„Mi boldogok akarunk lenni, minek van élet, amikor halál van?” – most is a fülemben cseng ez a drámai mondat Márai Sándor Sakk című nagy verséből, és látom Csendes László arcát is, amint ezt a kérdést az általa színpadra vitt monodrámájában játékosként ő maga teszi fel Istennek.

Beszélni akartam vele ezekről a dolgokról, de mivel a bemutató után nem maradhatott Kassán, abban maradtunk, hogy egy nyugodtabb helyen térünk vissza a témához. A helyet és az időt nem határoztuk meg. Az ígéretünket viszont most már csak az égi színtéren válthatjuk be, hiszen szomorú hír érkezett: Életének 72. évében váratlanul elhunyt Csendes László színművész.

Portálunk ezért most azzal az utolsó kassai interjúval búcsúzik tőle, amit 1992-ben adott.

Hogy kisimuljanak az ember lelkén a ráncok

 Kétségtelen, hogy Csendes László színművész 1969 óta- húsz éven át – a kassai Thália Színház egyik legmeghatározóbb egyénisége volt. Emlékezetes alakításai révén a neve elválaszthatatlanul összeforrt ezzel a színházzal. Tíz évvel ezelőtt mégis megvált Kassától, és magyarországi színházakhoz szerződött. Azóta sok víz folyt le a Hernádon, sok minden történt vele és velünk is. A mi dolgainkat úgy-ahogy ismerjük, de az övéit nem. Most, hogy olyan hosszú idő után 1992. október 8-án újra közönség elé lép Kassán, ráadásul Békeffi – Lajtai: A régi nyár című zenés vígjátékát ő rendezi a Tháliában, ez okot adott arra, hogy egy őszinte párbeszédre invitáljam.

Egy vallomással kezdem: számomra a legkatartikusabb színházi élményt mindmáig Kocsis Istvánnak az általad életre keltett Bólyai János estéje című monodrámája jelentette. Most is jól emlékszem ebből a darabból arra a képre is, amikor Bólyaiként azt mondod: Az ember akkor igazán ember, ha az összes választási lehetőségei közül a legnehezebbet választja.Mond, vonatkoztatható ez a te döntésedre is – történetesen arra, hogy tíz évvel ezelőtt itt hagytad a Tháliát?

Nézd, mindenféle képen kényelmesebb dolog lett volna maradni. Akkoriban sokan fel is tették nekem a kérdést: bolond vagy egy biztos helyért feladni a bizonytalant? Hát, én ezt a biztonságot feladtam a bizonytalanért!

Mert?

Mert – egyrészt tanúja voltam az idősebb kollegák megkeseredésének, és én nem akartam ugyanerre a sorsra jutni. Másrészt – akkoriban a magánkapcsolatok is megromlottak. Ezeket nem akarták – és lehet, hogy nem is lehetett volna orvosolni. A legfőbb gondom persze az volt, hogy sokáig egy taposómalomban léteztem. Évről-évre meglehetősen egyforma színekből tevődött össze az ember színházi palettája.

Ezt hogy érted?

Hiányoztak azok a színek, amiket például a nagy királydrámák jelentenek, továbbá azok a darabok, amiket az akkori ideológiai trend tiltott. Én, tulajdonképpen hálás vagyok azért, hogy el tudtam innen menni. Hogy túl tudtam magam tenni azon a kötelességtudaton, ami húsz évig ide kötött. Természetesen mindez nyomtalanul nem múlt el bennem.

A szakmai, a művészi okfejtésedet értem és megértem, de had kérdezzem meg azt is, hogy távozásodnak volt-e politikai színezete? Kérdezem ezt ezért is, mert előtted Gágyor Péter rendező, Szigeti László dramaturg sem éppen jószántából vált meg a Tháliától.

A színház részéről talán az ők- és az én távozásomat is megpróbálták politikai színezetűvé tenni. Azoknak, akiknek ilyen szándékuk volt, az én esetemben biztos, hogy nem jött be. Neked elárulhatom, hogy Schönherz Klárikának és Rudolf Blahonak, az akkori kerületi ideológiai párttitkárnak köszönhetően ezt a léggömböt nem tudták felfújni.

