Tovább ritkul a kassai magyar képzőművészek sora. Jakoby Gyula, Feld Lajos, Löffler Béla, Csákó Károly, Eckerdt Sándor, Roskoványi István, Máthé János után most Hegyesy Gyula grafikus- és festőművész költözött el az égi műterembe. Szerettei, tanítványai és tisztelői ma vesznek végső búcsút tőle a kassai krematóriumban.
Hegyesy Gyula ősei szepességiek voltak. A nagyszülei Késmárkon és Iglón éltek. Az édesapja minekután befejezte a tanítóképzőt a Szepsi melletti Bodolón kapott nevelői állást. Később innen került át a csodálatos szépségű Szádelőbe tanítani, ahol feleségül vette a református pap lányát. A fiú gyermekük – Gyula viszont már a tanítói pálya egy következő állomásán, 1933. február 21-én Bódvavendégiben látta meg a napvilágot. Amint azt egy műtermi beszélgetés alkalmával elmondta nekem, noha csak elemista iskolás koráig élt ebben a faluban, mégis sokat adott neki. Édesapja tanítói igyekezete – aki nemcsak a gyerekeket, hanem a legényeket is tanította, aki már akkor villanyfejlesztő turbinát csinált a faluban, amikor az áramról még nem is hallottak – az ő figyelmét is igen megragadta. Hogy később a képzőművészet mellett a pedagógia az ő életének is fontos tartozéka lett, annak gyökerei alighanem ezeknek az atyai érintéseknek is köszönhetőek. A rajz felé viszont az édesanyja indította el. Ő kézimunkázott, szép képeket vart. A kisfia vele volt a legtöbbet, és hogy ne unatkozzon, állatokat rajzolt neki kemény papírra, amit aztán kivágtak és ezekkel játszott a gyerek. Csakhamar viszont az is kiderült, hogy ez a gyerek saját maga is jól mozgatja a ceruzát, képes élethű állatokat rajzolni.
A tematika természetesen később szépen bővült. Mikor hétéves korában Kassára kerültek, rögvest az iskola legjobb rajzolója lett. Bizonyára élvezettel csinálta és tudatosan fejleszteni akarta képességét, mert így mesélte nekem: „Megtudtam, hogy itt Kassán Feld Lajos grafikusművész foglalkozik a gyerekek rajztanításával. Tudtam, hogy édesapám ismeri őt, ezért nem is hagytam neki békét, amíg el nem vitt hozzá.“
Hegyesy 10-12 éves korában szorgalmas diákja lett Feld Lajosnak. Később aztán Bukovinszky Gyula festőművésztől is sokat tanult. Ez a tudás akkor nyert először igazolást, amikor 15 éves fejjel elment felvételizni a Prágai Képzőművészeti Akadémiára. Ott a tehetségi vizsgán be is sorolták a felvettek közé, de amikor a szóbelin kiderült, hogy ő még igen fiatal, azt közölték vele, hogy számolnak vele, de most még menjen haza, előbb még érettségizzen le.
Hegyesy Gyula ekkor igen megsértődött. Nem sokon múlott, hogy inkább egy másik szenvedélyének, a kosárlabdának fog inkább hódolni. Szerencsére végül mégis visszatért a képzőművészethez. 1953-1959 ben a Pozsonyi Képzőművészeti Akadémián Dezider Milly és Peter Matejka tájképfestészeti műtermében szerezte meg az oklevelét. Kassára való visszatéréséről egy alkalommal így mesélt nekem: „Kassa eléggé erős festő- és szobrászközpont volt már akkor is. A festészetben Jasszush Antal, Jakoby Gyula jelentette a csúcsot, a grafikában Feld Lajos, a szobrászatban pedig Löffler Béka és Máthé János. A művészek, ha nem is fényesen, de azért meg tudtak élni Kassán. Azt hittem, én is csak boldogulok valahogy. Azt nem mondom, hogy csalódtam, de azért nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna. Minket – akkori fiatalokat – nem nagyon támogatott senki. Egy évnyi küszködés után kénytelen voltam állást vállalni. A művészeti alapiskolában kezdtem tanítani, majd 1964-ben az eperjesi főiskola bölcsészkarán a képzőművészeti tanszék tanára lettem.“
Innentől kezdve három pólusú lett az élete: önmaga képzőművészeti elképzeléseinek megvalósítása, pedagógiai munka és a család. Hogy a képzőművészeten belül rajzban, grafikában és akvarellben készítette a legtöbb alkotását ez annak tudható be, hogy a festészet már nagyobb anyagi befektetést igényelt. Festményei ezért javarészt alkotói pályájának második szakaszában készültek.
Hegyesy alkotásainak ihlető forrásai a természet és maga az emberi arc volt. Ha egy mondatban kellene megfogalmazni, hogy miben állt az ő egyedisége, akkor azt mondanám, hogy egy életen át a reneszánsz ember érdeklődésével tanult a természettől és a képein impresszionista módon volt képes a látvány arra érdemes pillanatait megörökíteni. És ez nem is csak a tájképeire, hanem a figurális alkotásaira, a portréjaira, az aktjaira is vonatkoznak, sőt azokra a kőmozaikjaira, falfestményeire, fa reliéfjeire is melyek Igló, Lubotín, Szalánc, Lőcse, Poprád és Nagymihály középületeiben kaptak elhelyezést.
Az a 37 év, amit egyetemi oktatóként végzett szintén igen jelentős. A komáromi Kopócs Tibortól kezdve a kassai Rácz Noémiig és Lukács Zsoltig igen széles azoknak a művészeknek a sora, akiket ő indított el a képzőművészeti pályán. Lukács Zsolt mondta róla öt évvel ezelőtt: „Természetes tekintély sugároz belőle, ami annak köszönhető, hogy akkora tudással bír, ami mindenkit lenyűgöz.“ Ehhez a tudáshoz még a szeretet is hozzá tartozik, amit ő elsősorban a családjától kapott meg. Öt évvel ezelőtt, nyolcvanadik születésnapja alkalmából a Löffler Múzeumben megrendezett jubileumi kiállításán már tolókocsiban jelent meg, mert korábban egy nehéz szívműtéten esett át, és más kórok is az egészségére törtek. Nem tudom felejteni a megnyitóról azt a képet, amint két kis unokája őszinte szeretettel kapaszkodott a nagyapa karjába, mint ahogy azt sem, hogy mindenki más is milyen szeretettel köszöntötte. Mikor megkérdeztem ott tőle, hogy miért viszonyulnak hozzá így az emberek, csak ennyit mondott: „Én a képeimmel az embereknek nyugodtságot, jó érzést akarok közvetíteni.“
Hát, ezt a titkot tudta és cselekedte Hegyessy Gyula, – 85 éven át.
Őrizzük meg az emlékét!
Szaszák György
