyaránt köteles és szívből jövő tiszteletet.” A második János mesternek, a dóm építőjének az a mondata, amellyel Márai Kassai Polgárok c. drámájában fiától búcsúzik: „Mindig nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél.“ De legfőképpen egy harmadik mondatát szeretném felidézni akkori írásomnak: azt találtam állítani benne, hogy ebben a városban „a nemzeti megosztottságot mindig enyhítette valami kedves, nemtörődöm, cinkos kassaiság.“ Bennem ez gyermekkori közérzet volt: valamiféle toleranciát fogalmaztam így meg önkéntelenül, de ennek természetesen kézzelfogható külső jegyei is voltak.
Megosztottságot mondottam az imént, de éppannyi joggal keveredést is mondhattam volna. Két honi nyelv: a magyar és a szlovák, ez utóbbi az őslakosoknál jobbára a nyelvjárási (szepesi-sárosi) változatban. Megszámlálhatatlan vegyesházasságból származó tízezrek, tréfásan úgy mondogattam valaha, hogy Kassán négy nemzet él: magyarok, szlovákok, inkább-magyarok és inkább szlovákok, s ezek nem valami kordivatnak hódolva, köpönyegforgatóan politikai nyomásnak engedve használják a beszédet, hanem úgy és akkor, ahogyan jön, néha még ár ellenében is.  “Identitástudatuk” nem beteg, hanem bizonytalan. Kereng egy kedves történet abból a fajtából, amire az olasz azt mondja: se non e vero, e ben trovato – azaz, ha nem igaz is, de jól van kifundálva. Csakhogy itt nem úgy szól a kérdés, hogy megtörtént-e, ellenkezőleg: ez Kassán különféle változatban röviddel a bécsi döntés után, melynek következtében Kassa ismét Magyarországhoz került, egy régi kassai patrícius család vacsorára látott vendégül egy magyar katonatisztet. A vendég bácsi eltréfálkozott a család gyermekével, másnap aztán az utcán, szlovákul csivitelő, golyózó gyerekcsoport közepén felismeri a tegnapi kisfiút és – barátságosan – magához inti: hát hogyan is van ez, fiacskám, akkor hát te egy magyar kisfiú vagy, vagy egy szlovák kisfiú vagy? Mire a gyerek meglepetten válaszol: én kassai kisfiú vagyok.
Amikor amaz idézett mondatomat akkori írásomban leírtam, hittel és meggyőződéssel tettem, de az imént hozzáfűzöttek nem bizonyítékok, csupán benyomások és tünetek. A múló évtizedek során azonban növekvő ámulattal és büszkeségtől dagadó mellel láttam, hogy ami számomra annyira igaznak látszott, egyre igazabbá válik, s íme, mások, nem városombeliek, nem is csak a nemrégen még egybetartozó köztársaság nyugati felének lakói, hanem még annak határain túlról is elismerőn kirekesztik és nyugtázzák, hogy az a Kassa, az a Košice milyen karakán város, valósággal „állam az államban“.
De rövid bevezetőmnek lényege nem csupán holmi nosztalgikus visszatekintés. A Város, melynek Márai polgára volt, ahol lelke mélyén egész életét vágyott végigélni, nem kerülhette el minden létezőnek a sorsát: öregszik és változik. Fiatal nemzedékek cseperednek fel, az emlékezet folytonosságát sorsfordulatok szakítják meg. Nem valami érzelmes emlékezés mostani mondanivalóm veleje. Nem naivul szemlélem a világot, hanem koromhoz illőn higgadt, de kesernyés realizmussal. Ady szavával: a föld alvó lelkét lesem, régmúlt virágok illata bódít szerelmesen. S azt kívánom, nem immár kifelé haladó magamnak, hanem önöknek, azazhát nektek, kedves későbben született földijeim, hogy ez a valóban létező, előítéletekkel dacoló, azokat vállrándítva lerázó magatartás, a Város szelleme megérintsen benneteket s felfrissülve éljen bennetek tovább. S ne feledjétek, sose feledjétek – aki valakivel egyetértésben akar élni, ne róla beszéljen, hanem hozzá.

Utószó az immár végleg befejezett műhöz


Hadd fejezzem ki elsőbben is köszönetemet e szimpózium szervezőinek, hogy megértették kérésemet, és ha nem is formálisan, de gyakorlatilag a korreferátum státusát biztosították felszólalásomnak. S továbbá hadd ismételjem el leggyakrabban ismételt mondatomat: nem szeretném ismételni magamat. Két ízben nyilatkoztam meg érdemben Márairól: mindkétszer személye és szakmai okokból egyaránt, s akár meg is ismételhetném e két írásom bármelyikét: olyan régen volt az, hogy a fiatalabb kutatói nemzedék emlékezetében aligha élhet abból bármi is. Márai Sándornak nem alkalmi rajongója vagyok: vagyok híve, tisztelője, földije, de semmi esetre sem kutatója. Ezen a mai fórumon Márai életének és műveinek annyi avatott búvára gyűlt össze s minden bizonnyal annyi új ismeret és gondolat birtokában, hogy elsődleges célom nem is lehet más, mint hogy meghallgassam őket és legfeljebb tőlük ösztönözve fűzzek hozzá valamit az értekezlet tárgyához. Kissé talán visszaélve azzal is, hogy jubileumok alkalmával nem mindig az az egyedüli megoldás, hogy a jubileum alanyáról szóljunk. Vannak „Festschriftek“, amelyek az ünnepelt tiszteletére bármiről szólhatnak, ha amit mondanak egyébiránt nem idegen az ünnepelt szellemétől.

