A Csemadok Kassai Városi Választmánynak az egyik legrégibb hagyományokkal rendelkező rendezvénye a Kazinczy Napok. És nem is véletlenül! Ez a rendezvény ugyanis a beszélt- és az írott magyar nyelv állapotával, az arra ható pozitív és negatív jelenségek mértékével tudományos igényességgel foglalkozik, ami a kassai és a felvidéki magyarság egésze szempontjából is fontos.
Portálunkon már beszámoltunk az idei – sorrendben az 55. Kazinczy Napokról, mint ahogy arról is hírt adtunk, hogy a Magyar Örökség és Európa Egyesület Magyar Örökség Díjjal tünteti ki a Kassai Kazinczy Napokat, melyet 2023. december 23-án ünnepélyes keretek között adnak át Budapesten a Ráday Ház dísztermében.
Ennek apropójaként portálunkon közöljük szerkesztőnknek Szaszák Györgynek azt a korábbi beszélgetését, amit Sirató Ildikó színháztörténésszel Kazinczyék és Dérynéék Kassájáról már régebben készített, és az Akiket Kassa megérintett című nagysikerű könyvében jelent meg .
Mint ismeretes, a régi Kassa mértani középpontjában – az egykori városháza helyén – felépített színházban 1787-ben már kezdetét vette a hivatásos színjátszás, de német nyelven! Magyarul ezen a színpadon csak 1816-ban szólaltak meg először, köztük a mindmáig feledhetetlen színésznő, Déryné Széppataky Róza, aki első kassai szereplésének emlékeit egyebek mellett így örökítette meg naplójában.
„Itt is nagy szívességgel fogadták a társaságot. Néhány úriháznál híva voltunk ebédekre, de engem nagyon meglepett, midőn az asztalnál felszolgáló inasoknak tót nyelven hallottam a rendeleteket kiadni. Nemcsak az, hanem az is, hogy a nők egymás közt tótul társalogtak. Engem a csuda fogott el annyira, hogy mint egy hülye bámultam reájuk. Bezzeg volt pányi Déricska. Én egyetlen szót sem értettem. De a piacon, ott meg már éppen nem tudtunk semmit sem vásárolni: ők minket, mi őket nem értettük. Az utcán egy magyar szót sem lehetett hallani. Az úriháznál beszéltek, de igen hibásan és keveset. A férfiak szörnyű hévvel erősítették, hogy ámbár ők tótul beszélnek, de szívvel-élekkel magyarok és nagyban fogják pártolni a magyar színészetet. Kilenc hétig voltunk ott és háromszorosan kaptuk ki fizetésünket.“
Vajon mennyire meglepő, hogy a századforduló Kassájáról Déryné ilyen á állapotokat rögzített a naplójában? – kérdezem Sirató Ildikótól, a budapesti Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Táránk vezetőjétől, aki a magyar színjátszás történetnek egyik legjobb ismerője.
Mindenekelőtt arra kell emlékeztetnem, hogy a századforduló környékén még nincsen nemzet. Vannak városi polgárok, és van a nemesség. A nyelvet ekkor még nem tekintették fontos szempontnak. A nemesi családok hungarus tudatát a középkoról eredeztethetően az jelentette, hogy mindig is a magyar király alattvalójának tartották magukat. Hogy ki milyen nyelven beszélt, az teljesen indiferens volt. Egészen addig, míg a nemzeti mozgalom az identitás középpontjába nem emelte a nyelvet.
Kazinzcy Ferenc és Batsányi János még Dérynéék előtt érkezett Kassára, tehát ők is hasonló nyelvi állaptokkal találkozhattak itt, s megismerkedve Baróti Szabó Dáviddal 1787-ben a Királyi házban megalakították a Kassai Magyar Társaságot. Egy évvel később ez a triász adta ki a Magyar Museumot, amely valójában az első magyar nyelvű irodalmi lapnak tekinthető, sőt 1790-ben Kazinczy Orpheus néven a saját folyóiratát is itt adja ki.
Kimutatható-e, hogy az ő alapozó munkájuk milyen hatást gyakorolt a későbbi színházalapítási mozgalomra?