Úgy emlékszem, olyasmivel is igyekeztek vádolni, hogy kirohanásaid voltak Miroslav Válekra, az akkori kulturális miniszterre…

Ez légből kapott dolog. Egészen más történt! Az igaz, hogy egy olyan illető darabját játszottuk Kassán, aki a kulturális minisztériumban dolgozott. Ma sem akarom minősíteni ezt a darabot. De az igaz, hogy kikeltem magamból, mert láttam, hogy a színészek mennyire szenvednek benne. A konfliktus ebből keletkezett. Mert, hogy lehet kikelni egy minisztériumi dolgozó ellen?! Úgy vették, mintha az egy istenség lett volna, vagy mit tudom én, hogy kicsoda! Néhányan a színházon belül viszont úgy gondolták, ha erről az esetről elküldik a jelentésüket a belügynek, akkor majd engem elővesznek. Elő is vettek, de jóval később – és alighanem egészen más megfontolásokból…

Akarsz erről beszélni?

Annál is inkább, mert fölháborodással vettem a hírt, hogy állítólag az én nevem is szerepel valami olyan listán, ahol az ügynökök nevét tüntették fel. Ez abszolút rágalom. Én soha, senkire nem tettem jelentést! Az ilyesmi teljesen ellentmond azoknak az alapigazságoknak, amik szerint berendeztem az életemet. Hangsúlyozom, hogy se az ember, se az emberiség, se a magyarság ellen soha nem tettem, nem vétettem. Tiszta a lelkiismeretem. Az ügyvédem szerint arra a listára nem csak a megfigyelők, a megfigyeltek is felkerültek. Főleg a közéleti személyiségek közül szeretnének egyeseket így kompromittálni. Remélem, hogy a jogrend rövidesen lehetővé teszi, hogy az ártatlanságomat nem nekem, hanem annak kell majd igazolni, aki ilyen vádakkal illet.

De azt mondtad az előbb, hogy volt valami kapcsolatod a belüggyel…

Csak annyi, hogy – mint sok külföldön dolgozót – engem is beidéztek kihallgatásra. Az első kérdésük az volt: Hogy megy a fiamnak a tanulás a főiskolán? Ugye nem kell magyaráznom, hogy az effajta célzatos ravaszsággal megalázó, kiszolgáltatott helyzetbe akartak hozni máris. Bős-Nagymarosról csak ezután kérdeztek, majd a magyarországi írók és politikusok kapcsolatait kezdték feszegetni. Mondtam nekik, hogy ezekről a kérdésekről én vajmi keveset tudok, egészében még azt sem ismerem, ami a sajtóban megjelenik. Ez volt minden. Én semmit nem írtam alá, semmilyen együttműködésre nem voltam hajlandó.

Már egy évtizede Magyarországon játszol, milyennek tartod a tíz év hordalékát?

Nagyon sok szép dologra tudok visszaemlékezni. Először Kecskemétre szerződtem, a Katona József Színházhoz, ahol Jancsó Miklóssal dolgozhattam. Élmény volt. Ekkor ismertem meg azokat a darabokat, amik itthon tiltva voltak. Gelmann és mások műveire gondolok. A magyar kultúrpolitika mindig is liberálisabb volt, mint a miénk. Jó volt ott felszabadultan játszani. Tetszettek a profi körülmények. Az, hogy abban a színházban minden a színészért történik, nem pedig ellene. Két év után aztán Debrecenbe mentem, a Csokonai Színházhoz. Ott megint sok szép feladatot kaptam, de amikor szóba került, hogy Egerben újra kellene alakítani a Gárdonyi Géza Színházat – tízegynéhány társammal oda mentünk, és vállaltuk. Azóta is ott vagyok. Jól érzem magam, zsinórban játszom végig az évadot.

A tíz év alatt mindössze egy alkalommal rendeztél itthon egy mesejátékot. Játszani nem hívtak, vagy nem akartál jönni?

A rendszerváltozás után Beke hívott. Az Egerek és emberekben kínált szerepet, de akkor nem tudtam jönni, mert váratlanul agyhártyagyulladással kórházba kerültem. Komoly dolog volt. Egy egész évadra kiestem. Újra kellett járni tanulnom. Szinte mindent újból kellett kezdeni.