Nem jöttem azonban minden előkészület nélkül, hiszen akkor meg sem nevezhettem volna előzetesen felszólalásom tárgyát. Ez is most harmadik s becslésem szerint utolsó jogcímem és lehetőségem saját értelmezésemmel hozzájárulni a már kialakult összképhez, a végleg lezárt életműhöz. Végleg lezárt volt az már tíz évvel ezelőtt is, amikor emlékezetem szerint először gyűltünk össze úgy, hogy nem volt éppenséggel jubileum, de már tilalom sem, s ezt a kifejezést találtam leírni: az utolsó utáni szó. Úgy is mondhattam volna, hogy a síron túlról érkező végérvényes üzenet. De az ezenközben eltelt évtized ennek az üzenetnek az értelmét tovább érlelte bennünk, hozzájárult megértésének mélyebb lehetőségéhez.
A „korábban születettek” közül sokan emlékezhetnek még Martin Roger du Gaard Nobel-díjas francia írónak Jean Barois című híres regényére. A regény hősét, tehetős orvosi család fiát nevelője, egy abbé, hitbuzgó katolikussá neveli, utóbb azonban az ifjú fellázad, szakít családjával és szabadgondolkodóként veti magát a közéletbe. De súlyos betegsége aláássa optimizmusát és harcikedvét, visszatér az egyház kebelébe, s rövidesen meghal. Amikor azonban a diadalmaskodó abbé, egykori nevelője, feltépi a borítékot, melyre Jean Barois jó előre ráírta volt, hogy „csak halálom után felbontható“, elsápadva olvassa: „Ime végakaratom: Amit itt most, túl a negyvenen, szellemi erőm és lelki egyensúlyom teljes birtokában leírok, nyilvánvalóan többet nyom a latban, mint amit gondolhatok vagy írhatok életem alkonyán, amikor majd az öregség vagy valamely betegség testileg és erkölcsileg megtör. Nincs szomorúbb az aggastyánnál, ki egész korábbi életét nemes eszmék szolgálatának szentelte, s utána mindazt, ami élete értelme volt, a végső elernyedéskor megtagadja és lábbal tapossa. Ha csak rágondolok, hogy minden eddigi erőfeszítésem ilyen árulás martalékává válhatna, hogy azok, akiknek hazugságai és mesterkedései ellen oly szenvedéllyel küzdöttem, nem mulasztanák el gyászos győzelmüket saját érdekükben minél jobban kiaknázni, egész énem háborog. S ezért annak a férfinak, annak az élő férfinak, ki most vagyok s talán még leszek, minden energiájával tiltakozom, hogy bárki is egy szánnivaló öregember fohászaira hivatkozva cáfolja, amit most itt olvas. Megérdemlem, hogy talpon állva pusztuljak, úgy, ahogyan éltem, sohasem megalkudva, sosem könyörögve…“

Az író halála után azonban sok minden történt, amit nem ismerhetünk, nem érthettünk, nem láthattunk előre… Nemcsak arra gondolok, ami a naplóból – s nem csak a naplóból! – kimaradt. Tíz éve lankadatlanul folyik ennek a folyamatnak az elemzése és megemésztése. Létrejött – mert hiszen nem volt – egy egyre gyarapodó Márai-szakirodalom. Egyetemi szakdolgozatok, figyelemreméltók s elvetéltek vegyesen. S ne térjünk könnyelműen napirendre afölött se, hogy lezajlott egy heves vita arról, vajon Márai fasiszta vagy soviniszta író-e avagy sem. Ezt itt és most semmiképpen sem szeretném megbolygatni, de ha ez elcsitult is, s nem azzal zárult, hogy „elvégeztetett“, de semmi sem „tisztáztatott“, ezért ne áltassuk magunkat azzal, hogy minden tisztáztatott: már csak azért sem tisztáztatott minden, mert Márai magyarságtudata és Márai európaisága olyan szintézis, mely még nekünk, magyaroknak sem mindig ellentmondásmentes, kívülről nézvést pedig annál inkább félreérthető és félremagyarázható. Márpedig olyan világban élünk, amilyenben élünk, s a nemzetközi kapcsolatoknak általában, a jószomszédiaknak pedig különösen is aranyigazsága, hogy ne feltételezzünk eleve rosszindulatot ott, ahol csak tájékozatlanságról van szó.

