Hogy a történelmi Kassa múltjáról, a magyar-szlovák együttélés milyenségéről hogyan vélekedik Darina Poldafová színművésznő és Miro Procházka színházi rendező erről Szaszák György portálunk szerkesztője a televízió kamerája előtt a város főutcáján végig sétálva és meg-megállva készített egy érdekes beszélgetést még 2004-ben. Mivel az ott elhangzottak ma is tanulságosak lehetnek, az alábbiakban közöljük ennek a teljes írott változatát.
I.
A kassai színházban Dérynéék 1816-ban szólaltak meg először magyarul. Korábban csak a német színjátszás virágzott itt. A Láng Adolf tervezte egykori Kassai Nemzeti Színház impozáns barokk épülete 1945 óta viszont a szlovák társulat otthona. Kassán a hivatásos magyar színjátszás csak 1969-ben éledt újjá, amikor megalakították a Thália Színházat. Kassa közel 250 ezer lakosából ma már alig tízezren vallják magukat magyarnak. A Thália Színház Márai Stúdiójának kávézójában ezúttal egy szlovák színművésznőt, DarinaPoldafovát és egy szlovák színházi rendezőt, Miro Procházkát hívtam meg, hogy meghallgassuk véleményüket Kassáról és az itteni magyarságról. A beszélgetést itt kezdjük, de sétát téve az óvárosban eljutunk a mai szlovák állami színházig.
Hadd kérjek mindjárt egy vallomást: miként él Önökben Kassa? Mit jelent Önöknek ez a város?
Poldaufová: Egész Szlovákiából ez az én szeretett városom! Nemcsak azért, mert hétéves koromtól itt nőttem fel, hanem azért is, mert itt tanultam, itt neveltem gyerekeimet – és 37 évig a színipályán is itt dolgoztam. Olyan város ez, amelynek történelme van! Melynek gyökerei vannak. Mely ugyan különböző időszakokon ment át – annak velejáróival együtt -, de ez egy ígéretes, toleranciaképes, fejlődő város!
Procházka: Én bratislavai vagyok.
Nem pressburger?
Procházka: A pontosság kedvéért akkor azt is mondhatnám, hogy pozsonyi. Előbb Párizsban éltem. Harmincéves voltam, amikor egy barátomnak premierje volt itt. Akkor jöttem először Kassára. Azóta permanensen jelen vagyok itt. Mivel eredetileg művészettörténetet tanultam, nekem Kassán az tetszik, hogy itt a történelmi óvárost a műépítészek megőrizték, nem tették tönkre, mint Pozsonyban. Pozsony már nem is az a város, ahol én születtem. A másik: Kassa kozmopolita szelleme is megmaradt, ami Pozsonyból elveszett. Itt számomra szimpatikusan keverednek a nemzetiségek, szlovákok, magyarok, zsidók, lengyelek, csehek.
Mi itt Kassán ismerjük egymást, de tekintettel arra, hogy nézőink, illetve olvasóink minden rétegéhez nem jutottak el, ezért egy rövid bemutatkozást kérek Önöktől.
Poldaufová: A Szepességből származom. Pedagógus családból, mely elég heterogén volt: németek, magyarok, szlovákok, csehek alkották.
Hasonlóan, mint ahogy például Márai Sándor őseit is…?
Poldaufová: Igen, pontosan úgy! Hétévesen jöttem Kassára. Nyolcéves koromtól szerepeltem a kassai rádióban. Kassán jártam iskolába, majd a színművészeti főiskolára kerültem Pozsonyba, ahol közben már a Nemzeti Színházban kaptam szerepeket. Családi okok miatt jöttem vissza Kassára. Itt a 37 éves színészi pályám alatt rengeteg nagyszerű szerepet formálhattam meg. Kiteljesítettem magam egyéb területeken is: verset mondtam, előadói esteket tartottam, műsorokat vezettem. De, ami a legfontosabb: 2000-től 2004-ig a Kassai Állami Színház drámai tagozatának művészeti vezetője voltam. Ez nagyon szép időszak volt! Sikerült elérnem azt, amit egyetlen szlovák színháznak sem: történetesen azt, hogy a Hamletünkben magyar színészek is játszottak, a rendező osztrák volt, a koreográfus pedig cseh – tehát mi már akkor Európa voltunk!
