A debreceni kötődésű Gulyás Pál /1899-1944/ költő és Hamvas Béla /1897-1968/ író-filozófus között igen mély, szellemi alapokból táplálkozó barátság alakult ki, aminek éltető nedveit mindkettőjüknek az éberség éltető kútjai adták, mellyek forrásaihoz viszont különböző utakon jutottak el. Hogy miként, ez az ő titkuk, mi nem mondhatjuk meg. Az viszont ahogy éltek, amit leírtak, ahogy egymásra figyeltek, ahogyan a papírra vetett gondolataikra egymásnak levélben reagáltak – azok nem csak elgondolkodtathatnak, hanem inspirálhatnak is minket, a későbbi utódokat!
Én például Hamvas Béla egyik megjelentetett leveléből tudtam meg, hogy van egy költő, aki Kassa kapui előtt címen írt egy verset. Igen, a debreceni Gulyás Pál volt az. Művelődéstörténetünk, nem kevésbé irodalomoktatásunk nagy mulasztása, hogy mi – a későbbi nemzedékek – erről nem tudunk, semmit sem hallottunk! Pedig a vers születésének időpontja is beszédes lehet, hiszen Gulyás Pál a vers keletkezési idejét datálta, ugyanis a hosszú lírai megnyilatkozás végére zárójelbe téve oda írta, hogy: (Debrecen – Kassa, 1940. február 21-25). Azt nem tudni, hogy Hamvas Bélának hova címezve küldte el ezt a versét, de azt tudjuk, hogy Hamvas 1940.05.22 keltezésű levelében erre válaszolt Gulyásnak, ráadásul egy olyan önvallomással, ami igen fontos adalék Hamvas arcéléhez. Mielőtt közölnénk Gulyás Pál kassai versét, álljon itt ezért előbb az a levél, amit ennek kapcsán írt neki Hamvas Béla:
„Körülbelül december eleje óta vagyok ebben a sajátságos állapotban, közvetlenül érzem Északot, emlékszel, akkoriban tört be az a hideg, ami még most is tart. Hogy a hideg és az északi erők valamiféle összefüggésben vannak, nem nehéz megérezni. Fokozottabban érzékeny vagyok mostanában ilyesmire. Régebben is foglalkoztam asztrológiával, most egészen belemélyedtem, és ez a mágikus tudás hozzásegített az ilyen világjelenségek meglátásához. A csillagok állása december eleje óta jelez valamit, hogy mit pontosan nem tudom, de ha nem is tudom leolvasni, jelzi a finn háborút, jelzi az északi hatalom, a németség előretörését, jelzi a hideget és azt a valamit, amit mindnyájan érzünk, borzongással és irtózattal. Van ebben az északi démonban valami szörnyetegszerű, ahogy hömpölyög és gyilkol. Persze ne hidd, hogy németellenes vagyok, éppen úgy ne hidd, hogy németbarát vagy angolbarát vagy más. Éppen ez volt az, amiért annyit kínlódtam, és az utóbbi hetekben csaknem lázam volt miatta. Talán most tisztábban látok. Látom a titánok csatáját. Íme: a bestialitás (német), az aljasság (orosz), a kapzsiság (angol), a züllötség (francia), az árulás (olasz), a félműveltség (amerikai), és az irigység (japán) titánjai küzdenek. Először felfalják a kicsinyeket, aztán egymásnak esnek. Azt hiszem, ez a kosntelláció. Ezek a démoni titánok azonban nemcsak kívül, a világban küzdenek. A legszörnyűbb a hatalmak küzdelmét bent, magamban érezni. Több: tapasztalni, tudni, átélni. És a legrosszabb ez: nem szabad részt venni és nem szabad nem részt venni. Jaj annak, aki pártot és állást foglal, mert az azonosítja magát az egyikkel, és a többi azonnal széttépi-, de jaj annak, aki magát a küzdelemből kivonja. Benne lenni éppoly tilos, mint kívül maradni. Csak Te tudod ezt, aki ezekről a dolgokról talán többet is tudsz, mint én. Mert te közvetlenül tudod, én /csak/ megtanultam. A Hét Gonosz Titán most úgy küzd itt a földön, mint egyetlen ember lelkében. És ez a dolgok igazi értelme: a harc tulajdonképpen belső küzdelem. Nem hiszem, hogy van öt ember Európában, aki ezt így tudja. És aki tudja (ez a szörnyű, mert mindig szörnyűbb lesz, minél tovább nézi az ember), az maga is démon. Gondolok itt elsősorban Európa hatalmasaira. Neveket nem említek. Nem nemzetkérdések forognak kockán, nem is emberiségkérdések, nem is földkérdések. Kozmikus kérdések ezek, mert a titánok kozmikus erők. Néha egészen komolyan azt hiszem, hogy az apokalipszis előjátéka ez. Ezt hiszem, ha nem gondolok arra, hogy mindegyik titánnak van másik oldala, a belső és rejtett fele. A bestialitás belső fele a szellemi erő, az aljasság belső fele a szent, a kapzsiság belső fele a józanság (szóphroszüné), a züllöttség belső fele a finomság, az árulás belső fele a lendület,, a félműveltség belső fele a tiszta gyermekesség, az irigység belső fele a szívósság. Milyen kozmológiai háború ez – a titánok egymással küzdenek, és ugyanakkor saját belső felükkel. Az ellenfelek egymásnak gonosz oldalukat fordítják, de a világ felé jó oldalukat. A franciák úgy tüntetik fel a világ előtt, mintha ők lennének a finomság, de tulajdonképpen ők a züllöttség, a németek úgy tüntetik fel, mintha ők lennének a szellemi erő, de ők a bestialitás, az oroszok úgy mutatják, hogy ők a szent, és ők az aljasság. És ez mind ebben a katlanban forr, ami most az idő. Voltam németpárti, voltam angolpárti, féltettem a franciákat kínlódtam és szenvedtem. Most kezdem érteni, hogy szigorúan tilos. Látni kell és az idővel /együtt/ élni, de tudni. Az ember, mondja Nietzsche, olyan éhes a tudásra, mint az oroszlán a húsra.
