Kassán az első színházépületet a régi város mértani középpontjában, a középkori városháza helyén hozták létre. Ezt a színházépületet 1786 és 1789 között gróf Sztáray Mihály és gróf Vécsey Miklós építette. Az 500 személy befogadására alkalmas színház Tallher János és Brocky Miklós tervei alapján készült. Az épület északi szárnyában kávézó, billiárd és étterem, az emeletén vigadó, dohányzószalon és söntés is működött. A színházban először csak németül játszottak, majd 1816-tól – amikor Dérynéék sikerrel bevették Kassát -, magyarul is. A város és a megye támogatásával – mindenekelőtt báró Berzeviczy Vince intendás szakmai irányításának köszönhetően – egy olyan magyar színtársulat állandósult Kassán, ami később, 1833 február 15-én a nemzeti drámánk, Katona József Bánk bánjának ősbemutatóját is megtartotta itt. Ezt követően ez a társulat képezte az alapját a Nemzeti Színház létrehozásának Pest-Budán.
Hogy milyen volt az 1830-as évek elején a magyar színészek helyzete Kassán, hogyan töltötték a nyári időszakot – erről egy korabeli színész, Szilágyi Pál naplóbejegyzéseiből válogatva adunk ízelítőt.
Bekövetkezett a tavasz. A színházi közönség gyérülni kezdett, az uraságok jószágaikra s fürdőkre oszlottak, – s mi is azon gondolkoztunk, merre forduljunk? Báró Berzeviczy aggodalmunkat szétoszlatta, kijelentvén, minthogy társaságunk e télen át annyi szorgalmat és annyi ügyszeretetet tanúsított, nyáron át pihenésre van szüksége, hogy új erőt szerezhessen a jövő téli évszakra. „A vezér-tagok kötelességét magamra vállalom, – mondá a báró – a társaság együtt marad, az én költségemen s nevem alatt és a megye ajánló levele mellett indul Eperjesre, néhány előadásra, később a bártfai fürdőbe, innen ismét a sárospataki exámenekre. Tanulni nincs szükség, a darabok mind betanulván s így e nyári excursió és a bártfai fürdő új erőt ad önöknek! Bártfán magam is jelen leszek, a számadásokat vezessék önök rendesen, úgy mind eddig, “a hiányt pótolandom!“
Nos, a fentiekből világosan kitetszik, hogy nemcsak teoretice képzett, de praktikus színiigazgató is volt a báró, bölcsen tudván, hogy a nyaraló színészekkel a deficit rendesen együtt szokott nyaralni. És hogy ez így van, azt igazolják Szilágyi nyári naplójának zárósorai:
„Így végeztük Kassán az első téli időszakot báró Berzeviczy intendantsága alatt. Igaz, hogy a jövedelem nem fedezte minden szükségünket, de a báró nagylelkűleg pótolta a magáéból.”
A nyaralás nagyon kellemes volt. A színészek játszottak, kirándultak, vendégeskedtek, mulattak, a komolyabbja tanulmányokat gyűjtött, így Megyeri, akinek egy ilyen váratlan tanulmány-útjáról Szilágyi Pál a következő képen számol be:„Azon napokon, melyeken előadás nem volt, összebarangoltuk a gyönyörű vidéket. Így mentünk fel a sárosi várba, melynek nagyszerű omladékai most is hirdetik a múlt kor olygarcháinak hatalmát. Egy ilyen séta után Megyeri Károllyal fáradtan hazatérve bementünk pihenni a kávéházba, de a nagy füst miatt bevonultunk az ebédlőbe, hol kettecskén szomjúságunkat cseviczével óhajtottuk enyhíteni. Alig ültünk le, belép bojtos sapkában, hosszúszárú pipával egy úr s látszott rajta, hogy méltóságos tekintetet óhajt mutatni.
Leül velünk szemközt, egy ideig merően néz, hol rám, hol Megyerire, végre megszólal:
- Maguk komédiások?
- Igenis, szolgálattyára.
- Tudtam, tudtam… No, semmi, semmi… In partfogó vagyom.
- Igenis, szolgálattyára.
- Abauj vármegye irta nekunk, legyunk partfogó. Had leszem partfogo.
- Igenis, szolgálattyára…
- Én is adom öt forint.