Vagy a monarchia?
Poldaufová: Akár az is. No és kétezerben a Thália Színház igazgatója megkért, hogy vállaljam el ennek a kis kassai magyar színháznak a művészeti vezetését.
Erről még beszélünk, de előbb hallgassuk meg a rendező urat.
Procházka: Én az Osztrák-Magyar Monarchia tipikus terméke vagyok. Az őseim egy része Liberecből jött, a másik Prágából – de horvát gyökerekkel, és Pozsonyban találkoztak. Itt tanultam én is művészettörténetet. Aztán ösztöndíjasként Párizsba kerültem. Rendezőnek tanultam, mert így volt stílszerű, hiszen anyám a Pozsonyi Nemzeti Színház tagja volt, apám pedig író – tehát ennek keverékeként én nem is lehettem más, mint színházi rendező. Mikor hazajöttem, mondták nekem, hogy nem lesz itt jó, mert a szlovákoknak nincs vonzalmuk a modern dolgokhoz. Nos, volt is ebben valami, mert a színipályámat a komáromi Magyar Területi Színházban kezdtem. A magyaroknak ennyi, gondolom elég is! /nevetés/
Poldaufová: Aztán pedig én hívtalak Kassára.
Procházka: Kassa azért lett szimpatikus, mert később sokat dolgoztam Krakkóban. Ugye Budapestet, Miskolcot, Kassát és Krakkót pedig csak egy vasútvonal köti össze, ami engem is ide hozott.
Már az előbb is szóltunk arról, hogy Kassa multikulturális város. Magyarok, németek, szlovákok éltek itt együtt, mindenekelőtt e három etnikum. A középkorban a magyarok voltak többségben, a 16-17. században a németek, a 20-21. században viszont a szlovákok hatása nőtt meg.
Procházka: A cseheké, mert a két világháború között ők voltak többen. Szlovákok alig voltak, ők a környéken éltek. A katonák, a népi milícia, a színház – ezek csehek voltak.
Ez igaz. A múzeumnak is cseh igazgatója lett. Mindezen túl Önök hogyan tekintenek ma a szlovák-magyar együttélésre Kassán?
Poldaufová: Én csak annyit mondhatok, hogy feszültségnélküli a kapcsolat. Az én családom olyan, mint sok európai család. Én szlovák vagyok, a férjem magyar. Nem kassai magyarul beszélő, hanem magyar nemzetiségű! A gyerekeim beszélnek magyarul. Magyar iskolába jártak. Természetesen a szlovák nyelvet is tökéletesen bírják. Az, hogy itt vannak a magyar gimnáziumok és magyar ipari szakközépiskolák, ez egy olyan áthidalást jelent…
Bocsánat, Kassán csak egy magyar gimnázium és csak egy szakközépiskola van!
Poldaufová: Igen, mostanra csak egy…
Mostanra? – mit ért ez alatt?
Az ilyen időket. /Nevetnek mind a ketten/
Procházka: Én mint idegen mindenkivel kapcsolatba tudok kerülni ebben a városban. Úgy vélem, sokkal inkább az a fontos: van-e mit mondanunk egymásnak! Bennem nagy élményként él, hogy eddig, amikor a Tháliában töltöttem a szilveszter, éjfél után a csehszlovák és a magyar himnuszt is elénekeltük, mert mindig nagyon érdekes és vegyes társaság verbuválódott össze.
Darinka asszony, Ön a Thália Színház művészeti vezetője is volt. Elfogadta ezt a megbízatást annak ellenére, hogy korábban csak szlovák színházban dolgozott, és a „Legszebben beszélő szlovák színész“díjjal is kitüntették. Hogyan fogadták szlovák kollegái, hogy egy kisebbségi színházban vállalt el egy ilyen fontos posztot?
