Kassán a színjátszásra vonatkozóan a középkortól kezdve maradtak fel írásos feljegyzések. Ezek a templomokban eljátszott karácsonyi játékokról tudósítanak, melyek az úgynevezett „mysteriumokból” veszik eredetüket. Színjáték bemutatása később a céhek egyes fontosabb ünnepi eseményének is érdekes színfoltja lett, de a nagy közönség körében igazi sikereket először a diákszínjátszók értek el. A XVII. század közepén a Kassán fennálló két főiskola: a Kisdy Benedek által alapított jezsuita kollégium és a Czeglédy István által létesített református főiskola növendékei a közvizsgák alkalmával adtak elő színdarabokat. Az ifjúság színpadi szereplését olykor magasrangú személyek is megtekintették. II. Rákóczi Ferenc fejedelem 1707-ben – mikor Kassán lakott –, szintén megjelent egy ilyen előadáson. Beniczky Gábor jegyezte fel a naplójában: „A jezsuitákhoz komédiára ment ő felsége, az kik is régi Mátyás király dicső cselekedeteit produkálván, tovább három óránál ott mulatott őfelsége.“ Benczúr Vilmostól tudjuk, hogy: „A reformátusok egykori Mészáros-utcai főiskolájában az 1667-ik év szeptemberében is készülődtek az examen alkalmából comédiabeli aktusokra, amelyet a nagy érdeklődésre való tekintettel a városi tanács engedelmével az utcán felállított színpadon játszottak el.”
1786-ban Sztáray Antal gróf, kamarai adminisztrátor kezdeményezésére határozta el a város, hogy színházat épít. A Tallher királyi főmérnök által tervezett kávéházzal és táncteremmel kombinált színház alapköveit 1788-ban rakták le és 1789 novemberében minden különösebb ünnepség nélkül megnyílott a városházával szemben, a Fő utcán. Ebben az időszakban a város polgárságának zöme és részben a főnemesség is németajkú volt, ezért az első színházi évadban Bulla Henrik német színésztársasága szórakoztatta a közönséget. Magyarul először csak 1816-ban szólaltak meg a kassai színházban, a Miskolcról Murányi Zsigmond vezetése alatt ide átránduló Pesti Nemzeti Játszó Társaság színészei, akik között már ott volt a kiváló énekhanggal és előadói képességekkel rendelkező Déryné. Első kassai élményeit a naplójában ő így örökítette meg: „Néhány úriháznál hiva voltunk ebédekre, de engem nagyon meglepett, midőn az asztalnál felszolgáló inasoknak tót nyelven hallottam a rendeleteket kiadni. Nemcsak az, hanem az is, hogy a nők egymás közt tótul társalogtak. Engem a csuda fogott el annyira, hogy mint egy hülye bámultam reájuk. Bezzeg volt„pányi Déricska.” Én egyetlen szót sem értettem. De a piacon, ott meg már éppen nem tudtunk semmit sem vásárolni: ők minket, mi őket nem értettük. Az utcán egy magyar szót sem lehetett hallani. Az úriházaknál beszéltek, de igen hibásan és keveset. A férfiak szörnyű hévvel erősítették, hogy ámbár ők tótul beszélnek, de szívvel-lélekkel magyarok és nagyban fogják pártolni a magyar színészetet. Kilenc hétig voltunk ott és háromszorosan kaptuk ki fizetésünket.“
Dérynéék sikeres bemutatkozásuk ellenére akkor még nem maradhattak Kassán. A sokkal jobb anyagi helyzetben lévő német társulattal, akik a díszletekre, kosztümökre többet fordíthattak – nem tudtak konkurálni. Ez csak 1828 októberében változott meg, amikor Kolozsvárról újra Kassára jöttek és az itteni születésű báró Berzeviczy Vince lett a színház intendása, aki a magyar színjátszást szakmailag magas művészi szintre tudta emelni. Tőle a stafétát gróf Csáky Tivadar vette át, aki bőkezű mecénása lett a színészetnek. Ő Játékszíni Tudósítások címen színházi hetilapot is indított.
Hogy milyen volt ez az időszak, a kassaiak hogyan viszonyultak a színházhoz, a színészekhez – ezt megtudhatják az e hétvégi múltidéző ajánlatunkból, amit az alábbiakban olvashatnak el. A Kassai színházbarátok Déryné korában című cikk a Felvidéki Újság 1939. augusztus 27-én megjelent, 195. számában látott napvilágot.
