Mikor a régi kassaiakat bemutató hétvégi sorozatunkba kerestem a témát, a Felvidéki Újság 1939-es megsárgult lapjain a hangversenyekről szóló cikkben az alábbi sorokra bukkantam:
„A világjáró nagy művészek mindig szívesen keresték fel Kassát. Kbelik 1900-ban játszott itt először és utána ötször egymásután adott hangversenyt ugyanabban az évadban. Dohnányi Ernő mint végzett zeneakadémista, itt lépett fel először és Vecsey Ferenc mint csodagyermek ejtette ámulatba a zeneértő kassaiakat. A Schalkház-szálló közönsége tapsolt Isayenak, Kóciánnak, Hubay, Hermann, Sauer, Sodovsky, Svärdström Valborg, Ivenne de Treville művészetének. Minden beérkezett híres művész szívesen iktatta műsorába Kassát, hogy megismerkedjen a Felvidék legszebb és legfinomabb városának közönségével.“
A cikkíró ezt követően a kassai kultúra patrónáiról is megemlékezik:
„Míg a pódiumról lágyan és szárnyalóan szólt a zene, izgatott kezek terítették a díszes bankettasztalt egy Harang-utcai ebédlőben. A Melczer-bárónők, Kassa felejthetetlen emlékű kultúrpatrónái hívták meg mindannyiszor házukba a legnevesebb művészeket. A Melczer-nővérek vacsoráin gyűltek össze hangverseny után a ház barátai, hogy ünnepeljék a híres vendéget és választékos eszmecsere közben sorra vegyék a város, az ország és az egész kultúrvilág eseményeit. Kassa kultúrkrónikájához szorosan hozzátartozik a két nagyszerű nővér alakja. Irodalom és zeneművészet egyaránt sokat köszönhet nekik. A Harang-utcai ház és a híres kékedi birtok örömmel nyújtott otthont és pihenő nyaralást a világjáró művészeknek. Az egyik vendégszobában fordította Ábrényi a Sasfiókot és a Cyrano de Bergeracot, itt készült másszor Júlia Kulp, Barbi Aliz és Tarnay Alajos a téli évadra, a zongoraszobában a négy Svärdström-nővér énekelt és a ház egyik csendes szárnyában Erich Wolf, a német komponista dolgozott. Így élt a két nővér a kékedi kastélyban, a Harang-utcai házban, mintegy személytelenül, egész lelkülettel, zseniális barátaikhoz kapcsolódva és feloldódva abban a rajongásban és nemes tűzben, amely a művészetek iránt hevítette őket.“
Báró Merczel Georgináról /1833.04.24. – 1908.01.26./ és húgáról, báró Merczel Malvináról /1836.07.12. – 1917.03.15./van szó, akik báró Merczel Andor/András és felesége Fisher Ludovika gyermekeként Kassán születtek és itt is haltak meg, de magatartásuk kialakulására Bécs is meghatározóan rányomta bélyegét – olvasható a Felvidéki Újság egy másik korabeli cikkében, melyben a régi kassai szalonokról szóló sorozatukban emlékeznek meg róluk:
„Bécsben nőttek fel, atyjuk, kellemesi Melczer a reichstadti hercegnek volt a nevelője. Valószínűleg itt a régi császárváros finom kultúráján érlelődtek olyanná, amilyennek a századforduló Kassája ismerte őket: kedvesnek, műveltnek, bohémnek. Nem szerették a konvekciókat, a komédiázást, a társadalmi élet hazug szokásait és szívük mélyéből megvetették az előítéleteket. Nekik mindenki barátjuk lehetett, aki írt, festett, vagy muzsikált, bárhonnan származott is. Szalonjukban kispolgárok és arisztokraták egyaránt szívesen látott vendégek voltak, kereskedő és közéleti előkelőségek mind meghívott vendég lehetett szalonjukban, ha megismerték benne a műértőt és őszinte zenerajongót. Ez az életmód nem is tetszett a családnak. A bárónők egyedül éltek, úgyszólván elkülönülve, mint a báró Melczer-család bohém hajtásai.”
A hotel Melczer
Csak művész-barátaikkal tartottak fenn szívélyes kapcsolatot. A világjáró művészek előtt tárva-nyitva áll a Harang-utcai ház, a „Hotel Melczer“- amint Sauer Emil hívta. Hely volt bőven. A barátságos vendégszobák, szalonok, zeneszobák nagyszerű kényelmet nyújtottak. A személyzet szívvel-lélekkel szolgálta a vendégművészeket. Az asztalnál Lipcsey Józsi, a szolga a „Leibdiener“tálalta fel az ételeket és ő vigyázott rá, hogy Medek Anna, Linder Marcella vagy Lucie Weid itala megfelelő hőfokú legyen. A szakácsnő könnyű bécsi receptek szerint főzött és a „Kammerzofa“hűségesen ügyelt rá, hogy a művésznők obligát migrénje ne vegyen komolyabb fordulatot és öltözékük mindig rendben legyen. Melczeréknél lélek és test egyaránt megkapta a magáét. A zongoraszobában egy drága Bösendorfer állt rendelkezésre, a koszt kitűnő volt és a háziasszonyok elragadóak. Ezért nevezték a házat második otthonuknak a férfiak is. Ábrányi Emil, Dienzl Oszkár, Tarnay Alajos, Erich Wolf (bécsi zeneszerző)örömmel ragadták meg az alkalmat, ha eljöttek a kassai házba, vagy nyarankint a kékedi kastélyba kaptak meghívást.