Poldaufová: Tudja, akkor, amikor a szlovák állami színházban befejeztem a szakmai irányítást, eléggé nyomasztó lelkiállapotba kerültem. Mindez a mečiari érában történt, amikor végül is az eperjesi és a kassai színházat közös igazgatás alá vonták. Ami szakmai szempontból teljesen ballépésnek minősíthető. Ebből én nem akartam részt vállalni. Ezért inkább elmentem. Azt mondtam: a Tháliában bebizonyítom, hogy képes vagyok még alkotómunkára! Azt tartom: a szakmai tudás a lényeges, nem az, hogy milyen nyelven éred el, amit akarsz!
Rendező úr, Ön dolgozott Komáromban, rendezett szlovák és cseh színházakban, ha összehasonlítja, mit tud mondani a magyar társulatokról?
Procházka: A nyolcvanas évek második felében jöttem ide. Összehasonlítva a szlovák hivatásos színházakkal a kassai magyar társulatot, azt mondhatom, hogy a Tháliát akkor egy nagyon erős, fiatal gárda alkotta. Kezdő színészek voltak, de – nyilván a közös munkánknak köszönhetően is – felvették őket a Pozsonyi Színművészeti Főiskolára, melynek elvégzése után néhányuk Budapesten folytatta a pályát, de olyan is volt közöttük, aki most már a komáromi Jókai Színház igazgatója. Természetesen ezzel én nem akarok visszaélni, amit az is bizonyít, hogy azóta nem rendeztem ott. Nekem az volt a nagyon jó, hogy itt Kassán stúdiószínházat csinálhattunk. Szlovákiában stúdiószínházi előadás akkor még csak elvétve fordult elő. Nekünk számos sikeres előadásunk volt. Az egyiket, a Čapek-adaptációnkat a budapesti Bruhaha fesztiválon a Duna TV is feljátszotta…
A színházainkról szót ejtettünk, de ha kint esik is most, azért mégis arra kérem önöket, hogy tegyünk egy sétát Kassa Fő utcáján, felelevenítve néhány történelmi dolgot, valamint a szlovákok-magyarok együttélésére vonatkozó eseményt.
II.
Kassa Alsó kapujánál állunk, ezen lehetett valamikor bejutni a városba. A hátunk mögött Kassa címere látható. Azzal büszkélkedhetünk, hogy a városok közül Európában Kassa kapott elsőként címert. Nagy Lajos királyunk adományozta a városnak 1369-ben. Ezen a helyen korábban – ahogy az ideológiák változtak, annak megfelelően – más szobrok álltak. Klement Gottwald pártvezérnek és Štefániknak is volt itt szobra. Mi a véleményük, jó-e, hogy ezen a frekventált helyen most a város címere látható?
Poldaufová: Nemrégen volt Kassán egy nagy esemény, II. Rákóczy Ferenc szobrát avatták. Tudjuk, hogy Rákóczi milyen szerepet játszott Magyarország történetében. Én úgy vélem, hogy egy olyan személyiség, mint Rákóczi volt, megérdemelné, hogy itt álljon a szobra, nem pedig az emlékház udvarán. Az európai Kassára mi büszkék lehetünk, s ennek Rákóczi a része!
Rendező úr, Önnek mi a véleménye?
Procházka: Én mint művészettörténész tudom, hogy minden hatalom megalkotja a saját szobrait. A görögöktől, rómaiaktól kezdve a meghódított területeken kinőttek a földből a szobraik is. Nekem inkább az nem tetszik, hogy nemzetiségi dühből fakadóan később megsemmisítik ezeket a szobrokat. Inkább el kellene tenni. Hogy itt most a címer látható, ez nekem is tetszik, már csak azért is, mert ez ellen senkinek nincs ellenvetése. Igaz, a kereszténydemokrata párttal a háta mögött az érsek azt vetette Račko szobrászművész szemére, aki ezt az alkotást készítette, hogy nagyon nőies ez az angyal! Hogyan lehet az angyal nő?! Én, mint hermafrodita másként nem tudom elkészíteni, csak hosszú hajjal – válaszolta a művész.
