Márai Sándor 1900. április 11- én Kassán született. Itt itthon érezte magát. Később több helyen is lakott a világban, de valódi otthonra sehol sem talált – kivéve a magyar nyelvet, mert az idegenben ez lett az igazi otthona!
Magyarországot azért hagyta el, mert a második világháború után kialakuló helyzetben világosan látta, hogy írói szabadságát ott nem őrizhetné meg. Emigrációjának első színhelye Posillipo volt Olaszországban. Naplója tanúsága szerint 1949 tavaszán itt írta meg a Halotti beszéd című versét, ami a nyugati emigráció legnagyobb irodalmi visszhangot kiváltó írása lett, először a Látóhatár 1951 szeptemberi számában jelent meg.
A vers eljutott Magyarországra is. Csorba László történész derítette ki, hogy Rákosiéknak kezdetben még egy tervük is volt Márai visszahozatalára, mert olyan sorokat is találtak a versben, amit a szocialista ideológia javára fordíthatónak véltek. „Főleg ez a verssora keltett bennük reményt, hogy: Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad. Ők ezt egyfajta kapitalizmus-kritikaként értelmezték. Berei Andor – a korabeli magyar külügynek szürke eminenciása, aki csak államtitkár volt, de Rákosi kedvence, mert a nagy moszkovita körből származott – írt egy levelet Kálló Ivánnak, az akkori olasz követnek, hogy kerítse elő Márait, mert ebben a versben olyan antikapitalista elemek vannak, amiért nyugodtan felajánlhatja Márainak, hogy költözzön haza, tárt karokkal várják“ – nyilatkozta portálunknak Csorba László, aki minderről az Országos Levéltárban megtalálta Kállai Ivánnak a bizalmas jelentéseit.
Szerencsére, mikorra rábukkantak volna Máraira, az ő hajója már elindult Olaszországból Amerika felé.
A Máraihoz való viszonyulás persze ettől kezdve teljesen kizáró volt. Tamási Áron is feladatul kapta , hogy a Magyar Írószövetség nevében nyílt levélben utasítsa vissza azt a hangnemet, amit Márai ebben a versében megütött. A levelet Tamási először a Kossuth rádióban olvasta fel, majd a Művelt Nép közölte. Mi az alábbiakban kommentár nélkül közöljük Tamási Áron levelét és Márai Sándor válaszlevelét is.
Kedves Márai Sándor!
Te ama írók közé tartozol, akik nagyon jól tudják, hogy az irodalomnak is megvan a maga szellemi rendje. Ezen a renden sem népszerűség, sem mellőzés nem tud változtatni. Bizonyára ennek a szellemi „nehézkedési törvénynek” köszönhetem, hogy elhangzott versedre éppen én válaszolok.
Borongás, fájdalom és lemondás ül az írásodon. E vigasztalan szellem ellen belőlem melegítve parázslik a magyarság izzó sorsának parazsa. Ezt a melegítő tüzet jó és illendő volna nekem is a vers formájába szorítanom. Mivel azonban az irodalmi anyakönyv engemet egészen a kötetlen beszéd emberének ismer, abból az értékes figyelemből, amely rövid válaszomat kísérheti, semmit sem akarnék általengedni egy ilyen kísérlet számára.
Versed, miközben hallgattam, egyre jobban a hit és az egészség hullámait verte fel bennem, a Te nyomasztó igéid ellen. Aztán, midőn már csendesedtek ezek a hullámok, az értelem mérlegére tettem a nagy kérdést, melyet írásod megszaggatott. A nagy kérdést, mely nemcsak a miénk, akik ma magyarul bárhol élünk, hanem a nemzeté is, melynek lüktető csillaga a kortársak küzdelmén túlsugárzik. Te erre a kérdésre a hit roncsaival válaszoltál, és letörted a reménység szárnyait. Az értelem, mely emberi lelket és értékes barátot megérteni siet, a Te elborult zokszavaidra is igyekszik okot és megértést keresni. Sőt a szellemi bajtárs együttérzése fel is ment téged. De hát ez az ítélkezés már annyira elvont, hogy annak igazsága csak az angyalok között lehet igazság.