/szaszák/
„Csendes ebédek“és pazar estélyek kassai úriházakban
Kassán mindig szerették a színházat. A város több kitűnő érdeme között első helyen említhető az a buzgalom és áldozatkészség, amellyel a múlt század első felében felkarolta a magyar színészet ügyét. Ez az áldozatkészség akkortájt jóval túlment az egyszerű műpártolás határán, ez már nemzeti ügy és hazafias cselekedet volt. Tudjuk, hogy a hazai színházakban javarészt német nyelven játszottak, de a nemzeti öntudat ébredésével mégis Kassa volt az, amely elsőnek csatlakozott a magyar nyelv propagálásához és példamutató bőkezűséggel és gyöngédséggel segítette céljai eléréséhez.
A magyar színészet ápolása tehát közügy volt, de az eszközök korántsem voltak ridegek és hivatalosak. A kassai színtársulat nagynevű tagjait, így Dérynét, Kántornét, Egressyt, Szentpéteryt s a többi jeleseket barátaivá fogadta az előkelő úri társadalom. Családi ebédeken, reprezentatív estélyeken egyaránt az állandó vendégek közé tartoztak. Gróf Csákyék, Forgáchék, Szirmayék, báró Eötvösék, Darvasék, Soósék és még számosan a vármegye előkelőségei közül, meghitt kapcsolatot tartottak fenn Thália gyermekeivel. A nyájas biedermeyer szalónok tárt ajtókkal fogadták mindig a szórakoztató, furcsa, érdekes bohém népséget s a dús asztalok drága ínyencségekkel kedveskedtek nekik. Szép és derűs korszak volt. Magyarország nyelvében és erejében büszke megújhodásra készült.
Gróf „Ticsi“,az intendás
Az 1832 – 33-ik évben gróf Csáky Tivadar lett az intendása a színháznak. Soha alkalmasabb férfiú nem került e méltóságra. Előkelő rangja, kitűnő megjelenése, nagyszerű modora és a színművészet iránt érzett rajongása a színház méltó szellemi vetőjévé avatták. E magasröptű érdeklődésben ugyan megbújt egy kis személyes vonzalom is a színház csínos papnői iránt, de hát az ilyesmi legtöbbször együtt jár. Végeredményben az egész színtársulat látta hasznát bőkezűségének és gondoskodásának.
„Ticsi“ grófról, – így nevezték őt bizalmasai – s általában a művészetpártoló kassai úriházakról a legérdekesebb feljegyzéseket a nagyszerű Déryné naplójában olvashatjuk. Az ő visszaemlékezései sugározzák legjobban azt a melegséget és derűt, amellyel Kassa előkelőségei fogadták száz esztendővel ezelőtt a magyar szó harcosait.
Csáky grófot mély vonzalom fűzte Déryné iránt. A bájos, szerény és nagyintelligenciájú primadonna úgy befészkelte magát Csáky szívébe, hogy kilenc esztendő múltán is csak valami bárdoltalan pletyka vágta el az örökéletűnek látszó barátságot. Voltak ugyan előbb és közben szép budai énekesnők, Bártfán nyaraló privátasszonyok, akik megtetszettek a grófnak, de Déryné volt az igazi és forró szenvedély. „Az én Rózám szelíd és jó, azért szeretem oly nagyon.“- vallotta egyszer a gróf.
Ajándékok a bécsi boltból
A rajongásban maga a grófnő, Csáky felesége sem maradt férje mögött. Ki tudná megmondani, okosság, vagy csak tájékozatlanság volt-e, e feltétel nélküli szívélyességnek a hátterében? Csáky grófné barátnőjével fogadta Dérynét, állandó meghívásaival tüntette ki és ha tehette, elhalmozta ajándékokkal. Fejdíszek, tollak, selymek, csipkék, amelyeket rendszerint finom bécsi boltokból kapott a grófné, igen gyakran vándoroltak át a Csákyné boudoirjából a színésznő Fő-utcai hónaposszobájába. A gróf ajándékait nem fogadta el Déryné. Lelkiismerete – mint írta – amúgy is rossz volt a titkos barátság miatt s ezt a rossz érzést nem akarta még értékes ajándékok elfogadásával is tetézni. A gróf jó és hű volt hozzá, regényes gondviselőként őrködött fölötte, ez mindennél többet ért Dérynének. Az a szeretet és hódolat, amelyet iránta érzett Csáky, kiterjedt a színházra is és sokban hozzájárult az előadások színvonalának emeléséhez. Attól az időtől kezdve, hogy a gróf intendás lett, állandóan példás képet mutatott a színpad. A deszkákon tisztaság és rend, sőt mi több – elegancia honolt. Csáky a saját palotájából vitte át a színházba a különböző daraboknak a megfelelő bútorokat, szőnyegeket, ezüstöt, képet, csecsebecséket. Ilyen finom gondoskodás révén szokott hozzá a kassai publikum a jó előadásokhoz és a stílusos színpadhoz.
