Újabb veszteség érte a kassai magyarságot. 2022. március 2-án, életének 86. esztendejében, hosszas betegség után elhunyt Dr. Kováts Miklós középiskolai tanár, irodalmár és színháztörténész. A kassai magyar szellemi élet kiválóságától tisztelői a gyászoló családdal együtt 2022. március 8-án 13 órakor a kassai köztemető melletti AVE+ ravatalozójában vesznek végső búcsút.
Dr. Kováts Miklós hosszú évtizedeken át magyar nyelvet és irodalmat tanított a méltán országos hírűvé vált „Kassai Ipariban” – ahogy ezt a gépipari és elektrotechnikai középfokú oktatási intézményt a köznyelvben nevezték. Ennek az iskolának a növendékeiről – köztük a legjobb tanárairól – a portálunkat kiadó XLPIXEL MÉDIA 2012-ben Élesztőtégelyünk a kassai ipari címen egy interjúkötetet adott ki. Az alábbiakban ebből közöljük Szaszák Györgynek a Kováts Miklóssal készített beszélgetését.
A tanárok azon ritkább csoportjába tartozol, akik a napi pedagógiai munka mellett állandóan fontosnak tartották az önművelést, a tudományos kutatást, a feltárt ismeretek publikálását. Azt már nem is kérdezem meg tőled, hogy a tanítást vagy az írást tartod-e fontosabbnak, mert nyilvánvaló, hogy mindkettőt, ugyanis alapvetően alighanem ezek határozzák meg az ethoszodat. Ha stílszerű akarok lenni, akkor most a magyar irodalom klasszikusai közül annak az írónak a meglátását mégis idéznem kell neked, aki Gömörben és Kassán is megfordult néhányszor. Igen, Móricz Zsigmondról van szó, aki egy élet tapasztalatával a birtokában jelentette ki, hogy minden ember annyit ér, ahány ember lelkében él. Erre a felismerésre azért is felhívom a figyelmet, mert ebben a könyvben több olyan egykori iparista diák is szerepel, akik vallomásából kiderül, hogy Te élményt adóan írtad be nevedet az életükbe. Mindez pedig a tanár-diák kapcsolt milyenségének a fontosságát húzza alá. A személyes kontaktus építő jellegének pótolhatatlan szerepét. Természetesen ezek a lélek- és kéznyomok ott vannak a publikációidban is. Ezért pótolhatatlanok a helytörténeti tanulmányaid, középiskolai tankönyveid, nem beszélve a kis és nagy monográfiáidról, melyek közül kétségtelenül a Magyar színjátszás és drámairodalom Csehszlovákiában 1918-1938 a legjelentősebb. Mielőtt a pályád alakulásáról kérdeznélek, előbb a helytörténészhez fordulok: minek tudható be, hogy 1872-ben Magyarország területén pont Kassán nyitották meg az első felsőfokú ipari oktatási intézményt, a Szakkay Jósef alapította Felsőbb Ipartanodát?
Mindenekelőtt azt kell leszögezni, hogy a magyar közoktatás fejlődése az 1867-es kiegyezés után kezdett felgyorsulni. Eötvös József, a közoktatási miniszter alkotta meg az első magyar népoktatási törvényt, melyet 1868-ban már elfogadtak. Az Országos Magyar Iparegyesület 1870 októberében a képviselőkhöz intézett felszólításával elérte, hogy 1872-ben az ipartörvényt is meghozták. Persze a törvényi garancia csak az alap. Emberek is kellettek ehhez, akik ere építeni tudtak. Ilyenek ugyan Budán és Szegeden is akadtak, de a kassai reáliskola tanára Szakkay József volt a legügyesebb., aki a megbízatásának eleget téve nem csak tanulmányozta a német, franci, angol és belga ipariskolákat, hanem a kassai Kereskedelmi és Iparkamara támogatásával már 1872. február 18-án benyújtott tervezetet a Kassán felállítandó „felsőbb ipartanoda“ ügyében. A minisztérium ezt aránylag gyorsan jóvá is hagyta. És 1872. augusztus hó 20-án keltezett 19654. számú leiratával engedélyezte a kassai gépészeti felsőbb ipartanoda megnyitását, amire a folyó év októberében sor is került.
Mennyire volt fejlett ekkor Kassa ipara, volt-e kik számára szakembereket képezni?