Mi pedig földi lények vagyunk.
Az értelmünk testhez van kötve, mely a vérén és idegrendszerén keresztül az élet ösztönének és nemes indulatoknak is ágya. Vérével családhoz tartozik, mint a víz cseppje a csermelyhez; s idegrendszerével egy hálózathoz, melynek nemzet a neve. Lehet egy cseppnek, bármilyen csillogó is, más természetes célja, mint a folyócskákon keresztül a tengerbe ömleni? És lehet az írói idegrendszer áramának más természetes útja, mint a nemzeten keresztül az emberiség?
Te ne tudnád, kedves barátom, hogy ilyen törvény alatt vagyunk?!
Ha pedig így van, akkor az értelem elvont igazsága s nemkülönben az író egyedülvalósága csak ábránd: olyan ábránd, melyet tetszelgő felfogás festett az irodalom egére szivárványnak. Bizony, nem egyedülvalók vagyunk, hanem valamiféle szerves egységhez tartozunk: versed szavai szerint egy családhoz, melynek a nyelvén szólunk. Ennek a családnak országföldje van, s ha most kevesebb is, mint nagy bűnök előtt, annál édesebb ez a föld. Történelme van, mely ha gyakran szerencsétlen volt is, de hősi volt és önzetlenségében költők tollára méltó. Irodalma van, mely nyelvi társtalanságában a mesék pazar színeiben lüktet. Halottai vannak, kiknek a neve nem „számadat”, hanem csillagok a föld alatti égen. Élő népe van, mely munkával és az erkölcsi érzék örökségével keresi a boldogulás útját; és álmai vannak, amelyek nem a „zsiványoké”, mint ahogy versedben írod, hanem a jövendőé.
Persze egyformán tudjuk ezt mind a ketten, de keserű és hangzatos szavakkal Te a versedben temetést tartasz mindezek fölött. Hatásos ugyan a szó, és megvesztegető az írói mód, de az itthoni földről felemeljük a fejünket, és elsirató igéid ellen szólunk. S mialatt „a nagyhatalmak csakugyan hosszú jegyzékeket cserélnek”, mi is idézgetjük a költő szavait: „az nem lehet, hogy ész, erő és oly szent akarat hiába sorvadozzanak”, de mikor Te azt mondod, hogy „lehet”, akkor az itthoni földről felemeljük a fejünket, és ellene szólunk sivár igédnek. Ellene szólunk, és azt mondjuk: Bárhol vagy, és bárhol vannak a többiek, akik a magyar nyelv családjába tartoztok: ne a gyász színeit lobogtassátok felénk, hanem teljetek el annak a reménységnek erejével, melyet erről a földről az egész nép az élet természetes vágyával küld a világba. Igen, mi ezt küldjük a világba, amelyről hisszük, hogy nagy vajúdások között megtisztulni és eggyé lenni törekszik.
Válasz Tamási Áronnak
A budapesti Kossuth rádió egyik közelmúlt irodalmi műsorának keretei között Tamási Áron megjegyzéseket fűzött egy vershez. A vers címe: Halotti beszéd. Én írtam. Tamási prózában beszélt a versről. Prózában válaszolok. Azt mondotta Tamási, a külföldre szakadt magyar író (idézek) »ne a gyász színeit lobogtassa« hazafelé, hanem teljék el »a reménykedés erejével«. Egyetértünk. De meg kell vallanom valamit. Az irodalmat nem lehet különválasztani a naptártól, amelynek térfogatán belül az írói munka hangot ad. Ezt a verset, a Halotti beszéd című rímes írást 1949 tavaszán írtam, tehát öt év előtt. Esztendeje éltem akkor idegenben, az önként választott számkivetésben. Nem tudom, mit írt öt esztendő előtt, azon a viharos tavaszon Tamási Áron a nyilvánosság számára odahaza, mert abban az időben nem jutottak el hozzám a hazai irodalmi művek. Azt sem tudom, mit írt a fiókjának, ha ugyan írt egyáltalán. De bizonyosan tudom, hogy öt esztendő előtt nem élt magyar író, otthon sem, külföldön sem, aki derűlátó, reményt, hitet keltő sorokat vetett papírra. Úgy értem, nem élt ilyen magyar író sehol a világon, ha az író szerepét másképp fogjuk fel, mint a közönség és a pillanat mulatójának vagy a hatalom kikiáltójának szerepét. Tudom, Tamási is másképpen fogja fel az író hivatását, egész életműve ezt bizonyítja. Öt év előtt magyar író nem látott mást, otthon és a világban, csak nagy veszélyeket. Az ország egy idegen hatalom szuronyainak rabsága alá jutott. Az idegen hatalom politikai kiküldöttjei puccsszerűen átvették a hatalmat Magyarországon, az