Úgy gondolom, abban egyetértünk, ha már valamilyen személyiségnek állítanak szobrot vagy emléktáblát, az legyen olyan, aki a város jó hírnevét a világban is öregbítette. Mint például ott a szomszéd oldalon, ahol Gerster Béla kapott szülőházára szlovák, magyar és angol nyelvű emléktáblát. Ugye, ő a korinthoszi csatorna tervezője, a Panama-csatorna társtervezője volt.
III.
Az Abaúj-Torna Vármegye Háza udvarára érkeztünk, ami a Kassai Kormányprogram Házaként is bevonult a történelembe. 1945-ben itt hirdették ki a kassai kormányprogramot, ami diszkriminációs jellegű. Életünkre a mai napig kihatással van. Konkrétumként hozhatom fel, hogy például 1998-ban, amikor a demokratikus kormány összeállt, a Magyar Koalíció Pártjának a belépéséhez feltételül szabta, hogy a Beneš dekrétumokat ne tűzze napirendre. Önöknek mi a véleménye erről?
Poldaufová: Én még szörnyen kicsi voltam, amikor mindez lejátszódott. Ma már viszont meggyőződéssel vallom, hogy amíg a beneši dekrétumokról nem mondanak kritikát, amíg ezt az egész asztalt nem tisztítják meg, addig itt feszültség lesz. Minél előbb megteszik, annál jobb lesz, annál is inkább, mert már az Európai Unió tagjai vagyunk.
Az ön véleménye, rendező úr?
Procházka: Történelmi eseményként nézek erre a dologra. A kassai kormányprogram a háborús események része, melyből egyfajta revansizmus érződik ki. A bécsi döntés után ugye a cseheknek kellett a szudétanémet területeket elhagyniuk, a magyar területekről a csehszlovákoknak kellett kivonulniuk. Ekkor az egész ország még nem szabadult fel, csak Kassa és környéke. A kormány létrejött, és megtette az első lépéseket az új rend kialakítására. Azt hiszem, a magyarok itt nem jártak olyan rosszul, mint a németek, akiket csaknem teljesen kitelepítettek. A magyarok bizonyos értelemben megegyezhettek, és ezt salamoni módon meg is tették, azaz: a család egy része elment Magyarországra, a másik fele itt maradt, úgy, mint negyvennyolcban. A fele elment Nyugatra, a fele itt maradt. Kivárták, hogy mi lesz, és ahol az anya volt, oda ment végül az egész család.
Volt itt azért más is. A nagyhatalmak egyezményben állapodtak meg a németek kitelepítéséről, de ez a magyarokra nem vonatkozott. Magyarország és Csehszlovákia között lakosságcseréről volt szó, majd később ugye csehországi deportolásokról. Ebben a lakosok nem önszántukból vettek részt. Ez deportálás volt, erőszakkal pakolták be őket a vonatokba.
Procházka: De előtte a cseh-szlovákokat is felpakolták, és kivitték őket Eperjes alá. Vigyázat, ha erre így kezdünk reagálni, nem vezet megoldáshoz. Szerinem a mai politikusok kezdeményezésén, jóakaratán múlik a megegyezés. Az igazságtalanságokat is történelmi tényként kell kezelni, és ma már másként lehet helyére rakni a dolgokat.
Poldafová: Hidakra van szükség közöttünk. Fontos valóságosan kimondani, hogy miért voltak kitelepítések, miért bántak úgy a néppel. A történelemkönyvekben ezek nincsennek megmagyarázva. A fiatalok nem tudják, hogy mi is történt valójában.
A tanulságot le kellene vonni. Szerintem sem megoldás, ha hallalgatunk ezekről a kérdésekről. Nem tehetünk úgy, mintha meg sem történtek volna. Köszönöm Önöknek, de menjünk tovább.
IV.
Itt a hátunk mögött van a Kassai Állami Színház, amely a város szíve. Azt lehet mondani, hogy immár a közös történelmünk épülete. Nem tudom, észrevették-e, hogy még ott van a rövidítész: NSZ – tehát Nemzeti Színház. A 19.század végén épült. Azóta sok minden történt benne. Rendező úr, Ön milyen magyar darabokat rendezett eddig, esetleg milyen magyar szerzőket ajánlana itt bemutatni. Egyáltalán lehetséges lenne-e ez?
