Nem könnyű megérteni a nőket. Többnyire még nekik sem egymást. A kassai Thália Színház vezetése – melynek élén férfiak állnak – talán éppen ezért az évad utolsó bemutatójával a nőknek adott teret ahhoz, hogy a nézőt közelebb vigyék a női lélek megértéséhez. A feladatot a budapesti vendégrendező Hidvégi Nóra vállalta magára, aki a kortárs orosz írónő, Ljudmila Ulickaja hat részből álló elbeszéléséből Garai Judit dramaturggal íratott meg egy színpadi változatot, melynek szünet nélküli bő kétórás történéseit a Thália hat művésznője: Dégner Lilla, Fátyol Kamilla, Szabadi Emőke Katalin, Varga Anikó, Varga Lívia és Varga Szilvia Őry Katalin jelmeztervező ruháiban, Kántor Kata és Blaskó Borbála koreográfiáival Életművésznők címen kelti életre. A rendezőnő egyedül a zenét és a díszlet kivitelezését bízta férfiakra. Az előbbit Vranyik Krisztiánra, az utóbbit pedig Klimo Péterre.
A Thália Színház ebben az évadban eddig magyar, cseh, német kortárs szerzők művei alapján igyekezett feltérképezni Európa múltbeli és jelenkori mentális és erkölcsi állapotát, ebben a sorban kétségtelen, hogy helye van az orosz szemszögből érkező tapasztalásnak is, ráadásul nők vallomásai alapján.
Ljudmila Ulickaja a kortárs irodalom egyik kiemelkedő alakja. 1943-ban Moszkvában született, genetikusként diplomázott, majd kutatóként dolgozott, de 1970-ben elbocsájtották. Az ok: kollegáival együtt szamizdat irodalmat olvasott és terjesztett, tiltott könyveket birtokolt. Több év kihagyás után végül a moszkvai Zsidó Színház irodalmi titkára lett. Ekkor már vereseket, elbeszéléseket írt, később pedig forgatókönyveket, hangjátékokat, színdarabokat is. De írásait az orosz lapok nem közölték. Az első átütő sikert az 1995-ben Franciaországban megjelent Szonyecska című kisregényével érte el. Azóta már több irodalmi díjat és elismerést kapott szülőhazájában és a világ más országaiban is. Az Életművésznők elbeszélésciklusa 2004-ben jelent meg. Főszereplője az a Zsenya, aki élete során mindig igyekezett meghallgatni, megérteni és segíteni azokat a nőket, akik az útjába kerültek. A szerző hat különböző élethelyzetben mutatja be a nők gyarlóságait, vergődéseit, hazugságait, harcait valamilyen vágy, valamilyen életcél eléréséért, hol a babonába, hol a vallási hitbe is kapaszkodva.
A kassai színpadi változatában a rendező az eredeti mű felépítésén jelentős értelmezési változtatásokat hajtott végre. Ezek közül a legalapvetőbb az, hogy nem egy főszereplő van. Zsenyát ugyanis a hat különböző képben más-más színésznő alakítja, amivel nyilván azt akarja közölni, hogy mindnyájan Zsenyák vagyunk. Már a darab nyitóképe is e gondolat jegyében indul. A felerősödő hajnali fényben egyforma ruhában, egyforma kézmozdulatokkal, mezítláb érkeznek meg a nők a vas elemekből épített labirintus elé, ahol a mennyezeti fogasról egymásután leveszik a cipőjüket és felhúzzák a lábukra. Ezzel kezdődik el a nap, és a közlésre kerülő történetek füzére.
Az első jelenet a labirintus első részében kezdődik, ahol a szabadságát pihenve töltő Zsenyának feltárja életét egy fiatal nő, aki elmeséli neki, hogy miként vesztette el négy gyermekét. Ennek a képnek a zárórészében egy tolókocsiban ülő, rokkant idős asszony kerül be a színre. Kiderül, hogy az asszonynak, aki azt a sok szörnyűséget elmesélte,, sosem volt gyereke, s hogy ki a tolókocsiban ülő asszony, ez majd csak a darab végén derül ki. Addig egyre csak rakódnak a történetek, amelyek önálló drámaként is megállnák a helyüket.
A munkahelyi elfoglaltságában, a napi rohanásban egy anyának nincs ideje a gyermeklányára. Egy másik esetben egy kamaszlány azt meséli el, milyen igaz szerelem alakult ki közötte és egy negyven éves képzőművész között, amiről a végén kiderül, hogy mégsem igaz. Ismét más történet hogyan találkozik egy műszaki beállítottságú lány az irodalommal, vagy milyen sorsuk egy svájci kupi örömlányainak, vagy annak a csecsen a asszonynak, aki mérnökként kénytelen takarítónőnek jelentkezni egy háznál, illetve milyen a zsidó gyökereit kereső fiatal lány megszállottsága. És így tovább.
A jelenetsor a hatodik résznél csúcsosodik ki, amikor Zsenya autóbalesetet szenved és tolószékbe kerül. Így az ő élete is reménytelenné válik. Tudatják a nézővel, le akarta vetni magát a negyedik emeletről, de végül mégsem tette meg. Most már ő is mások segítségére szorul. Ebben a pillanatban kezd elsötétedni a színpad: jönnek a nők egyforma mozdulatokkal, levetik a cipőjüket, lassan egymás után felakasztják a fogasra, majd elsötétül minden. Kerek egésszé válik a történet, és rendezőileg ez így rendben is van. A szerző ugyanis csak annyit akart, hogy bemutassa milyenek azok a nők, akik keresik helyüket a világban. A létezés mélyebb rétegeiről ez a darab nem szól. Az előadás elején megjelenő fényt ezért nem tekinthetjük a „Legyen világosság!” teremtő gesztusának, mint ahogy az esti elsötétülést sem az univerzum eredeti állapotának.
A darab műfaji megjelölését talán vitatni lehetne, mert előfordul benne humoros rész is, de tragikomédia alatt azért mást értünk. Azt viszont ki kell emelnem, hogy az előadás hat női szereplőjének, akik a darabban állandóan színen vannak, nehéz feladatokkal kellett megküzdeniük. Ebben a darabban ugyanis önmaguk megélt tapasztalataiból, lecsupaszított módon kellett megformálniuk az egyes jelenetek szereplőit, amelyekhez ezekben az esetekben színpadi kellékek sem álltak a rendelkezésükre. Csak a szavak, arcrándulások, kéz-, száj-, lábmozdulatok hitelességére támaszkodhattak. Ez leginkább Varga Anikónak sikerült, aki az irodalmi jelenetben és csecsen asszonyként is felejthetetlent alkotott. Varga Szilvia is kiváló irodalomtanárnőként, de a kupi moszkvai üdvöskéjeként is. Dégner Lilla a gyermeklány hiteles világát tudta felmutatni, akárcsak Fátyol Kamilla a kamaszlányét. Szabadi Emőke és Varga Lívia szerepmegformálásai is a hitelesség határain belül voltak.
Mivel ez az előadás teljesen női produkció volt, a férfiak nevében be kell vallanom: számomra ebben a darabban az volt a legmeglepőbb, hogy a nők nem csak minket, hanem saját magukat is képesek elbizonytalanítani. Persze, nem csak ezért elgondolkodtató ez darab. Érdemes megnézni.
Szaszák György
Magyar 7