alkotmányos élet megszűnt, a társadalmi, gazdasági, szellemi élet teljessége egy türelmetlen, igazságtalan, kegyetlen rendszer ellenőrzése alá került. Ez a rendszer igazságtevést és új világrendet hirdetett, de a valóságban ártatlan áldozatok tízezreit küldötte a vesztőhelyre és a börtönökbe, az igazságtevés helyett megkísérelte kifosztani, koldusbotra juttatni, gyarmati sorba taszítani az országot. Akadtak tollforgatók odahaza, akik ezt a kísérletet prózában, versben helyeselték. Mások, az igazi írók, hallgattak. És ebben az időben dermedt lélekkel figyelt a nagyvilág is. Elhangzottak ünnepélyes tiltakozások, a »nagyhatalmak jegyzéket váltottak«, mint Tamási idézi, de a vasfüggöny mögött a szovjet zavartalanul emésztette a nagy prédát, hetvenmillió európai ember sorsát. Ebben a világhelyzetben, ebben a lelkiállapotban írtam a Halotti beszéd című verset. Otthonról nem érkezett más hír, csak az erőszak és a pusztulás hírei. A nagyvilágból nem érkezett más hír, mint a felháborodás hírei, amelyet nem követett cselekvő tiltakozás. A nagy veszélyek, amelyek a magyar nyelvet, a magyar irodalmat, otthon maradt írótársainkat fenyegették, aztán az emigrációs élet ridegsége, a hazátlanság gyötrő mindennapos problémái, az értetlenség, az idegen világ légköre, mindez együtt nem adott módot arra, hogy másféle verset is írjak abban az időben, mint amelynek címe Halotti beszéd. Amit addig csak értelemmel tudtam, azt abban az időben sorsszerűen megértettem: az anyanyelv térfogatán kívül az író nyomorék. A legjobb fordítás is mankó csak, amellyel az író biceg az idegenben. Az anyanyelv a legmélyebb sorsközösség. Megdöbbenve figyeltem, mint az egész külföldi magyarság, kik szólalnak meg odahaza a magyar irodalom nevében és mit mondanak? Iparkodtunk mentséget találni azok számára, akik az önkényuralom világában szólani kényszerültek. S a sokféle honvágy mellett, amellyel hazagondoltunk, nem utolsósorban honvággyal gondoltunk azokra az otthoni írótársainkra, akiket módjuk volt odahaza magyarul hallgatni. Erről a pillanatról beszél a Halotti beszéd. A vers az emigráció szócsövein át hangot kapott, itt és ott. Öt év telt el és úgy tetszik, most jutott el Tamási Áronhoz, aki visszautasítja a vers pesszimizmusát s íróját, a szabad földön élő magyar íróktól általánosan hitet keltő, reménykedést sugárzó írásokat követel. Bizonyos, ma nem írnám meg ezt a verset. A hamis derűlátás, üdvrivalgó ígérgetés igéit ma sem írhatom, de az elmúlt öt évben nagy változás következett be: a történelem lendítőkerekét már egy kozmikus energia, az atomerő hajtja. – A szabad világ felelős és cselekvőképes hatalmai felocsúdtak a szovjet imperialista merényleteinek első, bénító hatása alól és minden következménnyel »megállj«-t kiáltottak a támadónak, és kimondották, minden következménnyel, hogy ez a »megállj« soha nem lehet valamilyen erőszakosan megrajzolt érdekszféra határán. Kimondották, minden következménnyel, hogy addig nincs béke, sem egyezség, amíg a szovjet vissza nem adja a fogoly népek szabadságát, így hazánk szabadságát. Kimondották, hogy a felszabadult népek szabad választásokon döntik el, milyen alkotmányos alakzatban, milyen társadalmi formákban kívánnak élni. Kimondották, minden következménnyel, amikor zúgni kezdtek a berlini légihíd repülőgépei, kimondották, minden következménnyel, amikor »megállj«-t kiáltottak a szovjetnek Koreában, kimondják most, amíg beszélünk, a tárgyalásokon, amelyek Genfben minden következménnyel döntenek a világsorsot befolyásoló kérdésekről. Kimondották a közelmúltban a berlini konferencián, amikor elutasították a szovjet követeléseit és hitet tettek, hogy népek sorsa nem lehet többé százalékos osztozkodás, titkos megegyezések műsorszáma. Öt év alatt a támadás arcvonalával szemben felépült a világban a védekezés cselekvő arcvonala. Felépült a világban és felépült odahaza, ahol a fogoly népek, így a magyarság tiltakozása visszakozásra késztette sok kérdésben az erőszak