De voltak egyéb dolgok is. „ A grófné egy napon elküld nekem egy journált – írta Déryné-, mely a 16 éves svéd királynét, Krisztinát ábrázolja igen ízléses svéd lovagló öltözetben s azt üzeni a gróftól, hogy a hírlapok igen dicsérik a darab szövegét is s már adták Bécsben. Én is szerezzem meg s fordítsam magyarra s adjam a második jutalom-játékomul. A gróf meghozatta a darabot és én azonnal hozzáfogtam lefordításához…“„La reine de seize ans“ volta darab címe.
Lúdmáj aszpikban
Ámde minden szívélyességet felülmúlt az a nagyúri fogadtatás, amelyben Déryné Csáky grófék házában részesült. Még a gróf testvérei, a fiatal komtesszek is becézték. Különösen Natalie komtessz, a kisebbik. Először „Derus“, majd „Dertsi“, végül „Drintsi“ becenevet kapott. Egyszer megkérdezte Natalie: – Te Tifcsi, voltál ma a Drintsinél? Ez a becézés különben Kassa-vidéki szokás.
Dérynének a gróféknál töltött első ebédje különösen kedves történet. Ez olyan úgynevezett „csendes ebéd“ volt, amelyre rajta kívül senki más nem volt hivatalos. Sem a társaságból, sem a színháztól. Arra volt jó, hogy meghitten társalogjanak a kedves primadonnával és együttlétüket semmi se zavarja. „Édes Déritskéném! Mint örülök, hogy közelebben is megismerhetem magát, ki annyi gyönyörű órákat szerez nekünk!“ – így fogadta a grófné Dérynét. A kis színésznő nagy zavarban volt, alig talált egy széket, hogy rája ülhessen. Az ebédlőasztal nem volt éppen nagy pompával megterítve, „de mégis grófilag en miniture, mert azért két Aufsatz, virágcsomagok vázákban s mindennemű csemegék, sütemények és egyéb ékesítések, ezüst többféle.” Mikor az ételekre terelődött a szó, a grófné megkérdezte Déritskénét, hogy mi a kedvenc étele. A színésznő szerénykedett egy ideig, aztán kinyögte nagy zavarban, szemeit elfödve: „Ludmáj-pástétom aszpikkal és trüffel-gombával.“Lett erre nagy hahota, tapsikolás. A házaspár együtt nevetett, Déryné azt hitte, elsüllyed szégyenében. Talán butaságot mondott, vagy szerénytelen volt? – nem tudta, mit gondoljon. De aztán megoldódott a rejtély, mikor az inas belépett a tállal. „ – Erre hozzák fel, ó! Tündérkastély Kassán! Hozzák! Ott fémlik előmbe aszpikba burkolva a lúdmáj-pástétom!“-A házigazda és felesége azért nevetett oly boldogan, mert eltalálták véletlenül a kis színésznő gusztusát.
Az egész színésztársulat ilyen kedves elbánásban részesült. A színibizottság, az úgynevezett „comiteé“ például gyűlést tartott időnként, amelyen a színészek elpanaszolták ügyes-bajos dolgaikat. Egy-egy ilyen gyűlésen jelen voltak gróf Desewfy Pipss, gróf Szirmay, gróf Forgách és többen a vármegye részéről is. Ilyen alkalmakkor simították el az intrikákat és megmagyarázták a élemedett korú színésznőknek, hogy miért nem vállalhatnak többé bakfisszerepeket…
Az intendencia még gróf Csáky szereplése előtt, nehéz időben is megmutatta rokonszenvét a színészeknek. 1831-ben, mikor kitört a kolerajárvány, a bizottság úgy határozott, hogy bár egy ideig szünetel a színház, a tagok pontosan és hiánytalanul megkapták havi járandóságaikat. Elképzelhető, milyen jó kedve kerekedett a társulatnak. A legdühöngőbb járvány idején kiült a „promenádra“és nagy énekkoncertet rendezett a kétségbeesett város vigasztalására.
Báró Eötvösné harisnyakötője
A színészrajongók táborába tartozott báró Eötvösné is, a főispán felesége. Kitűnő, energikus, szókimondó, de érzékeny lelkű nagyasszony volt. A nagy vármegyei gyűlések alkalmából mindig fényes ebédet adott, amelyre a kiválóbb színészek is hivatalosak voltak. Ebéd után aztán alaposan megénekeltette a társulatot, mert rajongott az énekért. Ez volt a kedvenc nótája: „Kalapom szememre vágom, mellette hervadt virágom, sírva nézem…“Vagy jeleneteket játszottak el a nagysikerű Burgundia gróf – ból, és könnyes szemmel, áhítatosan hallgatta a produkciót. A színészek szívüket tették dalba és játékba, hálásak voltak a bőkezű kedves fogadtatásért.