Noha a magyar kultúrtörténet számára nagyon fontos az a kapocs, ami az elmélet-eszme és a gyakorlat között van, de mégis azt gondolom, hogy az 1810-es években a színházcsinálók ennek nem voltak a tudatában. Kassa számára természetesen nagyon fontos volt a későfelvilágosodás kora, tehát nagyjából azok a századfordulós évek, amikor Kazinczy itt volt és társaságot, lapot alapítottak. Tevékenységükkel tulajdonképpen programot adtak a magyar művelődésnek, a nyelvnek is, arra is ösztökélve, hogy intézményeket kell létrehozni.
Akár színházat is…
Igen, mert Kazinczynak is látnia kellett, hogy a színházat lehet eszközként is használni arra, hogy egyszerre sok embert elérjenek, méghozzá a művészet energiáival. Röpiratokat meg különféle, ma tanulmányoknak nevezett írásokat nagyon kevesen olvastak akkoriban, és még kevesebben írtak. Színházat viszont nagyon sokan néztek! Eleinte persze német színházat néztek a magyarok meg a szlovákok is, mert németül akkor mindenki beszélt. Igen izgalmas időszak lett viszont, amikor a német színház mellett Kassán megjelent a magyar hivatásos együttes – és volt lehetőség a választásra. A magyar lelkület ekkor mutatkozott meg először igazán. Kassán példaértékű volt színházügyben a városi polgárság és a megye összefogása.
De ezt nyilván megelőzte a magyar színházi társulat életrevalósága…
Ez egy új vállalkozás, mai szóhasználattal élve: új biznisz volt. A városi polgárnak úgy kellett játszaniuk mindennap, hogy a következő este is bejöjjenek a színházba. Ehhez vonzó programot kellett biztosítaniuk. Mindig hozzá kellett adni valamit, mindig egy kicsit többet, mindig valami újat is. Ezt főleg a húszas évek végétől kezdve csinálták igen jól Kassán, akkor, amikor a társulat vezetését olyan nemes ember vállalta el, mint báró Berzeviczy Vince, majd később mások is.
Hogyan látja, mit köszönhet az egyetemes magyar színjátszás a kassai kezdeteknek?
A látványszínház nagy újítói az 1820-as-30-as években innen indultak a pályán. Először Vándza Mihály és aztán Telepi György voltak a kassai társulatnak a színmesterei, akik a példát később más vidéki városokba és Pestre is elvitték. Mind a ketten nagyon fontosnak tartották a színjáték látványelemeit, amivel segíteni tudták a befogadást. Tehát ők nem voltak hívei a manapság olyan divatos üres térnek. A másik újító körnek tekinthetjük a koreográfus által színre állított táncjátékot. A magyar táncjáték megszületéséért Farkas József tette a legtöbbet. A nevét azért is ki kell emelnem, mert ő volt az első, aki verbunkoszenére színpadi koreográfiát készített. Ő és az őt követő társai már olyanfajta táncjátékokat hoztak létre, amelyek szöveg nélkül is érthetőek voltak. Ezek valójában cselekményes játékok voltak, tehát ezek az előadások nem pusztán szép táncok szép bemutatásáról szóltak. A zenés színjátszás szempontjából nagyon fontos volt Heinisch József itteni tevékenysége, aki a korai operáink szerzői közé tartozik, a húszas évtized második felétől. Az első igazán operának nevezhető magyar művet a zenetörténet 1822-ből tartja számon, ez a Béla futása volt, Ruzitska Józsefnek a szerzeménye. A zenés színpad persze már korábban is létezett. Az úgynevezett legismertebb és leghíresebb énekes ebből a korszakból Déryné volt, akit nem csak a kassaiak szerettek.
Kassa tutommal első volt abban is, hogy színházi lapot is indított!
Amit Kazinczyék elindítottak a Magyar Museummal és az Orpheusszal, az később a Csáky Tivadar által megjelentetett Nemzeti Játékszíni Tudósításokban fejlődött tovább. Ebben a lapban nyilván olyan színikritikák jelentek meg, amilyet a színház akart – merthogy ez a színháznak a lapja volt. Valójában a színház irányából volt egy marketingeszköz a közönség felé. A tudományos szemléletű, objektív kritika csak később, Pest-Budán indulhatott el, amikor ezek az írások már a színháztól független lapokban jelentek meg.