A nagyipar csak később telepedett meg itt. 1870-ben még csak 29 kassai vállalat foglakoztatott 20 embernél többet. Akkoriban a cukorgyár és két gőzmalom, valamint a csermely-völgyi szög-és gépgyár, illetve a dohánygyár számított régebbi üzemnek, majd ezután alakult meg a sörgyár és a városi gázgyár. A gépipari üzemek sorát a Fleischer és Társa mezőgazdasági gépek gyárának a megnyitása indítja 1869-ben, majd utána a Michnik testvérek gépgyára (1870), amit Poledniak Károly 1885-ben lapított gépgyára és öntődéje követett. Az említett gyárakon kívül még volt itt lakatosáru- és vasbútor gyár, egy hajlítottbútor-gyár, egy kerámia- és téglagyár, kötöttárugyár és más üzemek is. Ebben az időszakban a reformtörekvések Kassán is sok mindent beindítottak. Nem csak az oktatásügy indult fejlődésnek, a kultúra vonalán is olyan beruházásokat hajtottak végre, amelyek hosszú ideig meghatározóak voltak. Új iskolákat nyitottak, színházat építettek. A Klimkovics testvérek megalakították a Múzeum Egyletet és szintén most ünnepeljük a Felső-magyarországi Rákóczi Múzeum létrehozásának 140. évfordulóját Kassán. Hál‘Istennek a múzeum jogutódja, a Kelet-szlovákiai Múzeum őrzi a gazdag gyűjteményt és tovább gyarapítja. Nagyon sok tehetséges ember élt akkor Kassán, és olyanok is, akik a tudásukat másutt kamatoztatták. Ezek közül elég ha Gerster Bélára utalok, aki a Korinthoszi csatorna tervezője és kivitelezője lett például.
Viszont az a történelmi időszak, amibe te születtél bele Kassán, már korántsem nyújtott ilyen biztos távlatokat. Úgy tudom, hogy az apai nagyapád Abaújnádasd földesura volt, de az édesanyád kassai polgárlány. Miként emlékezel a gyerekkorodra?
Gyerekkorom első éveire csak homályosan emlékszem, afféle szaggatott képek ugranak be. Hatan voltunk testérek. A két legidősebb testvérem itt járt iskolába, de én szinte az egész gyerekkoromat falun töltöttem. Nádasdon kezdtem iskolába járni, de nem sokáig élvezhettem a tudásszerzést, mert jött a háború. Nagyapám meghalt, apám a frontra került. Rokkantként tért onnan haza. 1944 végétől már fent voltunk Kassán. A múzeumépület háta mögött – ahol most a Bocatius Könyvtára van – volt az iskolánk. Szeptemberben még magyarul kezdtük meg a tanévet. 1945 januárjában bejöttek az oroszok. Áprilisban folytatódott a tanév, de már szlovákul. Négyünket, akik egy szót sem tudtunk szlovákul, a hátsó padba ültettek. Egy nagy trauma ért ott engem. Még az elején kérdeztek valamit tőlem, és én ahogy tudtam, megpróbáltam válaszolni rá. A szavaimat egy nagy kiröhögéssel fogadták. Tehetetlenségemben összeszorítottam az ajkam, és az év végéig egy szó sem hagyta el a szám. Csinálhattak velem bármit, én hallgattam. Konokul! Egy életre szóló élmény volt ez is. Már itt megtanultam: mindent lehet – buktathatsz, ötöst adhatsz, de megsérteni valakit, azt nem szabad! Erre a tanári pályámon később én mindig ügyeltem.
De ez még csak a kezdet volt. Mi történt ezután?
A szüleim jobbnak látták, ha átvisznek Magyarországra a rokonokhoz. Csakhogy ott is minden rosszul kezdődött. Már az első este csengettek. Bejöttek, elvitték őket. Rajtuk is ott volt az osztályidegen megbélyegzés.
Veled mi lett?
