A Budapesti Nemzeti Színház a második világháború óta a múlt hét vasárnapján először vendégszerepelt Kassán a város egykori nemzeti színházában, ami 1945-től szlovák állami színházként működik. Tamási Áron Vitéz lélek című művének színpadi változatát mutatták be Vidnyánszky Attila rendezésében, aki 2013-óta igazgatója Magyarország első számú színházának. Vele beszélgettem közvetlenül a vasárnap esti kassai vendégszereplésük előtt.
A Vitéz lélek volt az a darab, amivel igazgatóként és rendezőként is debütált a Budapesti Nemzeti Színházban. 2013-ban miért erre a műre esett a választása, és az azóta eltelt időszak eseményeinek voltak-e olyan hatásai, amelyek módosították a vélekedését erről a darabról?
A Vitéz lélek annakidején programadó előadásként került műsorra. Nincs okom az akkori vélekedésem megváltoztatására. Amit ezzel az előadással akkor a nemzeti színházban meghirdettünk az kerül kibontásra, megvalósításra most már hetedik éve. Minden, amit gondolok a színházról, a nemzeti színház szerepéről az ebben a darabban benne van. Egyrészt ez egy gyönyörű mese -, jóllehet be kell vallanom, hogy korábban rendezőként hosszú éveken át én is azzal foglalkoztam, hogy a történetet, a mesét megszüntessem. Most viszont már biztos vagyok benne, hogy a posztmodern szétrángatott foszványmesélés után vissza kell térni a szöveghez. Vissza kell térni a történethez, mert az nagyon fontos. De, ami ebben az esetben még fontosabb: van itt egy gyönyörűséges Tamási-féle nyelv, ami olyan, mint egy kristálytiszta hegyi patak amiben, ha megmártózik az ember, tisztábbnak érzi magát utána. Persze lényeges a darab üzenete is. A történet mesélésének ideje egy világégés, egy pusztulás után kezdődik és arról szól, hogy képesek vagyunk a leglehetetlenebb helyzetből is újra felállni, újra kezdeni az életet. Nem minden nemzetnek adatott meg ez a képesség és ennyiszer! Mi életre és jövőre vagyunk ítélve! Lehetnek nehezebb időszakok. Lehetünk olyan évtizedekben – vagy akár évszázadban -, ahol fogyóban vagyunk-, de ezzel együtt, ha megfelelő értékekbe kapaszkodunk, ha a hitünk megmarad – és itt nem csak úgy általában a hitre, hanem a keresztény hitünkre gondolok-, akkor van jövőnk.
Ezt én is így hiszem, de amikor a történetet szóba hozta, nekem eszembe jutott Csoóri Sándornak az a leírt gondolata mi szerint: le kell mondanunk az elbeszélhető történetekről, mert azok nem igazak. Nem tudjuk hol kezdődnek és hol érnek véget. Erről mit gondol?
Ezt nagyon sokáig én is így gondoltam, de ma már azt érzem és látom, hogy ebben a furcsa, szétdobált életet diktáló, az időt folyamatosan elvesztő ember által épített világban már csak egyetlen dologba tudunk kapaszkodni, ami nem más, mint a történet, a mese. Egyszerűen nem működik igazán semmi, aminek nincs egy igaz története. Én úgy gondolom, hogy a következő évtizedek színháza vissza fog térni a történethez.
Rendezőként mi foglalkoztatja most?
Nem akármilyen a következő évünk. Egy borzalmas évfordulóra fogunk emlékezni. Trianonról fogok egy előadást csinálni, Vass Albertnek a Tizenhárom almafa című regénye és más tőle származó dokumentumok alapján. Kétezerhúsz márciusában lesz a bemutatója. Néha a tragédiáink, a fájdalmaink, a visszafordíthatatlan veszteségeink adnak erőt arra, hogy tovább csináljuk, hogy újult erővel építsük ezt a kis közösséget, ezt az országot. Meg ehhez az országhoz tartozó nemzetrészeket a határon túl.
És ami a filmes terveket illeti?
Bercsényiről fogok rendezni egy filmet, de bővebben erről még korai lenne nyilatkoznom.
