A régi kassaiak emlékezetében a Fő utca 84. szám alatti épület ma is Berzeviczy-Semsey palotaként szerepel. Ezen a helyen egykor Berzeviczy Ferenc báró (1742 – 1818) háza állott, akinek a fia – Berzeviczy Vince (1781 – 1834) a hivatásos kassai magyar színjátszás megteremtéséért igen sokat tett, hiszen a vármegye és a város megbízásából 1829 és 1832 között ő lett a Kassai Színtársulat első intendása, vagyis igazgatója. Sok köszönhető neki a színészutánpótlás, más szóval a színészképzés terén végzett igyekezeteiért is, aminek végső soron köszönhető a magyar nemzeti színjátszás megalapozása Pest-Budán. Mindezért a szakmai cselekedeteiért a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai sorába választotta 1832-ben.
A Berzeviczyektől ez a kassai palota 1832-ben a gróf Dessewffy-testvérek: Sámuel (1768 – 1847) és József (1771 – 1843) birtokába került. Dessewffy József országgyűlési képviselő lett, és a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági tagjává is megválasztották. Ő volt az, aki Széchenyi Hitel című munkáját megbírálta. Közeli barátja volt egyébként Kazinczy Ferencnek is.
1847-ben a palota birtokjoga a Desewffyekkel rokonságban álló Semseyekre: Józsefre és Vincére szállt, akik a mai formában látható módon építették át. A Semseyek közül gróf Semsey Albert (1820 – 1870) Abaúj-vármegye főispánja volt.
2014-ben a palota Fő-utcai homlokzatán egy magyar, angol és szlovák nyelvű emléktáblát avattak fel, mely báró Berzeviczy Vince színházigazgatónak állít emléket, aki a nemzeti drámánk, Katona József Bánk bánjának ősbemutatóját is lehetővé tette Kassán, 1833. február 15-én.
Ennek az emléktáblának az elhelyezéséért a Magyarországon élő Berzeviczy Etelka már csaknem két évtizede minden követ megmozgatott. Ő bizton állítja azt is, hogy Berzeviczy Vincének ez a szülőháza és nem Daróc. Törekvésének megvalósításában legtöbb támogatást Kolár Pétertől a kassai Thália Színház korábbi igazgatójától és a Csemadok Kassai Városi Választmányának elnökétől valamint Magyarország Kassai Főkonzulátusától kapott. Mióta ez az emléktábla ott van a Berzeviczy-palota falán, Etelka sokkal nagyobb szeretettel jár Kassára. Az alábbi beszélgetést a legutóbbi látogatásakor a kassai magyarok egyik legkedveltebb kávézójában, a Márai-asztalnál készítettem vele. A legnagyobb meglepetésemre itt az is kiderült, hogy van közös pont a Berzeviczyek és Márai apja – vagyis a Grosschmidek között is.
Berzeviczy Etelka mondja:
Minekután Berzeviczy Vince visszajött Kassára és feleségül vette Szinnyei-Merse Annát, 1824-ben a Mészáros utcán megvett egy házat. A város engedélyével ennek a háznak a tetejére az udvari részében egy emeletet épített rá. Egy emberöltővel később a Mészáros utca 35 szám alatt ezt a házat vette meg Grosschmid Géza – Márai Sándor apja, aki az utcai részt átépítette. Berzeviczy Vince nem is sokáig lakott ebben a házban, mert amikor a második kislányuk Mária megszületett, eladták és Kassáról visszaköltöztek a daróci kastélyba. A Sárosdaróci kastélyt a dédnagyapja építette minekután a katonai pályáját befejezte. Tizenegy gyereke volt, tőlük származnak a többiek.
Mielőtt folytatnánk ezt a beszélgetést, előbb azt tisztázzuk milyen leszármazotti kötődés fűzi Önt Berzeviczy Vincéhez?
Berzeviczy néven én vagyok Berzeviczy Vince legközelebbi túlélő rokona. Ez 2007-ben derült ki, amikor a 800 éves családtalálkozón a családfa szerint ültünk le egymás mellé és kiderült, hogy én vagyok a szélső, tőlem jobbra következett volna Berzeviczy Vince, de ő már 1834-ben meghalt.
Tudja, hogy Kassán a Fő utca 84. szám alatti házat melyik Berzeviczy vette meg?