Egyházi árvaházba kerültem Pestre. Elég hányatott évek következtek. Jártam tanyasi iskolába, meg voltam szuper kommunista népi kollégiumban is. Minden éven más iskolába jártam. Szóval végig próbáltam sok mindent. Tanulságos volt. Érdekes viszont, hogy a későbbi pedagógusi magatartásomhoz ezekből a tapasztalatokból is szereztem támpontokat. Az elsőt egy tanyasi iskolából, ahol Vándor Béla a háború után nyolc évfolyamot egyedül tanított egy tanteremben egyszerre. Csodálatos volt, ahogy mindnyájunk érdeklődését képes volt lekötni! A másik pesti példa a Rottenbiller utcai iskolából. A magyar-történelem szakos pedagógusunk itt Lakat Károly, egy válogatott futballista volt, aki később a nemzeti tizenegy vezetője lett. Ez a válogatott focista – miközben a Fradiban játszott – megítélésem szerint nem hiányzott többet az óráról, mint egy mai átlagos tanárnő! Majdnem egy egész éven át a Toldit vettük. Úgy megszerettette velünk Arany Jánost! A tanyasi tanítómban és benne az volt a közös, hogy mind a ketten szerettek tanítani. És ez a lényeg! Mert, ha valaki úgy jön be az órára, hogy jaj, nekem megint ebbe a 3.B-be kell bemenni, azt az órát megette a fene! Az egyik szerette azokat a bunkó tanyasi gyerekeke, a másik meg ezeket a csibész városiakat.
Hogyan kerültél vissza Kassára?
A szlovák-magyar határt akkoriban csak illegálisan lehetett átlépni. Miskolcon találkoztunk. Ott a bárcai református pap fia, aki gimnazista volt, összeszedett minket és áthozott a határon. Kassán aztán szétengedett.
Hogyan jutottál el az ipariig?
A 8. osztályt Putnokon fejeztem be. Pont ekkor, 1950 nyarán Csehszlováki és Magyarország megegyezett a két ország viszonyának rendezésében. Ennek egyebek mellett részét képezte az is, hogy összeszedik a Magyarországon tanuló diákokat és közös útlevéllel legálisan haza jöhetnek. Persze ezzel is becsaptak, mert csak hazajönni lehetett, visszamenni már nem.
Neked a szüleid ekkor Kassán laktak?
Nem. Nagyon hányatott volt az ő sorsuk is. Laktak Nádasdon, Szesztán és Tornagörgőn is. Engem Simai doktorék vettek magukhoz, akik a kassai baloldali értelmiséghez tartoztak. Fábry Zoltán is mindig náluk volt, ha feljött Kassára. Valójában én nekik köszönhetem, hogy 1950-ben, amikor a magyar oktatás újraindult, beprotezsáltak az ipari első magyar osztályába.
Milyen volt ez az osztály, hogy emlékszel rá?
Mielőtt a diákokról mondanék valamit, előbb a tanárokról kell beszélni. Hogy ezt a magyar osztályt meg lehetett nyitni, az annak köszönhető, hogy 1945-ben az ipariból nem űztek el minden magyar tanárt. Ha jól emlékszem, negyvenöttől egészen ötvenkettőig egy kassai műszaki ember, Bajúz Ferenc volt az ipari igazgatója, aki a régi iskola legjelentősebb tanárait megtartotta. Más helyeken a magyar tanárokat – akik reszlovakizáltak – azokat szétszórták az ország területén, akik meg nem, azokat egyszerűen átdobták a határon. Itt viszont megmaradtak olyan pedagógus egyéniségek, mint Frankó László, Veres József, Henzély Károly és társaik. Nos, amikor lehetett, meggyőzték Bajúzt, hogy nyissák meg a magyar osztályt. Erre valójában más egyéb mellett azért is okuk lehetett, mert harmincnyolc után ők sem zárták be az ipari szlovák osztályait. Meg kell, hogy mondjam azt is, a magyar osztály beindulása után az első két évben én egyszer sem hallottam, hogy a szlovák oldalról lett volna valamilyen magyarellenes kijelentés. Igaz, hogy a szlovák osztályok is tele voltak magyarul beszélő, reszlovakizált gyerekekkel. Az induló magyar osztály tanárainak perse volt mit tenniük, hiszen az egész ország területéről összeverbuválódott csapatban elég nagy volt a diákok között a korkülönbség is, ami azt jelenteti, hogy 14-25 éves fiatalokból kellett egy osztályt összehozni. Megtörtént… és másodikos korunktól az intézményünk önállósítását is elkezdtük, amit sikerre is vittünk. 1954ben 42-en érettségiztünk le. Csak most az ötvenedik érettségi találkozón derült ki, hogy Kottler Lóránt például egy poprádi német származású fiú volt, akinek szlovák iskolában semmi esélye sem lett volna, mert a németen kívül csak magyarul tudott. Tehát neki is jól jött, hogy 1950-ben újra beindult a magyar szakképzés. Ő most Svájcban él. Másik ilyen kuriózum, hogy afféle osztályidegen elemként rajtam kívül azért Bauernebl Jóska, a kassai sörgyár tulajdonosának a fia is bekerült ebbe az első osztályba.