Mindez félig tudatosan lappangott bennem-, tegnap, hogy megjött kassai versed, egyszerre kiváltotta, és mint kész élmény, csak úgy kidőlt, hogy alig tudtam felfogni, úgy ömlött és áradt belőlem. Ezért küldöm el Neked – ilyen visszhangja volt bennem a versnek. Azt hiszem ez az, amit egymásnak köszönhetünk: a mű mindig azt a helyet érinti meg, amely a legérzékenyebb. Gyógyít, világosít, fölfed, mint egy analitikus, egy sebész vagy egy mágus. Hálás vagyok, hogy élsz, és megírhatom Neked, nem mint néha vagyok Georgéval, Shelley-vel vagy Wordsworth-szel, akinek sokszor szeretnék írni valamit, ami félig hála, félig üdvözlet, de mindenképpen valami, ami számomra nagyon fontos lenne. Istenem, mit adnék érte, ha Nietzsche élne, vagy Dante. Milyen jó tudni, hogy kassai versed mögött még élő ember van, aki még forrás, nem pedig csillag, akit csak bámulhatok, de akivel már nem lehet emberi kapcsolatom.“
Eddig a levél, és most következzék Gulyás Pálnak az a Kassa ihletésében megfogant költeménye, ami Hamvas Bélából az előbb ismertetett visszhangot kiváltotta:
Gulyás Pál
Kassa kapui előtt
Miféle zászlót tűzzek a magasba
Kassa kapui előtt, a falak
fölé, a tornyok emeletjei
fölé miféle színt emeljek én fel?
A vér színe piros, a hajnal-ég
színe piros, piros a tűz, a láz…
Mennyi piros szín! És mennyi fehér színt
kever palettáján az alkotó
természet, – hogyha az élet piros
színe az arcunkról eltávozik,
hirtelen fehér lesz a piros álom
ereinkben, – a galamb is fehér
és csattogása olyan bánatos
a levegőben, gyászol a magasság
a madarak örvényei alatt…
És zöld a lomb, a májusi, a fű,
az induló élet indája, zölden
vág neki az erdőnek Pán, az Isten,
a Mindenség viruló Istene…
Miféle színt emeljek magasba?
Piros-fehér-zöld szín: zendüljenek fel
az indulók Rákóczi tornyai
ablakából… De túl a színeken,
egy új színt látok a zászlók fölött,
mit nem kever természet, a természet
ellenében egy új zászlót emel
Kassa fölé egy Fantóm végzete:
a lélek láthatatlan színeit
festegeti a trikolór vásznára
Petőfi, az elbukott óriás.
Itt, ahol a szláv és magyar folyam
egymásnak áramát remegteti,
a szlávság és a magyarság határán
egy csókot küldök a tornyok fölé,
Petőfi csókját, Stefan Petrovics
s Maria Hrúz bolyongó, hontalan,
országutakon kóborló fiának
csókját küldöm a trikolór fölé:
ez lebegtesse szél helyett a zászlót,
a csók lehellete… Nincs ajka már,
már csontját is elnyelte rég a föld,
de él a csók és reszket a lehellet
s a zászló tőle újra megremeg.
Ezt a csókot emelem a magasba,
Sylvester csókját, az apostolok
csókját: e csókban két nép lelke ég
s ez az egy csók minden népek felett
ott száll… Legyen minden magyar apostol,
csak úgy magyar, hogyha a végtelen
világ szelleme fú át rajt, másként
üres váz, Gólem, rút Gessler-kalap…
Mit ér a fegyver érc-závárzata,
mit ér a robbanás süket zenéje,
ha nincs mögötte szellem, csak halottak
állnak meredten kriptáik fagyában
s bámulnak a tátongó semmibe?
Vigyázzatok, őrzők, a strázsa szél-
sodorta bástyáin: a Célt sose
feledjétek, mert Cél nélkül halott
az ország, csak üres gépezetek
malma őrli fel a szent Időt!
