Otthonról – Németországból – időben először „haza” – az északi Szepességbe és a keleti Szászországba érkeztek a lutheri eszmék.
Felvidéken Szepesség és az öt szabad királyi város: Kassa, Lőcse, Bártfa, Eperjes, Kisszeben, valamint a bányavárosok fogadták be először Luther Márton hitújító tanait. Lőcsén a polgárság magas szintű felvilágosodása és az 1513-tól ott szolgáló Henckel János lelkipásztor koprodukciójának eredménye volt a reformáció gyors ütemű terjedése. A lelkipásztor kérésére érkezett a városba Melanchton Fülöp tanítványa, az angol származású Lenard Cox, akit a városi tanács az iskola rektorává (igazgatójává) választott. Innen másfél éves szolgálat után mindketten Kassára költöztek.
Selmecbányán és Körmöcbányán az evangéliumi szellemű lelkész, Cordatus Konrád személyében lett nyilvánvalóvá a hitigazság. Abban az időben Késmárkon Leudischer György fáradhatatlan prédikátor szolgált. A reformáció keményebb hangvételével Bártfán találkozhattak, ahol a 16. század harmincas éveiben Wolfgang Schustel és Láng Illés lelkipásztor követelte az Ó- és Újszövetség szerinti élet szigorú megtartását, majd a helybéli kovácsmester gyermeke, Stöckel Lénárd lett nagyhírű iskolamesterré, aki már 1540-ben közzétette a Bárfai iskola törvényeit.
A gyors ütemű újdonságok terjedése azonban veszteségekkel is járt. 1526 tavaszán a bányásznép fellázadt a bérviszonyok miatt, amit sajnos a megtorló erők a lutheri tanítás következményeinek hittek. 1527-ben János király Libetbánya lelkészét és tanítóját, Nicolai Fülöpöt és Gergelyt máglyán megégettette, de megtörtént a fordítottja is, amikor a német polgárság nem tudott uralkodni indulatain, és 1530-ban Besztercebányán a szerzetesek kiűzetése napján egy Fábián nevű papot kivégeztek.
A felnőtt keresztséget valló (anabaptista) Fischer András, a 16. század 20-as éveiben tűnt fel Körmöcbányán, majd Szepes és Gömör vármegyékben szolgált halált megvető buzgalommal. Ő lett a magyar protestantizmus első nagy áldozata, hiszen lelkesedése Bebek Ferenc gömöri főispán számára inkább ijesztő és taszító volt, így a nyugalom mellett voksoló főúr 1540-ben levettette a krasznahorkai várhegy legmeredekebb fokáról.
A felföldi protestáns missziót igazán az ország legelső magyar reformátora, Dévai Bíró Mátyás végezte, aki a krakkói és wittenbergi egyetemek után először Budán, majd Kassán szolgálja a tiszta evangélium ügyét. A „magyar Luther”-nek nevezett prédikátor 1531-ben kerül a városi tanács meghívására Kassára, ahol az egri püspök elfogattatja és Bécsbe hurcolja, ahonnan 1533 nyarán szabadul a kassaiak jóvoltából.
A lutheri reformáció részleges alkotmányát Eperjesen 1546-ban fogalmazták meg Sáros és Szepes megye lelkészei és rektorai, valamint az öt szabad királyi város képviselői. Az Augsburgi Hitvallást és Melanchton Fülöp Loci Communes (=Közös bibliai helyek) című teológiai művét tették hitük alapjává, az úrvacsora gyakorlásában pedig a wittenbergi szokásgyakorlatot erősítették meg.
Az öt szabad királyi város 1546-ban, más forrás szerint 1549. augusztus 22-én megalkotta a magyarországi reformáció első hitvallását: a Confessio Pentapolitánát (Öt város hitvallása), amit a régi kutatások Stöckel Lénárd bártfai iskolamesternek tulajdonítanak, de ezt az újabbak megcáfolják. A városok ezzel védekeztek Habsburg Ferdinánd király előtt az eretnekség vádjával szemben.
Az alsó-magyarországi bányavárosok: Bakabánya, Bélabánya, Besztercebánya, Körmöcbánya, Selmecbánya, Újbánya, Libetbánya németsége a Confessio Pentapolitana mintájára 1559-ben elfogadta a Confessio Heptapolitanát (Hét város hitvallása). Tíz évvel később, 1569-ben a 21 szepesi város egyöntetűen lépett fel a Confessio Scepusianával (Szepesi városok hitvallása), amelyet Verancsics Antal esztergomi érsek is jóváhagyott 1573-ban. Ezzel legalizálták a felső-magyarországi lutheránus közösségeket.