„Sirassatok engem orgonavirágok“
Művészvendégeikkel gyakran rendeztek a bárónők zenedélutánokat. Erre meghívót kapni felért a legnagyobb kitüntetéssel. A kassai társaságokban állandóan szóbeszéd tárgyát képezte: ki vett részt a zenedélutánon, mit játszott Sauer, vagy Dienzl, mit énekelt Julia Kulp és miket mondott Malvin és Zsorzsi?… A nagyszalon falikarjai és drága csillárjai ünnepélyesen szórták a fényt az illusztris társaság fölé és a megindító csendben lágyan és izgalmasan szálltak a világhírű szonáták és áriák hangjai. Ezek a hangok áttörtek a falakon is, kisuhantak a bolthajtásos bejáratú Harang-utcára és befonták az egész várost. A zene, azt lehet mondani, divat és szükséglet lett a városban, hangversenyre járni sikk, zenét tanulni elsőrangú feladat. A Melczer-bárónők szalonja évtizedeken át üdvösen befolyásolta a kassai zenei és kultúréletet. Igaz, a világ békés és biztonságos volt ezidőtájt, a jó példának akadály nélkül lehettek követői. A bakfislányok zongorát kaptak és a zeneiskola megtelt muzsikára szomjas növendékekkel. A művészek pedig örömmel álltak ki a Schalkház-szálló nagytermének dobogójára. Kassának egyre növekedett a zenei közönsége, amely hálásan tapsolt a kor nagy művészeinek.
Egy ízben Yvonne de Treville, a híres párizsi énekesnő volt a Melczer bárónők vendége. Az ő tiszteletére is rendeztek zenedélutánt. Erre az összejövetelre valami kedves meglepetést tervezett a francia művésznő. Betanulta Simkó Gusztávnak, a jeles kassai dalszerzőnek „Sirassatok engem orgonavirágok“ című szép dalát. Maga a szerző korrepetált vele. Igaz, olyan sikert is ért el a dallal, aminő egy nagy primadonna életében is élménynek számít.
A szalon egyik asztalán egy kecskebőr volt kiterítve, amelyre a neves vendégek felírták neveiket, valami lekottázott zenei dallam kíséretében. Egy legyezőt is erre a célra tartottak. Meg akarták örökíteni az élet szép és tiszta perceit, s a nagy művészek kézjegyét. Ez volt az egész életük programja.: gyűjteni a jó barátokat és színes emlékeket.
A kékedi kastélyban a régi császárvárost, gyermekkorukat idézték emlékeik. A vitrinek a reichstadti herceg szolgálati évét, kardját, írásait őrizték. Egy szoba, nagyszerű műkincsekkel, finom festményekkel külön Bubics Zsigmond, Kassa nagyhírű püspöke számára volt berendezve. Ezt egyszerűen csak úgy hívták: a püspök-szoba. Bubics Zsigmond, aki nagy műértő volt, s maga is ügyesen festett, gyakran volt a bárónők vendége. Évenként át ismételt örömmel helyezkedett el a Melczer-kastély püspök-szobájában.
„Ifjú szívekben élek“
A bárónők jól tudták, hogy mivel tartoznak kivételes társadalmi helyzetüknek. Adakozó kedvük, nagyúri bőkezűségük megtalálta az utat a jótékonyság felé. Zsorzsi bárónő a kassai jótékony nőegylet elnöknő-helyettese volt 1899-ben. Ő szervezte meg a kassai „10 krajcáros egyletet“, amely évente számos szegény gyermeket látott el meleg ruhával. Az 1879 óta fennállott Vöröskereszt egyletnek társelnöknője, az állatvédő egyesület elnöknője, az iskolaszék gyermekóvó nőosztályának és a fehérkereszt egyletnek tagja volt. Malvin bárónő ugyancsak vezetőségi tagja volt mind eme egyesületeknek, a kassai női dalosegylet pedig benne tisztelte elnöknőjét. De egyesületen kívül is bármikor fordulhattak hozzájuk a rászorulók. Készségesen támogattak egy-két helyi művészt. Glevitzky Arankát, a kassai származású énekesnőt is az ő gavallériájuk segítette a művészpályára.
Támogatni az ifjú művésztehetségeket – tulajdonképpen ez volt az igazi örömük. Mintha ezt tűzték volna ki életük feladatául. A négy Svärdström-nővért, a svéd csalogányokat ők repítették fel a világhír szép tájai felé, Erich Wolfot ők képeztették a bécsi Zeneakadémián. Rengeteg védencük volt. Legutoljára egy Temesváry István nevű fiatalembert vettek gondjaikba, aki a bécsi Zeneakadémia elvégzése után a düsseldorfi operánál lett karmester.