Feltételezem, hogy a továbbtanulásotok már nem ment ilyen könnyen?
Megvolt határozva, hogy a 42 végzős közül csak 4 mehet főiskolára. A kiválasztás annak alapján történt, hogy az illető lakhelyéről a kommunista párt helyi szervezete és a helyi nemzeti bizottság milyen ajánlást küldött. Ugye mondanom sem kell, hogy én nem kerültem a négy szerencsés közé. Bejutott viszont Boda Pál, aki később a magyar ipari tanára és igazgatója is lett. De más szabályok is voltak akkoriban. Érettségizni például csak abban az esetben mehettünk, ha valamelyik kijelölt gyárral aláírtuk a munkaszerződést arra vonatkozóan, hogy az érettségi után ledolgozunk ott 3 évet.
Te hova kerültél?
Szerencsére nem raktak ki sem Breznóba, sem Sninára, maradhattam a Kelet-szlovákiai Gépgyárban, Kassán. Június 5-én leérettségiztem és Július 1-én már munkába kellett állnom. Akkor olyasmi nem volt, hogy előtte még elmegyek nyaralni.
Le is kellett dolgoznod a három évet?
Hát azért a szocializmus nálunk nem működött német alapossággal. Végül is az osztályunkból néhány éven belül több mint tizenöten elvégeztük a főiskolát.
Te például a pedagógiait…
Igen, csak nem engedtek a katedrára, sőt származásom miatt elhelyezkedni is alig tudtam. Már majdnem úgy volt, hogy a megyei levéltárba felvesznek Kassán, de egy hét után jött a levél, hogy nem tehetik. Próbálkoztam a Szlovák Műszaki Múzeumban is. Gondoltam, hogy az iparista múltam, a tanári oklevelem jelenthet valamit. Mikor ide is megérkezett utánam a kádervélemény, távoznom kellett. Végül nagy nehezen a Technika Ipari Szakszövetkezetbe vettek fel lakatos munkásnak. 1964-ig ott dolgoztam, amikor végre sikerült bekerülnöm az egykori iskolámba, az ipariba. Mintha hazaérkeztem volna. Nagyon jó érzés volt. A pozsonyi Pedagógiai Főiskola ekkorra már beleolvadt s Komenský Egyetembe, de valószínű, hogy a káderosztály anyagai már nem kerültek oda. Végre az életem legboldogabb időszaka kezdődött el, mert a mi iskolánkba kerültem vissza, itt taníthattam a magyart és a történelmet. Nekem ennél több nem is kellett! Szerettem, amit csináltam. Az iskolát és a gyerekeket is a sajátomnak tekintettem. Képesek voltunk a nehézségeket is megoldani. Az első osztályom a Gazdag Jóska és Kulcsár Feri évfolyama volt. Volt ott egy Szovák Péter nevezetű gyerek, aki képtelen volt ötösnél jobbra megírni a tollbamondást. Bárhogy motiváltam, nem volt meg az eredmény, mígnem azt találtam mondani neki, ha legalább négyesre megírod, akkor meghívlak a Slávia Kávéházba. Mit ad Isten, megírta. Persze hogy elmentünk kávéra. És ez a beszélgetés, ami ott lezajlott közöttünk, elég is volt arra, hogy javulás álljon be nála. A mi diákjaink akkoriban a hétvégeket is Kassán töltötték, így igyekeztem őket a turizmusba is bekapcsolni. Egyre többen jöttek el, és ezek olyan alkalmak voltak, amikor kölcsönösen jobban megismerhettük egymást. Kassa értékeivel, kultúrájával, természeti szépségeivel is igyekeztem megismertetni őket, nem csak a tananyaggal. Mindig az emberséges kapcsolat megtartására törekedtem. Többé-kevésbé sikeresen. Nem mondhatok mást: szerettem tanítani, szerettem az iparit – és örülök, hogy az életem végül is itt teljesedhetett ki.