A felföldi ágostai hitvallású egyházszervezet teljes megszervezését az 1606. évi bécsi béke után szorgalmazták nagyobbrészt a Turzó család, legfőképpen Turzó Kristóf és György. Az 1610-ben Zsolnán és az 1614-ben Szepesváralján tartott zsinatok garantálták a szervezeti egységet az esperességek önállósága mellett, valamint megválasztották a szuperintendenseket (püspököket), szabályozták a pénzügyvitelt, az egyházlátogatásokat, a felszenteléseket és a felülvizsgálatokat.
Átmenet a lutheri és a svájci reformáció között
A svájci reformáció terjedéséhez a Csallóközben a főurak közül a Forgách, a Török és a Balassa családok járultak hozzá. A reformátorok közül Huszár Gálnak, a nyomdász reformátornak elévülhetetlen érdeme volt.
Huszár Gált 1557-ben először Kassán találjuk, ahol Szegedi Gergely lelkipásztort váltja, aki Kálmáncsehi Sánta Márton utódjaként debreceni lelkipásztor lett. Szegedi Gergelyt hevesen támadták, amikor a wittenbergi egyetemről hazatérve Eperjesen és Kassán református szellemben prédikált. Huszár Gál is ezt a vonalat képviselte, amiért Verancsics Antal egri püspök 1560-ban elfogatta. Huszár Gál, Felvidék reformátora 1561-ben nyomdájával együtt Debrecenbe menekült, miután a reformációhoz csatlakozott kassai polgárok szabadították ki a fogságából. Másfél éves debreceni szolgálata nyomán jó barátságot ápolt Méliusz Juhász Péterrel, akinek könyveit kinyomtatta.
Innen Komáromba távozott, ahol 1562-ben meglapította a Komáromi Református Gyülekezetet. Oláh Miklós esztergomi érsek 1563-ban üldözőbe vette, és csak a magyar katonaság segítségével tudott megmenekülni. Ezután a Forgách család udvari lelkésze lett, a Nyitra megyei Komjátiban, ahol újra felállította nyomdáját.
Huszár Gál az első, aki nyomdai vállalkozásba kezdett, de kézi sajtóját csak szellemileg, jogilag és üzletileg bírta. Technikailag mesterembereket volt kénytelen alkalmazni. Sajtója 1561-től szolgálta a protestantizmus ügyét, de szabadalmat nem kapott. Az egész országban egyedül a nagyszombati nyomda bírt szabadalommal, amelyik az ellenreformáció eszköze lett. A Habsburg területen mindent megtettek azért, hogy ellehetetlenítsék munkáját: cenzúrát léptettek életbe, házkutatásokat tartottak „eretnek” könyvek után. Oláh Miklós esztergomi érsek 1558-ban nyomdai tilalmat rendelt el súlyos büntetés terhe alatt, a következő évben a Csallóközben és a Mátyusföldön egyszerre 300 egyházból sikerült kiüldözni a protestáns prédikátorokat és tanítókat.
Huszár Gált nagyon foglalkoztatta az úrvacsoratan – ami sarkalatos pontja a két fő protestáns felekezet ellentétének –, és azt hirdette, hogy „ha a Krisztus ígéretinek nem hiendünk, tehát méltatlan esszük és isszuk az Ő testét és vérét, az ítéletünkre vesszük”. A hitvallásnak egy további helyén ez áll: „Mert valakiben a Jézus Krisztusnak lelke nincs, testét sem veheti.”
1574-ben kiadta énekeskönyvét, amelyik graduál formájában íródott, ahol a gyülekezeti énekek mellett olyan darabok is szerepeltek, amelyeket a lelkész és a kar énekel. A református énekeskönyv közkedvelt éneke a 372. pünkösdi dicséret: „Könyörögjünk az Istennek Szentlelkének…” címmel.
A függelékben liturgiai útmutatásokat ad, melyeken még erősen érződik a lutheránus hatás. 1559-ben Huszár Gál kívánsága az volt, hogy Bullinger Henrik közvetítse a zürichi egyházban használatos istentiszteleti rendtartások leírását. Lavater Lajos, Bullinger veje ezt a kérést teljesítette.
Az ő nyomdáján készítette el Huszár Gál fia, Dávid a Heidelbergi Káté első magyar fordítását 1576-ban, amit a magyar protestantizmus hercegszőlősi kánonokként ismer.
Huszár Gál egy nagyon híres imádságot is ránk hagyott, amelyik abból az apropóból született, hogy a budai török rabságban több keresztyén is szenvedett. 1587-ben a tiszántúli református zsinat külön végzésben rendelte el „a haza megmaradásáért” való könyörgéseket.