ügynökeit. Ez és még sok minden más történt ez öt évben, s ezért, ha ma írnék verset, nem a Halotti beszéd című verset írnám. Ma van miben hinni. Öt év előtt volt mit siratni. Ennyit a versről, magunkról. De búcsúra még egy szót. Ez az aggodalom szava. Amíg az írók odahaza hallgattak vagy kényszeredetten mellébeszéltek, aggódtunk értük. De most, amikor az otthoni hatalom taktikája megparancsolja nekik, hogy a szabadság igéit hirdessék, aggodalmunk növekszik. Vannak országok, ahol a hóhér frakkot húz a kivégzéshez. De frakkban is hóhér. Mindaz, amit az elmúlt években a budapesti rádió hangszóróján át hallottunk, gyanakvásra késztet, akár ócsárlás, akár békülékeny közeledés ez a hang. Néha Jákobé a hang, néha Ároné, de a kéz, amely a mikrofont igazítja, mindig Ézsaué. Ezért aggódunk. És béke velünk; ha nem is békeharcos értelemben.
New York, 1954. IV. 25.
Nos, e levélváltás után olvassák újra magát a verset!
/szasz/
Márai Sándor: Halotti beszéd
Látjátok feleim szemtekkel, mik vagyunk.
Por és hamu vagyunk.
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet?
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avítt kacat.
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat.
Nyelvünk is foszlik, szakadoz, és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt.
A pillangó, a gyöngy, a szív már nem az, ami volt,
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt,
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg.
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké,
A gyereknek Toldi-t olvasol, és azt feleli: oké.
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
A halál gyötrelmei körülvettek engemet!
Az ohiói bányában megbicsaklik kezed,
A csákány koppan, és lehull nevedről az ékezet.
A tyrrheni tenger zúgni kezd, s hallod Babits szavát,
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát.
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon,
A tested is emlékezik, mint távoli rokon.
Még felkiáltasz: Nem lehet, hogy oly szent akarat
De már tudod! Igen, lehet
És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár.
A konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét,
Látni való, untatja a sok okmány és pecsét.
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fényképe áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?
Rippli színe? Bartók vad szelleme?
Az nem lehet, hogy annyi szív
Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú üzenetet.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál,
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál.
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek.
Még azt hiszed, élsz?
Valahol?
És ha máshol nem is,
Testvéreid szívében élsz?
Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: Testvért testvér elad
Egy hang aléltan közbeszól: Ne szóljon ajakad
Egy másik nyög: Nehogy, ki távol sír e nemzeten
Még egy hörög: Megutálni is kénytelen legyen.
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől: miért?
Vagy: Rosszabb voltam, mint ezek?
Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román
Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet,
A rádióaktív hamu mindent betemet.
Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen,
Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten,
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt, s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség.
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet,
Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet.
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat,
Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad.
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt
Mert ez maradt. Zsugorian még számba veheted
A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet,
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet,
És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk,
Látjátok feleim szemtekkel, mik vagyunk?
Íme, por és hamu vagyunk.