Az ifjúság dédelgetése, az ifjú tehetség pártolása volt a bárónők legszebb erénye. Maguk is mindvégig fiatalosak és lobogók voltak, lelkük meg tárva állt a haladás és fejlődés előtt, ezért értették meg az ifjúságot. Öregkorukra is kedélyesen tréfálkozva beszélgettek barátaikkal és a Schalkház-terem koncertjein fiatalos pompában, virágcsokorral ültek helyeiken. A késői években parókát hordtak, valószínűleg nemcsak hiúságból, hanem azért is, mert nem akartak tudomást venni a rohanó időkről. Az élet a fiatalságé és vidámságé! Ezért, aki valóban ismerős volt a Melczer-házban, sohasem merte szájára venni a két meggondolatlan szót: betegség és halál …
„A társaság beszélget“
A sznobokat, előkelősködőket, elbizakodottakat végkép megvetették. Egy ízben például sokáig mulatott Malvin bárónő a következő eseten: Egy Dohnányi-hangverseny előtt javában beszélgetett az egyik előkelő kassai társaság az emelvény előtt. Ez ma is szokás. Van elég észrevétel, pletyka, bók, amit el kell helyezni. Az idő közben haladt és Dohnányi váratlanul megjelent az emelvényen. Leült a zongora elé és hozzáfogott a játékhoz. A társaság persze leült a helyére, anélkül, hogy a pletykát befejezte volna. A „társaság“egyik hölgytagja el is panaszolta az esetet a bárónőnek: „Képzeld, a társaság még beszélget és Dohnányi, se szó, se beszéd, leül játszani. Nem hallatlan? Igazán tapintatosabb lehetett volna.“
Malvin grófnő nagyon mulatott ezen a felfuvalkodottságon. Nevetségesnek találta, hogy vannak emberek, akik nem a művészt tartják a legnagyobb tekintélynek.
Két sír a Rozálián
Malvin bárónő 1917-ben halt meg, nagyon öreg korában. Senki sem tudta, hány éves lehetett. Zsorzsi előbb ment el, szintén magas korban. Malvin bárónő halála előtt délután vendéget fogadott és barátságosan elbeszélgetett vele. Mikor a vendég távozáskor kezet csókolt neki, a bárónő keze forró volt, mint a tűz. Magas láz gyötörhette. – Ön beteg, bárónő – kiáltott fel a vendég, – küldjünk azonnal orvosért. Feküdjön csak ágyba, majd intézkedem! A bárónő mosolygott: – Még mit nem? Én és beteg? Nem is akarok hallani róla!
Másnap meghalt. Nemes, szép szíve megszűnt dobogni. Hosszú kínlódás nélkül, fiatal lélekkel ment el, meleg tüzekkel a szívében. Nemcsak művészbarátai és védencei, Kassa legtöbb lakója tudta, mit vesztett vele a város.
Mikor felbontották végrendeletét, kiderült, hogy egész vagyonát Erich Wolfra hagyta. E dolog váratlanul bonyodalmakat okozott. Erich Wolf ugyanis hosszú évekkel előbb halt meg, de a bárónő valami megmagyarázhatatlan gyengeség folytán nem javította ki a végrendeletet. A meghalt művésznek lejött Bécsbők két nővére, akik összeszedték a hátrahagyott, gyönyörű holmikat és árverés alá bocsátották. Ők nem ismerték a kassai kultúrélet két gyöngéd védangyalát, az ő érzelmeiknek nem volt semmi köze a hagyatékhoz. Eladták a bútorokat, a híres emberek leveleiből kötött gyűjteményt, a pompás festményeket, a kottaállványt, amelyre egyszer Hubay adta le névaláírását, a kecskebőrt, a dallamokkal berajzolt legyezőt. A baráti kör pedig megrendülve nézte, hogyan hordják szét egy nagymúltú, régi ház finom emlékeit.
Sírhantjukat márvány sírkő jelzi a Rozálián. Ábrányi Emil írt rája búcsúsorokat:
„Hol vagy, Hol ragyog most csillagként képed?
Hol ápolod most a jót, a szépet?
Hol fakasztasz áldást minden pillanatban
Te felejthetetlen, Te pótolhatatlan!“
Nos, ennyi az, amit Kassa múltjából hétvégi hosszabb olvasmányként ajánlunk most a portálunk olvasóinak. Mind ezekhez annyit azért még fontos hozzá tenni, hogy Kassa legismertebb emlékműve, a dóm is őrzi a Melczer-nővérek emlékét, ugyanis a székesegyház XIX. századi felújítása során egy müncheni mesterrel /F.X.Zetter/ elkészítették a szent Andrást és szent Ludovikát ábrázoló színes üvegfestményes ablakokat, melyen a címerükön kívül a következők szerepelnek: Georgina et Malvina L.B. Melczer de Kellemes ex voto, 1896 (Kellemesi Melczer Georgina és Malvina bárónők, fogadalomból, 1896).
/szasz/