Vince nagyapja, Berzeviczy János. Az ország akkor négy nagy területre volt osztva. Ő a Tiszán-inneni területnek a katonai parancsnoka volt. A parancsnokság itt volt Kassán. Hogy ilyen magas tisztséget betölthessen, ehhez viszont rekatolizálnia kellett, amit meg is tett. Mária Terézia ugye nem nagyon kedvelte a protestáns embereket maga körül. János vette ezt a házat. Nagy társadalmi élet folyt benne. Az utca felé bálterem volt, beljebb vendégházak. Az asszonyok is rendkívül nagy társasági életet vittek. A felesége egy francia arisztokrata nő volt. János életútja nagyon széles volt, de nem elég hosszú. Hamar meghalt, és egy másfél éves kisfiút hagy maga után, Berzeviczy Ferencet, aki Vincének lesz az apja. Ő olyan környezetbe kerül itt Kassán, ahol mindenki németül beszél, tehát ő sem tud jól megtanulni magyarul. A fia, Vince viszont már 8 nyelven beszélt, ami közül egyik a magyar volt.
Azt olvastam, hogy Vince Olaszországban tanult meg magyarul. Ez lehetséges?
Nem. Náluk a szülők otthon németül és franciául beszéltek. Darócon és Kasán is. A cselédség, a jobbágyság, a gyerekek – akikkel játszott, ezek szlovákul beszéltek – ez ugye 3 nyelv. Vince 14 évesen egy ír ezredbe állt be, a Dalton-ezredbe, ahol a vezénylő nyelv az angol volt, de a legénység viszont magyar, Abaújból és Szabolcsból. Tőlük tanult meg magyarul. A Napóleon elleni harcokban fogságba esett, majd a Napóleon bukása után előbb Olaszországba került, ahol olaszul, majd később Horvátországban horvátul is megtanult. Ha ehhez a latint is hozzá tesszük, akkor a 8 nyelv meg is van. A nyelvtudása miatt a tiszteknek sokszor tolmácsolt is.
A családi hagyományoknak megfelelően alakult a katonai pályája, miért keletkezett hát mégis konfliktus később közte és az apja között?
A háború után Vince – gondolom – unatkozott. A tisztek ugye kártyáztak. Alighanem Vince is a kártyacsalók kezébe került. Ezt így nem írja le senki, de sejteni lehet, hogy itt erről volt szó. Az apja ezt jó szemmel észrevette, és mivel a helyzet a figyelmeztetések után sem változott meg, kijelentette, hogy tovább ő nem finanszírozza a fia kártyaadóságait. Minden tiszttársának tudnia kellett ezután, hogy a fiával nem lehet kibabrálni, mert az apától nem fog több pénzt kapni. Ez lényegében azt jelentette, hogy kitagadta a fiát. Vincének tehát le kellett mondania és Horvátországból a Dunántúlon át Bécsbe, onnan Pozsonyba, majd Németországba ment. A színészi tudományra ott tett szert. Álnéven szerepelt színházi előadásokban, így próbálta biztosítani a megélhetését.
A kassai színjátszás történetében viszont azt írják, hogy Berzeviczy a színházzal Olaszországban került kapcsolatba. Akkor, ez sem igaz?
Olaszországban a zene érintette meg. A Napóleoni háborúk után az embereknek már elegük volt a sötétből, a fegyverekből, a nyomorból – ezért fordultak a zene felé, az úgynevezett „táncoló kongresszus” felé, mindenekelőtt Rossíni zenéje felé. Vince Olaszországban elsősorban zenei és szcenikai ismereteket szed fel magára. Mikor később Kassára jön Mozartot, Rossinit, Schubertet a kassai színpadon is játszat.
A színészi tevékenységéről szinte semmilyen feldolgozás nem készült. Vajon miért?
A külföldi színész élete titokban maradt. Tudjuk, hogy Németországban, Ausztriában- és esetleg Pozsonyban kellene kutatni. Mikor visszajött Kassára, életének ezt a részét ő egyáltalán nem verte dobra. A visszaemlékezésekből tudjuk, hogy két álnéven is játszott. Ezt visszaemlékezéseiben Dériné is megemlíti. Gróf Dessewffy Józsefnek – aki szintén tiszteletbeli tagja volt az Akadémiának, és Vincének unokatestvére – az emlékbeszédéből tudjuk, hogy ő beszélt olyan emberekkel, akik Nyugat-Európában látták Vincét színpadon, sőt kiváló produkcióit látták színpadon – de senki nem ment oda utána a színfalak mögé, mert attól féltek, hogy ez leleplezésnek számítana, és neki rosszul esne. Mert ugye akkor szokatlan volt, hogy arisztokrataként valaki színészkedik, bohóckodik a színpadon!
