Már mögöttünk van a 2018-as esztendő, de itt Kassán is nehéz beletörődni abba, hogy Grendel Lajos, kortárs irodalmunk egyik legjelentősebb képviselője már nem léphette át az újév küszöbét. Portálunk azoknak a most is érvényes gondolatainak az újraközlésével hajt fejet életműve előtt, amelyeket 1995. október 9-én itt Kassán a Magyar Művészet Hetének megnyitóján intézett közönségéhez.
Nyugtalan időket élünk. Egy új évszázad küszöbéhez érkeztünk, amely sorsdöntő lesz az emberiség jövője szempontjából. Globális fenyegetések árnyéka vetül ránk, a haladásba vetett naív hit szertefoszlott bennünk, a válság sokunk tartós közérzete lett immár. Mögöttünk az emberiség történelmének legrombolóbb évszázada, tömeggyilkos diktatúrák csípős füstje, amely véresre marta a szemünket. Előttünk a bizonytalan jövő. A nagy kijózanodás pillanata érkezett el ismét, s kérdéses, hogy ebben jut-e hely a szebb jövőbe vetett hitnek. De hát lehet-e remény nélkül jövőt építeni? Az információrobbanás kora arra is rádöbbentett bennünket, hogy a világ egyetlen nagy falu, amelynek lakóit számtalan érdekösszeütközés osztja meg, s a különböző érdekek összehangolása sohasem volt olyan nehéz, mint manapság.
A huszadik században a művészet szerepe és jellege is megváltozott. Új művészeti ágak keletkeztek, de a régiek sem maradtak érintetlenek a természet- és társadalomtudományokban vagy a filozófiában végbement hatalmas átalakulástól, amely legalább annyi romboló erőt szabadított fel, amennyi alkotó energiát másfelől. A huszadik század művészetére napjainkig érően rányomta bélyegét az avantgárd alkotó „rombolása” anélkül, hogy ezáltal a régebbi korok művészetének érvényessége megkérdőjeleződött volna. Legföljebb egy s más átértelmeződött bennünk, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Hiszen az igazán jelentős műalkotás mindig kortalan és egyetemes.
Nem árt ezt hangsúlyozni itt és most, Kassán 1995-ben, a Magyar Művészet Hete alkalmával. Ebben az évben van ötven éve, hogy elhunyt minden idők egyik legegyetemesebb magyar művésze, Bartók Béla. S itt, Kassán született és töltötte ifjúságát egy nemkülönben az egyetemesség igényével alkotó nagy magyar író, Márai Sándor. Egyikük egyetemessége sem gyökértelen, hanem olyan értékekből sarjadt, amelyeket a mai kor embere is a magáénak érezhet. Amikor ebben a szép városban sétálok, s megpillantom a dómot, nemcsak Márai regénye, a Féltékenyek jut eszembe, hanem az is, hogy nemzedékek sokasága fordult meg benne, s jön el bizonyára a jövőben is Istennek ebbe a csodálatosan szép házába. Kövei az egyetemesség és a kortalanság levegőjét árasztják, mint szerte Európában a katedrálisok. Szeretem a szép városokat, templomaikat és palotáikat, ódon utcácskáikat, és otthon érzem magam falaik között. A képzelőerő csodáját, az alkotó emberi géniuszt tisztelem bennük, létezésünk, az idő és a halál horizontját meghaladó képességeink emlékműveit. Ezek a műalkotások is azt sugallják, hogy romlandó anyagnál sokkal több vagyunk, még ha sokszor gyarlók, gyengék és gyávák is.