Éppen ezért most válik igazán fontossá és szemléletessé Márai pályájának jellegzetes kétszakaszossága, amelyre tíz év előtt (bizonyára nem egymagam) felhívtam a figyelmet. Ebben és csakis ebben Márai  Adyra emlékeztet. Mindazt, ami megalapozta hírnevüket az irodalmi és nem irodalmi köztudatban, pályájuk első felében teremtették meg, s mindazt, amivel túlléptek rajta, amit módosítottak, mélységben árnyaltabban, noha kifejezés tekintetében egyszerűbben, ám mindenképpen megszenvedettebben, a pálya második korszakában. Az analógia itt nem folytatódik tovább. Adynál valahol a Minden-titkok versei után kezdődik az új szakasz, monumentális záróakkordja A halottak élén. Ami nála belső fejlődéséből törvényszerűen következő cezúra, az Márainál esemény: az ő pályáját az emigráció metszi kétfelé, „az utolsó hajók“ azonban tőle is már a végső elnémulás után gyűlnek kikötőbe. Igen tanulságos volna – de nem férne már ide – nyomon követni, miképpen és hol állapodik meg, vagy másképpen szólva, állandósul viszonylagosan a helye az újabbkori magyar irodalom térképén, mint egy végleg letelepedő nomádé, a szó fizikai és szellemi értelmében. Meglepetéseket is tartogatott. Nemcsak a Nyugat második nemzedékének inkább nyugatias, mint nyugatos vezéralakjától elvárható attitüdökre gondolok, hanem a korábban már általam is jelzett s egyre jobban beigazolódó népi-urbánus affinitásokra (Illyés Gyula, Németh László szociográfiai útjelzések). De a legnagyobb meglepetés, amellyel megajándékozott: a magyar polgári gondolat nem remélt, nem feltételezett ereje és makacssága. Végig megmaradt benne valami finnyásság, sértődöttség, szinte goromba egyoldalúság, de ennyi tartást, ennyi kitartást, ennyi engesztelhetetlenséget nem sejtettünk benne. Irodalomtörténeti pozíciója, rangja nem mérhető a Babitséhoz, de van érintkezési pontjuk: a politikától viszolygó entellektüel botcsinálta elszántsága.

Ennél azonban most fontosabbnak érzem annak hangsúlyozását, amit fentebb csak érintőlegesen jeleztem: a seb, melyet gyógyíthatatlannak deklarált, a Város elszakadása a történelmi metropolistól, más akcentust és távlatot kap. A sok mindenre figyelő és szüntelenül olvasó író 1970-ben azt kéri számon a Dubček-Svoboda-Smrkovský-Černík – garnitúrától, amit bízvást számon kérhetett volna 1958-ban Kádár Jánostól (hol voltatok, amikor elvtársaitokat akasztották?), de Nagy Imrének nevét sem lelem a Naplóban, melyet, igaz, Budapesten adott ki az Akadémia, de ilyen gát vagy gátlás akkor még nem létezhetett. Avagy nyilatkozott erről Márai s hírül hozzák ezt még hitelesen az utolsó hajók? Feltűnő másrészt az is, hogy az író, aki maga vallotta Franz Kafkát egyik életre szóló és meghatározó élményének, az író halálának nyolcvanadik évfordulóján, amikor a nyugati világ visszhangozta Kafka nevét, ő maga egy szót sem ejt róla. Ellenben 1977-ben azzal zárja egy némileg szövevényes magyar irodalomtörténeti fejtegetését a romantikus cowboyokról, hogy „most éppen ők azok, akiket szorongatnak s az ő megsegítésük van soron, éppen most Csehországban, ahol hajtóvadászatot kezdtek a Charta 1977 aláírói ellen”. S nincs vagy nem tudok róla, hogy volna rá kielégítő válasz, miért helyettesítette a Halotti Beszéd későbbi, tudtommal végső megszövegezésében a „szerbet“ az „észttel”?

Ennyi volt a mondanivalóm, de megtoldva egy érzésem szerint fontos végkövetkeztetéssel. Az író önkéntes távozása után sokszor felvetődött a kérdés, miért tette? Ezt a magam részéről kezdettől fogva álproblémának éreztem, hiszen kilencven évesen, fáradtan, megtörten miért is ne tette volna? Cselekedete közérthető, s nem mondott vele többet, csak annyit, hogy ő személy szerint már elfáradt. De még ha mondott volna egy mondatot is, én ragaszkodnék az utolsó utáni, a síron túlról érkező szó jogához, a Jean Barois-i gondolathoz. E jeles cseh költő strófáját idézve, melynek magyar fordítását valaha a magam használatára fabrikáltam:
„Az élet szép, az élet bőven árad.
Szó el nem vész vetélten.
És nem baj, ha ki olykor csügged, fárad,
Csak árulásra nincsen bűnbocsánat,
Csak visszakozni szégyen.“

Márai elfáradt, de nem árult el semmit és nem visszakozott.
Utolsó utáni szava érvényteleníti utolsó tettét.