Huszár Gált és Méliusz Juhász Pétert nagyon érdekelte a néplélektan, amely egy sereg okkult babonás szokáson és elképzelésen alapult. A hívő lelkeket a Debreceni Hitvallás lelki szempontból Méliusz Juhász Péter Herbáriuma pedig orvosi szempontból oldotta az efféle felfogásoktól. A kálvinizmus ellen a kiváló tollforgató, a lutheránus szuperintendens Bornemissza Péter és utódja, Sibolti Demeter harcolt, mindhiába, mert 1592-ben a galántai zsinaton létrejött a Felső-dunai Szuperintendencia, amelyet 1734-ben a IV. Károly által kiadott Carolina Resolutio után egyesítettek a dunántúli területekkel.
A dunántúli területeken Beythe István szolgált nagy meglepetésekkel a lutheranizmus és a kálvinizmus közös nevezőjeként. Ő volt az egyetlen protestáns püspök tájainkon, aki az 1587-ben Csepregen összehívott zsinaton – ahol 27 pontot foglaltak össze – a teológiai kérdésekben neutrális álláspontra helyezkedett. Ez a hozzáállás nehéz napokat hozott a püspöknek, akit Réczés János lelkész 1591-ben egy nyilvános vitára hívott ki az úrvacsoratannal kapcsolatban. Ezután mind a két felekezet külön politikát folytatott, majd 1612-ben végleg kettévált a két protestáns irányzat.
Nemesek a reformáció ügyéért
Bucer Márton 1549-ben VI. Edward angol királyhoz intézett levelében azt írja: „Magyarországon már nem csekély számban vannak azok az egyházközségek, melyek a Krisztus tiszta tudományával együtt befogadták és áhítatosan őrzik annak szilárd rendtartását.”
Ennek elsődleges előmozdítói a főnemesek voltak. A reformáció felföldi védelmezői közé soroljuk a következő főurakat és családjukat: a koronaőr Perényi Pétert, Perényi Gáspárt, Drágffy Gáspárt, Dersffy Ferencet és a Csákyak, Báthoryak, Bebekek, Drugethek némely képviselőit.
A Habsburg ellenállás a fejedelmek és főurak hitét is megvizsgálta. A szklabinai és blatnicai Révay Ferenc nádori helytartónak – akinek egy Luther Mártonhoz intézett levele fennmaradt az utókor számára – 1548-ban igazolnia kellett magát az úrvacsora tekintetében.
1549-ben Várday Pál esztergomi érsek az előkelő Forgách testvérekről azt állította, hogy a lutheri és a Zwingli-féle „tévelygéseknek” átadták magukat, s Komjátiban terjesztik is azokat. Pozsonyban már 1550-ben szép számmal lehettek követői a zwingliánusoknak.
A király tanácsosai között is felmerült a gyanú, hogy különféle szektákhoz tartoztak, például Figedi János 1555 tavaszán sakramentárius prédikátort vitt be a várába, és mellette ott székelt a káptalan. Továbbá Fejértói János magyar kancelláriai titkár 1549-től éveken át állandó levelezést folytatott mind Musculus Farkas berni tanárral, mind pedig Bullinger Henrik helvét reformátorral. De a fő hivatalokban Tolnai Mátyás, Kerekes Sebestyén, Faldi Imre, Lysth János és Steinberger Bódog neve is felmerült, akik teljes nyíltsággal tárgyaltak egymás között a vallási kérdésekről.
A reformáció máig tart
Bornemissza Pétertől származik egy leírás, hogy Beckó várurának, Bánffy Lászlónak felesége, Somi Borbála „éjjel-nappal az Írást forgatván, abból nagy kegyesen tanította az ő asszony és leányzó cselédeit, dajkálkodván sok nemesek és urak árva leányaival is”.
Révész Imre debreceni egyháztörténész így foglalta össze a reformáció terjedését hazánkban: „A mohácsi sírba temetkező, majd onnan lassan kiemelkedő magyar nemzet lelkét egyetlen vigasztalása, az Evangélium, már készen várta a darabokra tépett haza földjén.”
Hiszen Márton doktor Wittenbergben 1531. december 10-én, advent második vasárnapjának délutánján Isten Igéjéről elhangzott prédikációjában így fogalmazott: „Miből áll a tanításunk, ha nem az ábécé betűiből? Valóban így van, de ez a tanítás sohasem hagy cserben minket. Mert ez Isten szava, hogy noha jóllehet papírra vetették, mégis ereje van arra, hogy vigasztalja a lelkiismeretet. Az a vigasz, amit pedig a betűk adnak, maga a mennyei Isten! Ezért hirdetjük mi is az Írás szavát!”
Buza Zsolt
református lelkész, Rozsnyó
/f.:Vasárnap/