- Igenis, szolgálattyára…
- Szolgálattyára, igenis. Tudják maguk, ki vagyok in? In csasz.kir. kapitány vagyom. In táblabiró vagyom. Ha.
- Igenis szolgálattyára…
- Ha?… Tablabiró vagyom. Földes úr is vagyiom, Szepesben jóságom birom, házas ember vagyom, atya is vagyom, partfogó is vagyom. Oh, én nagyon sok vagyom… Ha?
Ez az úr aztán megvolt örökítve Megyeri repertoriumában. Kacagtak rajta esztendőkig, úgy a színpadon, mint a Csigában, mikor Vörömartynak és baráti körének el-el mondogatta Megyeri tíz-húszféle változatban, mindig virtuóz előadással, hogy ez is vagyom, az is vagyom, in nagyon sokféle vagyom…Ha?…
A bártfai vendégszereplés után nem mentek egyenesen Sárospatakra, hanem előbb megállapodtak Ungváron. Ott csak vasárnap volt publikum, hétköznapon ki-ki a dolga után loholt. Sárospatakon egy nagy kocsiszínben ütötték fel a sátrukat, melyből előbb vagy harminc szekér szemetet kellett kihordani. Az ott tartózkodó huszárezrednek volt muzsikája s így egynéhány operát is adhattak. Igen meg voltak azonban akadva az úgynevezett „nézőtérrel“. Az istenadta nézőtér ugyanis körös körül lyukas volt, mert félszer lévén, számos ablaknyílással éktelenkedett. Ezeket megszállotta a környékbeli nép, s nem volt onnét leszállítható semmiféle mesterkedéssel, míg Megyeri egynéhány sárospataki diákot segítségül nem hívott. Ezek a magasban elhelyezkedett ingyen-publikumot petrence-rudakkal molesztálták, ami szerfölött kellemetlen, mikor az ember úgyis úgy lóg a falon, mint a denevér. Egy darabig tehát balanszíroztak, mígnem az ostromot nem tűrhetvén, sorban leugráltak, hogy helyiket a diákok foglalják el. Ez volt aztán a leglelkesebb közönség. A napló azt mondja, hogy: „Sokszor az ablakok közül történtek a legtöbb éjjenzések és újrázások.“
Itt találkozott Szilágyi Pál Kazinczy Ferenccel is, aki: „Szegény öreg, halvány volt, és szenvedni látszott. Egyedül valánk és ilyenkor, kivált ily helyen, hamar ismerkedik az ember. Nem is adnám sokért e találkozásunkat, mily szívesen, mily kedvesen magyarázta a múltat, mily meghatóan szentelt néhány szót emlékére!… Sokat tanultam, mert sokat másként hittem s mint egészen más ember hagytam el a sárospataki romokat, ahol találkoztunk. Köszönetet mondtam – szíves kézszorítását mintha most is érezném – s így váltunk el egymástól. Őtet, a szegény zaklatottat, nem láthatám többé. Áldás poraira!“
A régi intendáns is nemsokára pihenni tért. Őt sem láthatták már sokáig. 1834-ben, április 15-én halt meg Kassán. Megérte, hogy az ő nyája diadalmasan, bár sok nélkülözés között, foglalta el Budavár régi színpadát, a Kelemen László örökét, de azt már nem érhette meg, hogy az ő vezetése alatt naggyá lett művészsereg a felépült Nemzeti Színházban, akkor Pest vármegye színházában arassa első diadalait.
Szilágyi Pál Kassától való búcsúját így írja le a jegyzeteiben:„Elváltunk Kassa minden rendű lakosaitól, kik közt sok derült napot töltöttünk, sajnálattal nyújtotta mindenik kezét, nem tudva: látjuk-e egymást valha? – Különös érzet lepett meg, mikor a bárótól búcsúztam. Előérzetem súgta, hogy e becsületes embert, ki annyit fáradozott, ki hétezer forintot áldozott csupán hazafiságból, – ezt nem látod többé! – Sokáig néztünk egymásra, nem szóltunk, – egy könnycsepp rezgett a szemében, némán nyújtotta kezét, végre egy: „Isten velünk!…“ Azzal elváltunk. Előérzetem nem csalt, mert három hó múlva a báró szélhüdésben meghalt. Áldás poraira!“
Ezt az áldást mondja utána minden színész, mert azóta sem volt Magyarországon olyan intendáns, mint báró Berzevicy Vince!
/szasz/