Egy ilyen ebéd alkalmával megint lezajlott a megszokott műsor s aztán ki-ki körül járt pihenésképpen a vendéglátó házban. Egy kicsit maga a bárónő is visszavonult. Éppen akkor nyitott rá Szentpétery, midőn lábát a díványra emelve, harisnyakötőjét igazgatta. A sínész zavarba jött és gyorsan betette az ajtót. „Szentpétery, Szentpétery!“- kiáltott utána a báróné-, „Hová szalad? Ne féljen!“ Szentpétery szemérmesen viszakullogott. „Jöjjön csak, jöjjön! Nézze, tapogassa meg a lábikrámat, van-e egy 18 éves lánynak keményebb lábikrája?“ „Bozony, kegyelmes asszonyom, gyönyörű lábacskák.“ „No lássa“ – mondta báró Eötvösné. „Így kell élni. No, most már elmehet.“
Vihar Lumpáci Vagabundus körül
Az előkelő társaságból Darvasék – a későbbi abaúji főispán és felesége – is híresek voltak arról, hogy kedvelik a színházat. Állandó páholyuk volt, személyesen ismerték a színészeket és szívügyük volt a magyar színművészet ügye. Az ő nevükhöz kapcsolódik az a híres színházi eset is, amikor összetűzés támadt a mágnások és a vármegyei urak között. A színház egy ízben ugyanis a Lumpáci Vagabundus című bohózatot tűzte műsorára és Lábszíj híres szerepét Komlósy magának foglalta le. Ebben a szerepben eddig Bartha brillírozott és a közönség egy része tőle szerette látni ismételten a bohókás figurát. Az előadás napján Komlósy névtelen levelet kapott, hogy föl ne merészeljen lépni Lábszíj szerepében. Ő azonban nem törődött a névtelen levéllel s készült az előadásra. Mikor este a színpadra lépett, nagy lárma és füttyszó fogadta. Az egész színház viharzott. A közönség egyik fele azt kiáltotta: „Le vele, le vele!“ A másik ezt: „Folytassa! Folytassa!“ A nagy riadalomban felborult a színház rendje, megakadt az előadás, a közönség nagy része kivonult a helyéről. Mikor a középpáholyból kitódultak a mágnások, azt mondták, hogy nem jönnek többé síznházba, visszaadják páholykulcsokat. Darvasék látták és hallották a botrányt, sajnálták Komlósyt és bántotta őket a fiatal grófok megjegyzése. Megszámlálták a páholyokat és kijelentették, hogy mindaddig fizetik értük a bérletet, míg nem sikerül kiadni. És csakugyan, állták is a szavukat, gavallérosan megfizették az üresen maradt páholyokat.
Uzsonnák a verandán
A Darvas-családnak volt tagja Soós Györgyné, aki a családi hagyományokhoz híven, szintén nagy színházbarát volt. Ebédeket és uzsonnákat rendezett kedvenc színészei tiszteletére. A Fő-utcára nyíló verandán volt uzsonnához terítve, szemben a sétatérrel, ahonnan a le s fel sétáló közönség mohón leste a lakoma ízes gyümölcseit és fagylaltjait. Déryné hálával telten nézett ilyenkor körül. „- Kolozsvárnak köszönhette a hon, hogy e társaságot megteremtette, az énekeseket összehozván, Kassa pedig művelte…“- írta naplójában.
A lelkes színházbarátok közé tartozott még özvegy gróf Szirmayné és özvegy Metséry generálisné, keresztes dáma is. Bár koros dámák voltak, gyakran jártak színházba és estélyeikről sohasem hiányoztak a színészek. Semsey Lajosné, aki Andrásy komtessz volt, szintén a színház barátai közé tartozott. Déryné leírta, hogy egy ízben valósággal elárasztotta drága ruhaanyagokkal, csipkékkel, szalagokkal, még a „legszebb blonde menyasszonyi fátyolát“ is neki adta. Kaptak a többiek is. Kassa úri társadalma mindent elkövetett, hogy a magyar színészek jól érezzék itt magukat.
Hát még a jogászok, a széplelkek, versfaragók! Mind azon törte a fejét, hogy a színészeknek hogyan kedveskedjen? Virág, tapsorkán, szerenád nem volt elegendő. Egy-egy búcsúelőadás valósággal ünnepnek számított. Ilyen alkalmakkor termettek a különböző szonettek és emlékversek, amelyek vagy Dérynéhez, vagy a „Kassai Színjátszó Társaság“- hoz szólottak.
„ Busul Melphomene, hogy nem lel szittya tanítványt
Hozzá s a Magyarok gőgjéhez érdemeset.
Benneteket látván örül és vele a hon is örvend,
Ő koszorút, a haza fényt nyere általatok.”
Nem csoda, hogy a színészek kezdettől fogva szeretik Kassát s örömmel jönnek ide játszani. A kedves régi primadonna maga is azt írta: „De én nem is kevésbé örömdobogó szívvel siettem pakolni útra midőn határozott a társaság a Kassára menetre.“