Procházka: Én eddig magyar darabot még sohasem rendeztem. Nem bíztak meg vele. A szlovák társulat sem játszott tudtommal itt magyar színművet, nem tudom, miért. A stúdióban Örkény Tótékját viszont színre vitték. Ennek a színháznak attól kezdve, mióta szlovák lett, problémát okozott, hogy nincs elég közönsége. Telt ház csak akkor volt, amikor egyszer a Koldusoperával itt szerepelt a komáromi társulat, valamint akkor, amikor a Száll a kakukk fészkére című világhírű darabot bemutattuk, és László Géza személyében először hívtunk magyar vendégszereplőt a Tháliából.
Poldaufová: A két színház között szeriózus együttműködés 1993-ban alakult ki, amikor a Márai-projektet elkezdtük. Felújtás alatt volt a színházunk, és a rekonstrukció után Márai A kassai polgárok c. drámájával akartunk kezdeni, amit a két színház művészei közösen mutattak volna be. Márai is mindig szerette volna, hogy ezt a darabját ebben a színházban színre vigyék.
De nem került rá sor, miért?
Poldaufová: Kormányváltás következett be. Az igazgatónkat is leváltották, és az ezután jövők Márait már nem tartották megfelelőnek, annak ellenére, hogy osztrák rendező rendezte volna, a díszleteket egy cseh tervező készítette volna, a koreográfiát pedig egy lengyel szakember.
Milyen terveik vannak a jövőre vonatkozóan? Gondolok itt mind a két színházra, a szlovákra és a magyarra is?
Procházka: A szlovákokkal nem olyan könnyű, hiszen úgymond kevés pénzük jut a kalácsra, ezért nemigen akarnak másokat engedni az asztalhoz.
Nem akarja azt állítani, hogy a szlovák színház anyagi támogatása kisebb, mint a nemzetiségé?
Procházka: Nem, nem, de nekik megvannak a saját embereik, azokat fizetik meg inkább. Úgy tűnik nekem, most is a Tháliában lesz hamarabb feladatom. Általában hétévenként kötök ki ennél a kassai magyar színháznál. A héthez most még két év hiányzik. Nagyon szívesen rendeznék a Thália Márai Stúdió Színpadán.
Kedves Darina, Önnek a szívügye Márai, hogyan kerülhetne jobban haza, Kassára?
Poldaufová: Márai Sándor a költő, az író, nemcsak Kassán, hanem a modern világirodalomban is az egyik legnagyobb gondolatébresztő. Van szobra, emléktáblája és emlékháza is Kassán, de csak egy szobácska a Nemzeti Kisebbségek Klubjában. Pedig az egész ház az övék volt. Nincs semmi kifogásom a kisebbségi klub ellen, de ezt másutt kellene elhelyezni. Ez a Márai-ház. És Márainak testvére is volt! Radványi Géza, a filmrendező, aki szintén kiváló művész, a Valahol Európában című filmje világsiker volt. Miért nincs neki is egy emlékszobája a Márai-házban?! Ő ráadásul Márainál hosszabb ideig lakott ott. Határozott meggyőződéssel vallom, hogy ezt a házat az ő emlékük megőrzésére kellene átalakítani!
Tiszteletre méltó az Ön véleménye, halló fülekre találhatna. Köszönöm.
Poldaufová: Még valamit szeretnék kiemelni: 37 évet töltöttem ennek a színháznak a deszkáin. Itt, ahol olyan nagy elődöm volt, mint Déryné, mindmáig élő magyar színházi legenda.
Úgy érzem, Önök nem csak a színpadon képesek élményt adóan megérinteni a nézőiket, hanem egy ilyen társalgás során is. Remélem, hogy nézeteiket mások is a magukévá teszik, ezért bátorkodom azzal a reménységgel megköszönni Önöknek ezt a sétát és beszélgetést, hogy Márai A kassai polgárok című drámáját egyszer valamikor mégiscsak megnézhetjük majd ebben a színházban! (2004)Szaszák György