Már említettem, bennem úgy élsz, hogy Bólyaiként mentél el Kassáról, most viszont a Régi nyárban Jankovich grófként jössz vissza. Szerintem ez meglehetősen nagy váltás…

Én is úgy érzem, hogy a Bólyai művészileg egy érett előadás volt. Mély gondolatokat hordozott, különféle emberi problémákról szólt, magyarságról, alkotó emberről – szóval sok rétege volt ennek a darabnak, mégis kálváriát kellett járnom vele. Nem kellett senkinek. Nem kellett még annak a rétegnek sem, amelyről az ember feltételezné, hogy igényli ezt a műfajt. Még azoknak sem kellett! Féltek tőle. Menekültek előle. Ebbe pedig maga az előadó, belepusztul. Belepusztul, mert nem éri el azt a hatást, amit egy ilyen előadás megérdemelne. Ezután persze mégis megcsináltam egy másik monodrámát, a Van Gogh-ot. Az eredmény ugyanaz! Ekkor határoztam el, hogy nem csinálok több ilyen komor, nézőt és alkotót is egyformán igénybe vevő nehéz produkciót.

Nem hiszem, hogy képes lennél hallgatni, mi foglalkoztat most?

Shapespeare. Az összes műveiből szemezgetve veszek ki figurákat és gondolatokat, ezekből akarok egy előadást.

Ez egy szerkesztett műsor lesz?

Igen, de műfajilag szinte meghatározhatatlan. Most ez köt le, de egyelőre bővebben még nem is akarok beszélni róla. Annyit viszont elárulok, hogy a forgatókönyvet egyszerre magyarul és angolul is írom. Szeretnék továbbá egy country- összeállítást is csinálni, mégpedig azért, hogy azt a gondtalanságot, amit az amerikai hobók el tudnak érni, legalább másfél órára mi is átvegyük. Néha úgy érzem, mi olykor túlságosan sok mindenhez kötődünk. Ráadásul ezek a kötöttségek sokszor megakadályoznak abban, hogy tudjunk felszabadultan nevetni, kacagni.

Valójában ezért vállaltad el a Régi nyár megrendezését is a Tháliában?

Te tudod, hogy szeretek csemegézni a komoly, mély dolgokban, de mind e közben számtalanszor én is igénylem azt, hogy feledkezhessek már meg a mindennapok borzalmairól, azokról, amik – kinyitva a rádiót, a tévét – elöntenek. Mert tocsog az ember a vérben Európában és az egész világon. Egymás ellen uszíttatnak az emberek, felborult az a fajta rend, ami egyfajta békét feltételezett számunkra – és ekkor el kezdtem gondolkodni: miért ne adjunk olyasmit a nézőnek, amit kér? Beül két órára a színházba, és egy picikét legalább kisimulnak a lelkén a ráncok. Emlékezzünk: világos színekkel is lehet képet festeni!

Értem, de még azt is áruld el, hogy ezúttal miért pont a Régi nyárra esett a választásod?

Azért, mert erre a darabra tudtam megkérni Thiring Violát, akit én olyan kvalitású művésznőnek tartok, aki nélkül sem ez a nemzetiségi színjátszásunk, sem az összmagyar színjátszás nem teljes. Egy ilyen kvalitású művésznőt nem lehet nélkülözni. Igenis, feladatokkal kell ellátni! És, ha nem teszik meg az anyaországban, akkor tegyük meg mi!

Neked volt módod rá, hogy valós mivoltában megismerd az anyaország színházi kultúráját, milyennek látod?

Ami a magyarországi színházi kultúrát jelentette, abba a nyolcvanas évek elején sem volt könnyű betörni. Tudjuk pontosan, hogy milyen hierarhiák uralkodnak a magyar színjátszásban – a mai napig is -, bár ma azt hiszem, hogy különböző tendenciák – a magyar színjátszást, mint olyat – ne szeretnék teljes egészében degradálni. Akkor, mikor kétszáz év után odáig jut el egy ország színjátszása, hogy nincs nemzeti színháza – sőt, még a vidéki nemzeti színházakat is szétrobbantják – és egy olyan színházat neveznek ki nemzeti színházzá, ami mélyponton van – akkor én ebben egy mélységes iróniáját látom a sorsnak, és féltem a színházi kultúrát attól, hogy teljesen tönkre teszik. Mondom féltem, rendkívül féltem!

Ezek súlyos szavak, és látom, hogy őszintén törnek fel belőled. Befejezésképpen már csak egy kérdés: milyennek szeretnéd látni a kassai Thália Színházat?

Szeretném, ha profi módon működne -, de a profizmust én a szó jó értelmében gondolom. Szeretném, ha nem prostituálódna a szakma, ha nem prostituálódnának a színészek. Szeretném, ha azok szeme előtt, akik ide jönnek, nem a hollywoodi milliomos színészek lebegnének példaként, hanem igenis a szakma, az a templom, amit a színház jelent, amihez kellő alázattal kell viszonyulni.

Szaszák György