Itt állok Kassa százados falánál,
messziről jöttem, a hideg havat
most vertem le bundámról, üzenet
van tarsolyomban, Debrecen határán
találkoztam szegény Csokonai
kivert szellemével, Petőfi állt
előtte és mögötte Vörösmarty.
Hó és jég födte az üres mezőt,
a Nap tűzgömbje a tengerben rengett,
s mégis volt délibáb a láthatáron:
Schiller anyagtalan káprázata
játszott a puszta peremén és Dante
Empyreuma szállt a föld felett.
S Kazinczyt láttam a puszták ködében:
Csokonai Vitéz temetéséről
bolyongott vissza egy ösvényen, arca
mint tiszta Hold fénylett, Orpheus antik
árnyéka volt kísérő társa, lantjuk
szomorúan pengett a semmiben.
Kassa felé mutattak mind a ketten,
ahol a kék hegyek az Erika
tetején túl mint titánok rohannak.
A Géniuszok útja minden út:
szellemek járnak keresztül-kasul
a Föld félelmes gömbjén, India
bálványait a rettenetes Isten
szelleme gyújtja pirossá, tüzet
okád a kísértetes éjszaka
az ember szeméből, koponyájuk
kohója egy-egy új szellem tüze.
Mit ér a zászlók színe, hogyha nincs
a szellem színe a vászonra festve,
az Istenség rejtélyes színei?
Egy új zászlót hoztam a régi zászló
fölébe, legyen ez a trikolór
Kassa második zászlója, Sylvester
szelleme fesse, az apostolé.
Egy kis szőlőszemet dobok be, Kassa,
ősrégi címeredbe, s kész az új
lobogó, egy szőlőszem ért alakja
legyen jövendőtök új csillaga!
„A szőlőszem kicsiny gyümölcs,
egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.
A Föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,
s ha a kis szőlőszemnek egy nyár
kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek,
amíg megérik? Ez belékerül
évezredek, vagy tán évmiljomokba,
de bizonyára meg fog érni egykor,
és azután az emberek belőle
világ végéig lakomázni fognak.
A szőlő a napsugaraktól érik:
míg édes lett, hány napsugár
lehelte rája élte melegét,
hány százezer, hány miljom napsugár?…
A Földet is sugárok érlelik, de
ezek nem nap sugárai, hanem
az emberek lelkei.
Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de
csak a nagy lélek, s ez ritkán terem:
hogyan kívánhatnók tehát, hogy
a Föld hamar megérjék?…
Érzem, hogy én is egy sugár vagyok,
amely segíti a Földet megérni.
Csak egy nap tart a sugár élete,
tudom, hogy amidőn megérkezik
a nagy szüret,
akkorra én már rég lementem,
s parányi művemnek nyoma
elvész az óriási munka közt,
de életemnek a tudat erőt ad,
halálomnak pedig megnyúgvást,
hogy én is, én is egy sugár vagyok!“
Itt állok Kassa kapui előtt,
a ritka lélek zászlaját lengetve
a Hernád büszke völgyei fölött,
Szent Cirill és Szent László birodalma
határán, a Jánusz-arcu jövendő
kapujában, egy csókot emelek
a magsságba, Sylvester szabadság-
csókját, mely a Föld homlokán tüzel,
az egész földgömb homlokán: a tenger
hulláma ezt a csókot görgeti
egy szőlőszem parányi birodalmán
keresztül… Ezt az egy szőlőszemet
rajzoljátok fel a szent trikolór
fehér pásztájára, ez az egy csillag
derengje át az éjfél dóm-homályát.
Az átváltozás titka megakadt:
Krisztus szent teste már többé nem oszlik,
megsokszorozva önmagát a tömjén
illatos füstje közt, a Requiem
elszálló katakomba-ünnepélyén.
Amit a főpap felmutat, darab kő,
kő lett az Úr szent teste, oszthatatlan,
megfagyott meteor, – egy kárhozat,
s a folyamok visszafelé rohannak
s a holtak álmára nincs remény.
Kinek szavára indul újra útnak
a Megváltó vére, milyen ige
kényszeríti medrükbe a folyókat,
milyen imádság gyémántkarja tartja
fel a zuhanó Föld ellipszisét?
Óh, ismerjétek meg a szent halál
örvényeit, a csontokon keresztül
vezet a megváltás, minden apostol
csontja az örökélet kábele!
Készüljetek fel a végső szüretre,
legyetek a ritka, szent sugarak
futárai, az éjfél közeleg!
Tagadja meg a testvér most a testvért,
az anya tagadja meg gyermekét,
tagadja most meg barát barátját, –
vessétek le magatokat az Űr
jéghideg aknájába, dobjátok ki
szíveteket mint egy új csillagot
keringeni a Föld körül, hogy újra
olvassza fel jégpáncélját a tenger
s legyen a Föld sugárzó és meleg!
(Debrecen – Kassa, 1940. február 21-25)
Szaszák György