Kassán abban az időben a német színjátszás dívott. Magyarul Dérynéék szólaltak meg először, 1816-ban. Berzeviczy Vince később erre a társulatra alapozva hozza létre a kassai magyar játékszínt. Ez nem lehetett könnyű, hiszen Déryné Széppataki Rozália a naplójába ezeket a sorokat írta le:
„Néhány úriháznál hiva voltunk ebédekre, de engem nagyon meglepett, midőn az asztalnál felszolgáló inasoknak tót nyelven hallottam a rendeleteket kiadni. Nemcsak az, hanem az is, hogy a nők egymás közt tótul társalogtak. Engem a csuda fogott el annyira, hogy mint egy hülye bámultam reájuk. Bezzeg volt pányi Déricska. Én egyetlen szót sem értettem. De a piacon, ott meg már éppen nem tudtunk semmit sem vásárolni: ők minket, mi őket nem értettük. Az utcán egy magyar szót sem lehetett hallani. Az úriházaknál beszéltek, de igen hibásan és keveset. A férfiak szörnyű hévvel erősítették, hogy ámbár ők tótul beszélnek, de szivvel-lélekkel magyarok és nagyban fogják pártolni a magyar színészetet.“
Nos, az ezernyolcszázas évek első negyedében ilyen volt a helyzet Kassán. Berzeviczy Vince vajon mire alapozva tudta mégis megerősíteni a magyar színjátszást?
Nem volt könnyű a feladata, de a szakmai tudására építhetett. Eleinte ő is zenés darabokat, operákat játszatott, de fokozatosan rávezette a közönséget a szöveges játékokra, a színjátékra és a drámákra. Mindezt pedig erős szcenikával és látvánnyal. Ebben jelentősen különbözött a korabeli kassai német színjátszás gyakorlatától. Látni, tapasztalni lehetett, hogy erre a közönség is felkapta a fejét. Újdonság lett, ami ebben a színházban történt. Olyan színész sztárjai lettek itt, mint Déryné, továbbá a Petőfi által is megénekelt Megyeri, továbbá az Egressy-fivérek, Szentpétery, Kántorné – és később itt kezdte a pályáját Laborfalvi Róza, aki Jókai Mór felesége lett. A Latabár név is itt került először színlapra, méghozzá a Bánk bán 1833. február 15-én megtartott ősbemutatója kapcsán. Ehhez fűződően azt is elmondhatom, hogy Berzeviczy Vince 1829-től három és fél éven át hurcolta magával a Bánk bán egy korábbi kiadásának példányát, amit valóságos rendezői példánnyá jegyzetelt. Itt meg kell jegyezni azt is, hogy a Berzeviczy nemzetségnek a magyarországi története éppen ezzel a Gertrúdisz királynénak a történetével kezdődik. Egy olyan királyné-gyilkosságról van szó, ami a krónikásoknál, a korabeli nyugati sajtónál elérte az ingerküszöböt, ami azt jelenti, hogy többet írtak róla, mint a tatárjárásról!
A Bánk bán ősbemutatóját még a régi színházépületben tartották, melynek a helyén 1899-re épült fel a Kassai Nemzeti Színház. Ennek az előcsarnokában tudtommal egy olyan emléktáblát helyeztek el, ami tájékoztatta az utókort Berzeviczy színházteremtő érdemeiről, de a második világháború után a szlovák szocialista új rendnek ez nem kellett, bántotta a szemüket, ezért eltávolították.
A színház főépületében, a bejárati ajtó melletti falon 1942. szeptember 27-én a kultuszminiszter ünnepélyes keretek között leplezte le azt az eléggé bőbeszédű emléktáblát, mely egyebek között arról tájékoztatott, hogy Kakaslomniczi báró Berzeviczy Vince volt az intendás igazgatója annak a színháznak, ami ennek az épületnek a helyén állott, azt is kiemelve, hogy az ő társulata lett később a parlamenti határozat alapján létrehozott Pesti Nemzeti Színház elindítója. Ha a mostani Kassai Állami Színházban erre már nem akarnak emlékezni, arról csak gondolni lehet valamit, de annak végtelenül örülők, hogy az egykori kassai Berzeviczy-ház Fő- utcára néző falán egy magyar-szlovák-angol nyelvű emléktábla 2014-óta újra emlékeztet a város szempontjából is jelentős kultúrtörténeti eseményre, és annak elindítójára.
A dokumentumértékű múltfeltáró szavait köszöni:
Szaszák György