Az emberi létezés transzcendencia iránti sóvárgásában a művészet is megerősíthet bennünket. Aki csupán szórakozni, felejteni, kikapcsolódni kíván, vagy elbújni valahová a nyomasztó napi gondok elől, nem a művészetekhez fog fordulni, hanem a szórakoztatóipar termékeihez. Tipikusan huszadik századi jelenség ez is, a művészet és a szórakoztatás kettéválása. A művészet szórakoztató szerepe századunkban meggyengült, s emiatt lehet morgolódni, ám szembe kell néznünk ezzel a ténnyel is. A művészet társadalmi funkciójának megváltozása azonban nem jelenti azt, hogy egy jó műalkotás – egyebek mellett – nem lehet szórakoztató is, mint ahogy a szórakoztatóipar termékei sem okvetlenül mind silány, színvonalatlan alkotások. Némiképp leegyszerűsítve: inkább arról van szó, hogy más a művészet és más a szórakoztatóipar kompetenciája. Ha nem tisztázzuk egyértelműen a köztük levő funkcionális különbségeket, félreértések keletkeznek. Az a hamis és megalapozatlan vád például, hogy a modern művészet érthetetlen és élvezhetetlen. Ne feledjük, hogy a művészi alkotás recepcióját éppúgy tanulni kell, mint a matematikát, filozófiát vagy akármelyik más tudománynemet. S ebben a tekintetben elég sok adósságunk halmozódott fel, kiváltképpen korunk művészetét illetően. Az eredmény ismert: a művészet akciórádiuszának rövidülése, a befogadók egyre nagyobb körének idegenkedése a kortárs művészettől. A tanulásnak egyik járható útja a mostanihoz hasonló fesztiválok, viták, baráti eszmecserék, alkalmasint filmvetítések, színházi bemutatók, tárlatok és koncertek mind gyakoribb látogatása. Örüljünk neki, ha a műalkotás provokál bennünket, mert ily módon segíthet felülvizsgálni a beidegződéseinket, sztereotípiáinkat, vagyis nyitottá tesz bennünket olyan értékek megismerésére és befogadására, amelyektől korábban idegenkedtünk.
A Magyar Művészet Hete olyan kezdeményezés, amelyért elismerés kell, hogy illesse kezdeményezőit és megszervezőit. Etnikumból nemzetté csak az egyetemes nyelven beszélő kultúra emel bennünket. Mi, szlovákiai magyarok, sajátos helyzetben vagyunk, hiszen kultúránk és művészetünk egyszerre része a magyar nemzeti kultúrának és Szlovákia kultúrájának. De arról sem feledkezhetünk meg, hogy az európai kultúra – egyetemességénél fogva –nem ismer határokat, noha a nemzeti kultúra talajából és hagyományaiból is szívja éltető nedveit. A szlovákiai magyar kultúra az európai kultúra része, művészeink teljesítménye éppen ezért nem mérhető más mércével, mint bármelyik más nemzetiségű művészé. Ez ne tegyen bennünket nagyképűvé, de kishitűség vagy kisebbrendűségi érzést se keltsen bennünk! Mert éppen a kisebbség és a gátlásosság vezet a provincializmushoz, bezárkózáshoz, igényeink fokozatos feladásához. A „kicsi, de a miénk“ elve igénytelenséget leplezett, miként a művészettől idegen szerepek ráerőltetése egyébként tehetséges írókra és művészekre is ugyanezt tette. A politika, az ideológia és a művészet berkeit nagyon egyértelműen és világosan külön kell választanunk.
Mindnyájan tudjuk, hogy a szlovákiai magyar művészek egy multikulturális régióban alkotnak, s Kassa ennek az övezetnek talán már ma is egyik jelképe. Vagy inkább újra az. A kultúra és a művészet egyetemessége érdekében nem szükséges, és kár is volna feláldozni azt, ami legsajátabban a miénk. Minden művészi alkotás egyedi mű, benne az egyén szabadsága és mássága nyer bizonyosságot. Ne csak azt lássuk, ami közös bennünk: vegyük észre azt is, ami elválaszt bennünket. Az eltérő elképzelések, hagyományok, iskolák, irányzatok ütközése termékenyítően hathat az alkotókra. A mi kultúránknak sem a szomszédok kultúrája az ellensége, hanem a kulturálatlanság, amely időről időre nemcsak a politikát és a közéletünket árasztja el, hanem a kulturális életet is. A kulturálatlanság így egyike a ránk leselkedő veszélyeknek egy olyan évszázad küszöbén, amelyre előreláthatólag a világ globális problémái nyomják majd rá a bélyegüket. Kívánom hát, hogy a Magyar Művészet Hete ezért ne csak a művészet ünnepe legyen, hanem alkalom arra, hogy egyre gyorsabban változó világunkban a művészet szerepéről és jövőjéről is elgondolkodjunk.