Milyen további terveik vannak még a Vitéz lélekkel? Tudtommal Erdélyben több helyen is bemutatták már és itt a Felvidéken Komáromban is, és most itt Kassán.
A Vitéz lélek még mindig szerepel a Budapesti Nemzeti Színház repertoárján. Azon előadásaink egyike, amit ingyen szoktunk játszani. Tesszük ezt azért, mert kiderült – és számunkra ez elviselhetetlen -, hogy Magyarország polgárainak csak 10 százaléka aktív színházba járó és 10 százalék azoknak a részaránya is, akiket valamilyen formában még elér a színház. A lakosság 80 százaléka viszont semmilyen formában nem érintkezik a színházzal. Ez tarthatatlan állapot! Úgy próbálunk változtatni ezen, hogy a diákoknak meghirdettük a Nemzeti a diákokért programot. Ebben négy előadást ingyen játszunk a diákoknak. Mind e mellett úgy döntöttem, hogy a felnőttek számára is tartunk ingyenes előadást, mégpedig a Vitéz lélek színrevitelével. Már öt olyan előadásunk volt, ami számunkra is megrázó és egyben felemelő is volt. A Máltai Szeretetszolgálat és a Dél-pesti kórház segítségével olyan nézőket hoztunk az előadásunkra, akik életükben először voltak színházban. Máskor hatvan hajléktalan is ott ült a nézőtéren, és most is lesz egy ilyen előadásunk. Tegnapelőtt pedig az én szülőföldemen, a kárpátaljai Beregszászon mutattuk be a Vitéz lelket, onnan jöttünk Kassára.
Emlékszik arra is, hogy mikor járt először Kassán?
Hogyne. 11 éves voltam, amikor Ukrajnából – az akkori Szovjetunióból elhoztak minket Betlér mellé egy sporttáborba. A műsorban egy kassai látogatás is szerepelt. Engem Kassából otthon már az édesanyám felkészített, utalva arra, hogy nektek ott biztosan nem fognak beszélni II. Rákóczi Ferencről, sem Zrínyi Ilonáról és Bercsényiről sem, de te tudd, hogy ők ott vannak a dómban eltemetve – meg hasonlók. Nos, ez volt Kassával az én első találkozásom, de utána sokáig semmi. 1992-ig kellett várnom, amikor színházcsinálási dolgaim közepette a Bolha a fülbe című darabot megrendezhettem a kassai Thália Színházban. Aztán jött még egy-két rendezés, de az igazi nagy pillanat az volt, amikor a beregszászi és a kassai társulat tagjaival közösen nagy sikerrel vittük színre John Ford a Kár,hogy ká című darabját. Izgalmas színházi nyelven megfogalmazott előadás volt ez! Igen egymásra talált a két színház csikó-csapata! Kár, hogy ennek nem lett folytatása. Elkerültem Kassáról. Másként alakult az én életem, és itt Kassán is sok minden megváltozott. Kassa különben szép időszaka volt az életemnek.
És talán nem is csak kimondottan színházi szempontból. Jól gondolom?
Így van. Az egyik rendezésemkor ismertem meg Csolti Klárát, aki fiatal jelmeztervezőként gyakornokoskodott akkor a kassai Tháliában. Gömöri lány, Lökösházáról. Ő azóta – most már 18 éve- a feleségem. Négy gyönyörű gyerekünk van. Már csak ezért is midig meleg szívvel gondolok Kassára!
Kassára érkezve most az első útja a két éve elhunyt Kolár Péter egykori színházigazgató emléktáblájához vezetett, ahol Czajlik Józseffel, a Thália Színház mostani igazgatójával elhelyezték a megemlékezés koszorúit. Miként emlékezik Kolár Péterre?
Péter egy nagy harcos volt. Nagy színházcsináló – és nem csak színházcsináló, hanem a magyarság ügyének a felvállalója. Ő volt az első igazgató, aki engem ide hívott rendezni. Sok-sok emlék és baráti pillanat fűz hozzá. Bő másfélévtizedes az ismeretségünk, és ez tele volt jobbnál jobb ügyekkel. Sok ilyen Péterre lenne szükségünk! Akkor talán jobban állna a magyarság ügye a külhoni területeken is.
Köszönöm az őszinte válaszait.
Szaszák György
